Borbély Szilárd

Fáj

Jó reggelt.
Jó reggelt.
Hogy aludtál?
Köszi.
Fáj?
Fáj.
Mit csináljunk?
Nem tudom. De reggel még tűrhető. Délután, akkor majd kegyetlenül fáj - mondja az asszony. A konyhai széken ül, felhúzza a lábát. Csecsemőtartásba. Így is alszik. Fáj. Hónapok óta fáj neki. Már több mint egy éve.
Főztem kávét. Iszol?
Köszi.
Még meleg - mondja a férfi. Fontoskodik. Szeretne nagyon segíteni. Valamiben szeretne segíteni. A tehetetlenségtől még zavaróbb a fontoskodása. Órák óta ébren van, mostanában nem tud aludni. Hallja, hogy az asszonynak álmában is fáj. A férfi hajnalban fuldokolva ébred. Azóta kalapál a szíve. Szinte menekül ki a lakásból. Reggel is több kört tett meg lent az üres utcákon. Akkor indult, amikor már világosodott. A sötét utcákon fél sétálni. Megvárja a pirkadatot, mert nem bízik a halálban. Most csendben ül a konyhaasztalnál, szemben az asszonnyal, lopva figyeli. Nem tudja, mit mondjon. Kérdést keresgél a gondolataiban, amit mondhatna, de nem talál. Az asszonynak valami fáj, és nem tudják, pontosan mi az. Ülnek és hallgatnak. Néha szokott szólni a rádió is ilyenkor, ha elfelejti kikapcsolni. Újabban már az sem.
Mért kapcsoltad ki?
Nem mondanak benne semmit, - mondja a férfi. Újabban nem mondanak benne semmit.
De legalább zavar, - mondja az asszony. A végét kipréseli a fogai közül. Elharapja a mondatot. Biztosan megint fáj neki, gondolja a férfi. De nem tudhatja biztosan, ezért lopva az arcát lesi. Az asszony ezt nem szereti. Semmilyen sunyiságot nem szeret. Kifejezetten rosszul van tőle. Fizikailag fáj neki. Ezt nem akarja a férfi, de tolakodni sem szeretne. Mert tudja, hogy mit akart mondani az asszony. Hogy legalább eltereli a figyelmét arról, hogy fáj. Bár tényleg nem mondanak semmit. Egy ideje nekik már nem mondanak semmit a rádióban sem.
Ülnek. Hallgatnak. Egy ideje már nem tudnak egymásnak se mondani semmit.
Az asszony ilyenkor, reggelente összehúzódva ül. Koncentrál. Figyel a fájásra. Így tudja csillapítani.
Eső lesz. Hidegfront. Talán azért is, - mondja a férfi.
Talán - mondja az asszony, és megint elharapja a mondat végét.
A férfi tudja, hogy ez is azért van, mert fáj. Amikor nem figyel, akkor hirtelen hasít bele, hirtelen kezd fájni. Amikor nem is gondolja, mintha elfelejtkezhetne róla. Valamire odafigyel abból, amit a rádióban mondanak, amelyben nem mondanak semmit. De hirtelen belehasít, és megint fáj.
Úgy csap le, mint a sólyom. Egyszer látták az autópálya mellett. Mert a pihenő környékére ürgéket telepítettek. A kiégett mező tele volt lyukakkal. Mert az autópályák pihenője és a repülőterek maradnak az ürgéknek. Az ürgék megszokják, hogy folyton zaj van. És az a legjobb, hogy innen nem űzik el őket. A túlszaporodás megakadályozására azonban egy sólyompárt telepítettek a természetvédők. A repülőtereken is solymászok dolgoznak, hogy a madarakat elriasszák, amelyeket felszálláskor a turbinák beszippanthatnák, ezt valahol a férfi olvasta később. Nézték az ürgéket a rekkenő melegben. Hátuk mögött a pálya zúgása, amelyre az ürgéket nem zavarta. Csak őket. Mintha a fülük zúgott volna. És egyszerre a semmiből hirtelen lezuhant egy sólyom. Elkapta az ürgét. Kicsit odébb lebbent vele. Talán meg akart bizonyosodni arról, hogy eltörte a gerincét. Csak akkor röppent fel. Csüdjéről rongyként lógott le, mint egy kis szalag. Az asszonynak fájt mindez. Ez régen volt, nem függhet össze azzal, ahogy most fáj.
Mit csináljunk, kérdi a férfi. Közben tologatja a kávéscsészét ide-oda.
A férfi reggeli sétája során hónapok óta ugyanazon az útvonalon halad. Megy körbe-körbe az üres utcákon. Azon gondolkodik, mit lehetne tenni, hogy ne fájjon. De nincs semmi ötlete. Ha van, az sem sikerül. Évek óta semmi sem sikerül.
Közben egyre több házon jelent meg tábla. Ha egyszer megjelenik, akkor az ott is marad. Mind ott volt ma hajnalban is, amelyeket észrevett az elmúlt évben. Alig van, amelyikről levették. Talán nincs is, ha jobban meggondolja. Leginkább egy mobilszám van a táblákon. Néhol egy ügynökség logója.
Amikor még nem fájt, együtt sétáltak erre. Az egyik utcán az asszonynak megtetszett egy ház.
Na, egyszer egy ilyenben szeretnék élni, mondta. De nem gondolta komolyan, mert tudta, hogy sosem fognak olyan házban lakni. Ha csak nem a férfi nélkül, valaki mással. Ezt tudta a férfi is. Ez néha fájt.
Egyél valamit. Mit csináljak, kérdi a férfi.
Az asszony nem válaszol. Fáj. Tudja a férfi, hogy fáj neki, ezért nem válaszol. A férfi zavarban van. Ügyetlenül matat valamit a késsel, vajjal, felvágottal, a még mindig forró teával.
Talán egy hónapja is van, hogy azon a házon, amely régen megtetszett a feleségének, megjelent egy tábla. Nem mondta az asszonynak, hogy ne fájjon. De fáj, akkor is fáj, tudja jól.
A férfi azóta minden hajnalban arra sétál. A sarkon, mielőtt befordulna az utcába, önkéntelenül szaporázni kezdi a lépteit. A házzal szembeni oldalon megy. Nem néz át a túloldalra, hogy ne lássa. A kutyákat figyeli. Van, amelyik még nem ébredt fel. Néha tudatosan csinál zajt, hogy fusson már ki az a kis barna lábtörlő, ugasson kicsit. De nem ugat. Alibiként figyeli a kertekben lehullott leveleket, a hófoltokat, a virágokat. Mikor mi adódik épp, az évszaktól függ.
És csak az utolsó pillanatban, amikor már kicsit túl is haladt a házon, kapja mégis oda a fejét. Ott van.
Megnyugodva tudatosítja, hogy még kint van a tábla. Ilyenkor mindig a feleségére gondol, aki otthon alszik. Nyugtalanul alszik, mert fáj. De még alszik, és addig jó, mert nem érzi, hogy fáj. Talán itt elmúlna, talán többé nem fájna, gondolta, amikor először meglátta a táblát. De soha sem fog itt lakni az asszony. Legalábbis vele nem. Talán valaki mással. És ez fáj.
Halkan zárja a bejárati ajtót, amikor hazaér. Megvan még a ház. Nem adták el, gondolja még. De nem mondja el a feleségének. Hogy ne fájjon. De mégis fáj.
Amikor felébred az asszony, akkorra a férfi már rég felejtette a táblát, a házat, mindent. Halkan mondja neki, kicsit félve, hogy jó reggelt. És nem mond többet, mert látja, hogy fáj.