Demény Péter
Egyedüli példány
Az öregek remek szórakozást találtak maguknak.
Hiába, olyan ez a tömbházas élet, unalom minden perce. Ha az ember megöregedett, a többiek alig várják, hogy meghaljon. A családtagok sem különbek: azok várják a legjobban. Ki lehet ülni a lépcsőház elé, hátha a Nap még ad valamennyi életet. De télen hiába ül ki az ember, csak a hideg van meg a magány.
És akkor egyszerre eszükbe villant. Mintha üstökös csapna szűk lakomba, mondta Szotyori bácsi, aki mindig büszke volt a műveltségére. Tanti Marianával üldögéltek a kisszéken, amikor Ungureanuék veszekedni kezdtek. A szokásos üvöltözés: nem sokat lehet kivenni belőle, de amit mégis, az éppen elég. Az asszony megcsalta a férfit. Van ilyen.
Egy ideig hallgatták, aztán egymásra néztek, felcsillant a szemük. Ezentúl a veszekedéseket fogják hallgatni! Elégedetten hallgattak tovább, időnként bólogattak, közben megbeszélték, ki a hibás. Tanti Mariana a nőnek, Szotyori bácsi a férfinak adott igazat. De nem ez volt a lényeg, hanem az, hogy ismét azt érezték, élnek.
Másnap úgy ültek ki, mintha valami ritka meccs kezdődne, Manchester-Barcelona, ilyesmi. Nagyon bíztak Ungureanuékban, előre eltervezték, hogy most nem fognak vitatkozni, csak elemezni, józanul, tárgyilagosan és távolságtartóan, ahogy a politikai elemzőknek kellene. Három zacskó tökmagot vettek, az öreg hölgy még kávét is hozott.
Ungureanuékban azonban csalódniuk kellett - úgy látszik, az a veszekedés kivételnek számított inkább. Még csak el sem váltak, legyintett undorral Szotyori bácsi. Megkeseredett a szájában a tökmag.
Napokig nem ment le a lépcsőház elé, annyira megutálta tanti Marianát, félt, hogy a torkának ugrik. De egy délután megvilágosodott. Mi lenne, ha besegítenének kicsit? Alig várta, hogy az asszony hazajöjjön a Billából. Besegítenénk?, kérdezte döbbenten. Hogyan?
De hát, Istenem, olyan egyszerű volt! Egyszer mindenki hazajön. Ezt tette Ungureanu is, és akkor Szotyori bácsi, mint afféle sokat látott, sokat szenvedett öregúr, aki kizárólag jót akar s még románul is tud, megeresztett néhány célzást az asszonyok állhatatlanságáról. Szépek ők, csinosak, vonzók és kedvesek, de várat nem lehet építeni rájuk, mert nincsenek kősziklából. Ezt a kősziklát Ungureanu nem igazán értette, a többit annál inkább. Ismét kiülhettek a tökmagjukkal meg a kávéjukkal, Ungureanu ordított és csapkodott, talán meg is ütötte a feleségét, szörnyülködött tanti Mariana, és nagyot kortyolt a feketéből. Szotyori bácsi szerényen hallgatott.
Nem hagyták őket elválni. Szotyori bácsi, aki az után az este után Ungureanu bölcs barátja lett, ahogy megérezte a veszélyt, arról kezdett előadásba, hogy a megértés az élet sója, nincs az a tenger, amely meglenne só nélkül. Ungureanu a tengert éppoly kevéssé értette, mint a kősziklát, de aznap pizzázni mentek a feleségével. Másnap tanti Mariana várta meg az asszonyt és a férfiak durvaságáról és zsarnokságáról elmélkedett. Soha olyan remek tökmagot!
A stratégiát másokon is kipróbálták. Volt, aki legyintett - Rádulyék olyan konzervatívak voltak, hogy az égbekiáltó, Feneşanék szabad házasságban éltek, csak a gyerekek miatt laktak egy lakásban. A blokkban élő öregek már nem veszekedtek, csöndesen utálták egymást, ha meghalt a másik, jó istenfélőként elsiratták, aztán ők is kiültek, együtt tökmagoztak, kávéztak és segítették a végzetet.
Mások azonban bőségesen megérték a fáradozást. Kudorékon alig kellett dolgozni: a férj köztudomásúan szoknyabolond volt, az asszony féltékeny, mint Othello. Tanti Mariana nem tudta, ki az a ló, de a veszekedést úgy ülte végig, mint a sógornője torát: rezzenéstelen arccal és mély lelki gyönyörrel.
A csúcsra persze Turturoiuék jutottak, ahol a férj addig verte a felesége fejét a csempébe, amíg az asszony szörnyet halt. Még a Pro TV is kijött, mindkét öreg nyilatkozott, arcukon nemes felháborodással, Szotyori bácsi Eminescu-idézetével a Glosszából. A riporter nem értette, ő egy másik nemzedékhez tartozott, de a tudósítás végén feltette a költői kérdést: miért is nem élhet minden ember úgy, hogy rendes, nyugodt, bölcs és még a románok esthajnalcsillagát is ismeri?
Amikor tanti Mariana meghalt, Szotyori bácsi őszinte együttérzéssel és fájdalommal gyászolta meg, minden parastasra elment, órákig kóválygott a temetőben. Egyedül valahogy nem volt olyan jó íze a dolgoknak, a többi öreg a tanti Mariana bokájáig sem ért. Nem élt belőle több és most sem él, idézte volna a temetésen, ha megkérik, hogy mondjon néhány szót az elhunytról.
