Toroczkay András
A vesztes
Szeptember 13-án kaptam egy levelet, hogy felvettek JAK-tagnak. Az öröm tiszavirág-életűnek bizonyult, ahogy mondani szokás. Két hét sem telik el, a JAK már komoly bajban, a mai körlevelük alapján egészen pontosan: „Veszélyben a JAK működése", „zárolták ugyanis az írószervezetek idei működési támogatását (is)".
Véletlen? Nem hinném.
Mármint nem véletlen, hogy az, ami eddig egészen jól működött nélkülem, mihelyst részese leszek, veszélybe kerül, meghal, feloszlik, tönkremegy. Persze még nem kellene temetni (például) a JAK-ot, de hogy veszélyben van, már épp elég baj.
A hollandokkal kezdődött, azt hiszem. Vagy talán még előbb, a pingpongozással. Hogy szerettem veszteni, legalábbis jobban szerettem veszíteni valakivel szemben, mint legyőzni őt. Gyűlöltem például lecsapni. Látni a másik arcán a gyűlöletet, a dühöt, a keserű szomorúságot, miközben elment a labdát keresgélni a bukszusban. Akkor már inkább én legyek ő. Mármint a vesztes? Te hülye vagy? Kit érdekel a vesztes? Engem! Engem érdekel! Utálom nézni a fancsali képüket, rosszul alszom tőlük. Akkor végül is magad miatt hagyod őket nyerni, te önző féreg? Ráadásul, Tocókám, azért amikor együtt csocsóztunk, láttalak én téged gólmámorban acsarkodva őrjöngve ünnepelni, hogy a nyálad kifolyt örömödben, miközben az ellenfeleink, valami határon túli esztétika szakos gólyák zavartan pörgették a bábukat, és néha szemüvegük mögül riadtan pislogtak egymásra. Jó, igen, láthattál, láthattál. De legbelül ilyenkor is sírtam.
Például milyen depressziós lettem, mikor egyszer a gimnáziumi tehetségkutatón hullarészegen előadtuk a Paint it blacktől az Another brick in the wallig terjedő repertoárunkat a Queen-buzi haverommal, a színjózan és színideg bátyámmal, meg Atissal, aki akkor még festékboltban melózott, azóta postás, és ő is ittas volt ugyan, de hát rutinosan csak a napi adagját (unicum-sör kombó) vette magához, és legnagyobb meglepetésünkre mi nyertük a húszezer forintos fődíjat. Állítólag őszinték voltunk. Hát, nem tudom.
De a hollandokra visszatérve: az, hogy már kisgyerekként sem szerettem győzni, kamaszként meg aztán főleg nem, magával vonta, hogy én hittem a Hupikék törpikék főcímdalának, miszerint „szegény Hókuszpók mindig melléfog", én tényleg sajnáltam a dagadt Garcia őrmestert, akit a macsó Zorró minduntalan nevetségessé tett, és Darth Vadert is, aki mindvégig igyekezett válságmenedzselni, futtatni a Birodalom ügyeit, nem volt könnyű dolga ilyen akaratos főnökkel, és ilyen hitetlen kollégákkal, béna rohamosztagosokkal, nyavalyás csinovnyikokkal. És milyen szomorú az Uralkodó halálsikolya, mikor belezuhan (pontosabban: beledobják! ráadásul a saját jobb keze!) abba a silóba, vagy mibe.
És utána is, mikor tanultuk az iskolában az első világháborút. Mai napig sajnálom a németeket (a magyarokkal együtt, persze), mint Füst Milán tette 1922-ben, mikor Berlinben járt. „A legyőzött Németország erőfeszítése megható, impozáns." Mekkora lúzerek. Vagyis: veletek vagyok!
Egyik haverom bekapcsolja a tévét, és ha meccs van, mindig annak a csapatnak szurkol, amelyik vezet. (Ez egy fokkal jobb, mint amin Borges kiakadt, hogy miképp lehet már a meccs előtt eldönteni, melyik csapatnak szurkolunk, mikor még senki bele sem ért a labdába.) Én mindig a veszteseknek szurkolok, zsigerből. Aki megfordítja az eredményt. A második világháborús filmeket nézve is. Egyszerre sajnálom az áldozatokat és a gyilkost, akiről tudom, hogy végül mégis legyőzetik. Tudom, nem kéne, de azt hiszem, van ebben valami közös azzal az ösztönnel, ami megríkat minket, mikor Sean Pennbe a Ments meg, Uram! végén beinjekciózzák a mérget.
Szegény Szarumán! Szegény Wilberforcék! Szegény Jumurdzsák! Szegény Pernahajder Campbell! Szegény Tom! Szegény Joker! Szegény-szegény Richelieu bíboros!
A legjobban azokat a filmeket, regényeket, történeteket szeretem, amelyekben a főhős minimum meghal. Talán a magyarságtudatommal függ ez össze. Nekem Mohács kell. Meg hogy az erkölcsi győzelemről elhittem, hogy az valami. Sőt, az értékesebb is tud lenni, mint a sima győzelem. Pedig, ugye, tudjuk: nincs olyan, hogy erkölcsi győztes. Ahogy hősi halott sincs. Csak halottak, meg élők.
Sajnos a vesztesek iránti érthetetlenül túláradó rokonszenvem egy idő után önjáró lett. Mostanra már, úgy érzem, odáig fajultak a dolgok, hogy irányítani tudja a valóságot. Megszerettem a Guns N' Rosest, feloszlott a Guns N' Roses, megszerettem a Nirvanát, Kurt Cobain fejbe lőtte magát, hallgatni kezdtem Alice In Chainst, az énekesük, Layne Staley rövidesen belehalt. Félek megkedvelni egy együttest, vagy bárkit. Tavalyelőtt Michael Jackson dalait hallgattam az mp3 lejátszómon, idén nyáron Amy Whinehouse koncertre akartam elmenni. Legutóbb Gil-Scott Heronra kattantam rá. Egy éven belül ő is odalett. Mondok mást. Életemben csak néhányszor szavaztam, mindegy volt, kire, mikor az MSZP-re, azok vesztettek, mikor a FIDESZ-re, akkor meg azok. Barátnőm azelőtt soha nem volt beteg; mióta járunk, folyton orvoshoz jár, a munkaadóim sorra mennek csődbe, szerkesztőségek ellehetetlenülnek.
A hollandokkal is így jártam. Valamiért elkezdtem szimpatizálni szegényekkel, még akkor, mikor relatíve ment nekik. Persze úgy igazán soha nem ment nekik, örök vesztesek: mint megtudtam, ők tartják az elvesztett labdarúgó-világbajnoki döntők rekordját. De a kilencvenes években még volt remény. Aztán jöttem én: az aranylabdás, aranylábú Van Basten tizenegyest hibázott, mert néztem, és hiába volt ott Gullit, hiába Bergkamp, hiába Rijkaard, hiába Koeman és a többiek, ha egyszer néztem őket, és szurkoltam nekik.
Kipróbáltam: ha nem néztem oda, sikerült az átadás, ha drukkoltam, sorra vesztették el a labdát, vagy luftot rúgtak. 2004-ben az Európa-bajnokságon direkt nem követtem a meccseket, próbáltam nem szurkolni a hollandoknak, hátha. Egy darabig egész jól szerepeltek, aztán egyszer, mikor sétáltunk hazafelé, a barátaim megálltak egy kivetítőnél. Kérdeztem, ki játszik. Csehország, Hollandiával. Állás? Kettő-egy a hollandoknak. Negyed óráig néztem a játékot, félszemmel, könyörögve, hogy menjünk már, az idő alatt a csehek kettőt rúgtak egymás után.
Mint látjátok, talán nem túlzás azt gondolnom, hogy a JAK körüli áldatlan állapot az írószervezetbe való belépésemmel függ össze. Mit is mondhatnék? Hogy sajnálom? Sajnálom. És igyekszem változtatni a világképemen, mert ez így tényleg nem mehet sokáig. Addig is: a minap jelentkeztem a kormány egyik minisztériumában munkára. Reménykedjetek, hogy felvesznek, reménykedjetek.
