Pap Balázs
Biztos
János szerette a biztosat, sőt ha végigtekintett majd harmincévnyi házasságán, kizárólag a biztosat szerette. Nem a feleségét, nem a gyerekeit, nem a szeretőjét, hanem azt, amit mindezek együtt jelentettek. A felesége évek óta tudott szeretőjéről, a gyerekei is, de mivel ők sem a kockázatkereső típusból valók voltak, megbékéltek, megbarátkoztak a helyzettel, s bizonyos értelemben meg is szerették, hiszen tudták, amíg János csak a biztosnak kötelezi el magát, lesz otthon kenyér és Playstation, és épp azt aprítják a tejbe, amit szeretnének. És ha valahol rend van, ott darab ideig rend is akar maradni. Mert - gondolta János - alapvetően persze nincsen jól, ha valaki fizetésének egynegyedét a szeretőjére költi, de végeredményben mégiscsak rendben van; minden csak azon múlik, hogy elég-e a maradék háromnegyed arra, hogy családja jól érezze magát. A sors úgy hozta, hogy elég volt. Sőt - gondolta újfent János - az arányok messze nem pontos arányok, csak afféle viszonyszámok. Ugyanis - gondolta azonnal hozzá - ha a fizetés egynegyede a szeretőjének megy, akit minden szerdán vacsoratájt látogat meg, akkor hazaérvén már nem vacsorázik, vagyis szerdánként otthon csak a feleség és a két gyerek kosztol, olyan ez legföljebb, mintha minden szerdán vendéget hívtak volna. És az is tiszta haszon, hogy a szeretője lakásában üzemelő mosógép rendszerint megfordul János alsóneműivel is, és tekintve, hogy ugyanazt a mosóport használja családjának mindkét fele, ráadásul a mosógép típusa is - hogy hogy nem - megegyezik, a szeretőre költött pénzből alkalmasint visszacsorog valamicske, így az is lehet, hogy voltaképpen nem is negyedről, hanem ötödről, neadjisten hatodról van szó.
Mindezekkel együtt, szeretet ide vagy oda, János nem volt rosszabb férj vagy apuka, mint a nagyátlag. Mivel egyetlen szerelme a biztos volt, sosem fordult elő, hogy a jól elszeparált dolgok egymásra csússzanak és akár csak peremük legszéle is átfedje egymást. Ha János otthon volt, eszébe sem jutott, hogy máshol is lehetne, ha szerdáit töltötte, vagy épp szeretőjével wellnesselt, nem volt otthona, ahová vágyott volna. Nem volt az a vakbélműtét, vagy nyolc napon túl gyógyuló sérülés, ami ebbe valami változásfélét szivárogtatott volna.
János felesége is jóban volt a biztossal, hosszú-hosszú éveken át kart karba öltve jártak, de ő nem volt annyira megfontolt, mint férje, nem számolt arányokat gondosan, és miután a gyerekek felcseperedtek, szerdánként rátört az unalom. Eleinte csak kismértékben - annyira, hogy az unalom keltette hiányt könnyűszerrel simára glettelte Dr. House vagy egy-két született feleség, de az élet dolgai - akármit is gondolt erről János - korántsem földrengésbiztosak, és az unalom lemeztektonikája a sorozatok beglettelte résekből hamarosan hézagokat, a hézagokból pedig csúf barázdákat készített emberi szemnek felfoghatatlan műgonddal.
Az így keletkező réseken át pedig egy másik élet kies lehetőségeire nyílt rálátás. A hézag felnyitotta horizonton pedig az látszott, amint másnaposan bölcs tekintettel áll sorban Zsolt, aki éppannyira nem hitt a biztosban, amennyire János igen.
Szó szót követett, aztán Zsolt több alkalommal egészen hazáig az asszonyt, majd meg élményt élmény, végül kéj kéjt.
János ebből persze semmit nem vett észre, s ha tette volna is, alighanem megtalálja a módját, hogy ne igen törődjék vele, sőt talán egyenesen örült volna, ha belátja, hogy valamicske Zsolttól visszacsorog abból az összegszerűleg korántsem csekély egynegyedből, ami lehet, hogy csak egyhatod. Családjával közös élete pedig ballagott, haladt: lakást újítottak fel, nyaraltak, sőt úgy határoztak, hogy a konyhába építtetnek egy búbos kemencét, hiszen János különösen rajongott azokért a dolgokért, melyeknek biztos működőképességét történelmi távlatok garantálják szemben a gyógyszeripar rapid tesztjeivel. Unatkozó sorsuk szeme viszont épp e döntés meghozatalakor pillantott át egy repedésen, ahelyett, hogy sorozatott nézett volna, és úgy döntött, hogy ha már Zsolt épp azzal keresi szeretőjére költött egynegyed fizetésének egészét, hogy kandallókat, valamint kemencéket épít, akkor János adjon neki megbízást saját búboskemencéjük megépítésére.
A helyszínre kivonuló Zsolt már a lakcím hallatán gyanúsan figyelt, a ház megpillantásakor kétségbe esett, és kivitelezés közben azt találta legjobbnak, ha a nagy ijedség ellen olyan nyugtatószereket használ, melyeknek működőképességét történelmi távlatok garantálják. A kétségbeesés a történelmileg garantált hatású ágyaspálinkával elegyedve Zsolt mozdulataiból eltüntette az évtizedek óta ott lakó rutint, és amikor a kemence belsejének tapasztásával végezve kimászott a késznek vélt építményből, a rajta levő hajszálrepedések úgy oldódtak fel a konyha légterében, mint Zsolt kezeiben az évtizedes rutin.
János, akivel olyan váratlan dolog történt, mint talán még életében sohasem, tágra nyílt szemmel és tátva maradt szájjal bámulta a törmelékkupacot, Zsolt pedig, s talán nem is ő, hanem a kétségbeesés és az ágyaspálinka felett hirtelen csatát nyert évtizedes rutin, annyit mondott inkább a kupacnak, semmint Jánosnak, hogy: semmi sem tarthat örökké.
