Becsy András
Bolygó
(Mándy Iván emlékére)
A bajszára kiült sörhabot alsó ajkával lehúzta, majd jobb kezével kisimította arcának ezt az őszes-vöröses díszét. Szerette ezt a szertartásos mozdulatot, és már ő sem tudta, hogy a sörért issza a sört, vagy a mozdulatért.
Az Ipartestület vendéglátó egységének pultjáról levette a feles Unicumot, felhajtotta, és megmerevedett a nyaka. Bámulta a plafont, míg a likőr utolsó cseppjei szájába csurogtak.
- Hogy is volt az a verekedés, Bolygó? - kiáltottak nevetgélve felé a biliárdasztal mellől a néptáncos ficsúrok.
- Az még '81-ben volt a GYSE pálya tribünje mellett. A Bányaival.
- Hagyd, Bolygó! Csak heccelnek - mondta Dínó, a csapos. Egy korsót törölgetett valamilyen ronggyal.
- Arra jól emlékszem! A Bányai! Levitézlett partjelző, azt hitte, csalhatatlan szimata van a focihoz. Nem hozzuk a meccset, Vásárhely kettővel fog vinni. Ezt mondta, erre egy lovagi pofonnal lett gazdagabb. Tasi adta.
- A cigány jobbszélső?
- Igen. Galánta Simon, a cigány jobbszélső.
- Bolondos becenév.
- Ő mondta mindig ilyen nyomatékkal a nevét, de nem ezért hívták így - emelte fel mutatóujját Bolygó. - A tasmán ördög. Fogalom volt a kluboknál. Mai napig megfejthetetlen rejtély, hogyan tudott úgy felfutni, észrevétlen. Ballábas volt. De csak ritkán használta. Állítólag a SZVSE drukkerek egyszer a Tiszába fojtották, de ő este már a többiekkel sörözött. Állítólag. Mondják.
- És most mit csinál? - emelte fel a fejét Dínó. A valamilyen rongy már elkeveredett valahová.
- Meghalt '95-ben. A Körösbe ölte magát. A focit szerette, az úszást nem - bámult az újabb korsó sörére Bolygó. - Épp, mint a drága Turzó bácsi. Abban az évben. Az örök szurkoló. Állójegye volt, és annyira áthatotta a játék, hogy ő is rúgkapált. Nem álltak elé, senki sem szólt rá.
- Miért? - kérdezte egy táncos kölök.
- Mert ő volt Turzó bácsi - nézett rá szigorúan Bolygó. - Még az öreg remete is köszönt neki.
- Az a kordés vénember, aki reggelente végigcsoszogott a városon fekete rongyaiban? - csapolta a sört Dínó. - Azt mondták, hogy titokban gazdag volt, csak nem akarta mutogatni.
- Nem volt gazdag. Azt rebesgették, hogy addig nem vesz magára rendes ruhát, amíg a ruszkik ki nem mennek. A párt meg hagyta, bár nem volt ínyükre a szegénységet mutogatni a világ előtt. Lehet, hogy egyetértettek vele a ruszkikkal kapcsolatban - mosolygott Bolygó.
- Gyerünk, gyerünk, Bolygó! A verekedést! - türelmetlenkedtek a táncosok.
- Semmi különleges. Az eset nem a testi erő győzelme volt, hanem az észé! A pofon után Bányai feltápászkodott, és nekem ugrott. Ki akarta bökni a szemem. A mutató- és a középső ujjával felém szúrt, de én az orromhoz tettem a kezem kinyitva, mint egy ping-pong ütő, és éllel kifelé. A két ujja így nem érte el a szemem. Ennyi. Aztán ő is az orrához tette a kezét, de én a két mutatóujjammal szúrtam. Ezt a cselt nem ismerte. Persze megkegyelmeztem neki.
Hangosan felröhögött az egész biliárdasztal. A játék megállt. Ittak a sörükből a fiúk, szívtak egy slukkot a cigijükből. Aztán megjelentek a táncos lányok. Fiatalon, frissen, tisztán, mert a próbák után mindig tusoltak. A fiúk is.
- És Mari? - kérdezte Dínó.
- Szétköltöztünk. Röviden annyit, hogy ez egy hosszú történet. Majd máskor.
- Bolygó, még egy sört? - jött a pulthoz az egyik tiszta lány.
- Nem, nem! Mára bezárt a bazár. Tízkor lámpaoltás a szállón.
Bolygó letette üres korsóját a pultra. A bajszára kiült sörhabot alsó ajkával lehúzta, majd jobb kezével kisimította arcának ezt az őszes-vöröses díszét. Szerette ezt a mozdulatot. Igen, ezt szerette. Mielőtt kilépett volna az ajtón, Dínó utána kiáltott:
- És mi lett a mérkőzés vége? A Vásárhellyel.
- Nem hoztuk a meccset. Kettővel vitt a Vásárhely.
