Onder Csaba
Csendespihenő
Volt egy haverom, aki egy nap képtelen feltevéssel állt elő, komolyan megbolygatva ezzel kis közösségünk, a nevelők és a szülők életét. Ma már persze nem csodálkozom a jelenségen, azon, ahogyan a fikció a valóság részévé válhat, de akkor, és erre határozottan emlékszem, hiszen első szerelmem idejére esik, aki ekkor mintha elárult volna, mély értetlenség vett erőt rajtam. A világ akkori rendje, vagyis a felnőttekbe és az elbeszélések egyértelmű igazságába vetett hitem egyszer s mindenkorra megrendült. Egy reggel, valahogy így emlékszem, elkülönítettek a többiektől, nagyon komolyan néztek rám, és kérdéseket tettek fel, amelyeket nem nagyon értettem. Például, hogy hol van az a kés, és hogy miért is akartam megszúrni őt. Azt hiszem, egyszerűen nem tudtam felfogni, hogy miről is beszélnek, azt a képtelenséget, hogy Janecskót, a haveromat le akartam volna gyilkolni tegnap délután, miközben egymás mellett aludtunk. Egyszer vittem ugyan gyufát magammal, a babaház felgyújtásához kellett volna, sajátos konspirációval szereztem meg a konyhából és rejtettem el dzsekim belső zsebébe, úgy, ahogyan azt jó előre elterveztem, de hogy miért akartuk felgyújtani, arra már nem emlékszem, pedig minden bizonnyal megvolt az oka, mint ahogyan akkoriban mindennek megvolt a maga oka, még ha az a felnőttek előtt érthetetlen volt is. De kés nem volt nálam, a gyufával is lebuktam, még otthon, a folyosónkon, amiről később rengeteget álmodtam. Anyám, úgy emlékszem, azelőtt soha, de akkor mégis megtapogatta a kabátomat, mielőtt útnak indított, vagy csak megigazította, mindegy, persze nem, szóval valahogyan kiszúrta a doboz gyufát és elvette. Nem szólt semmit, nem is kérdezett. Nem haragudott és nem csodálkozott, cinkosommá lett hallgatásával, ami jobban zavart, mint eljövendő kudarcom a többiek előtt, vagy mint az értetlenség az elmaradó büntetés és a szemrehányás miatt. Gyakran eszembe jut mindez akkor, amikor nekem kellene hallgatnom, félrenéznem, úgy tennem, mintha, és mindez nagyon szép volna, de rettenetesen nehéz. Szóval kihallgattak és kihallgattak másokat is, és akkor mindenki ellenem vallott, vagy sokat mondó hallgatással, vagy elbizonytalanodó igenekkel és nemekkel, a lassan fodrozódó minthákkal és talánokkal. Anélkül, hogy bármit is tettem volna, máris bűnös voltam, nagyon igazságtalanul és igen fiatalon. Mindenki, vagyis majdnem mindenki az áldozatomnak hitt, aki szerint egy késsel akartam elvágni a torkát, igen, így, a torkát. Hogy hol és mikor, arra nem emlékszem, hogy emlékezett volna, de minden bizonnyal ott, ahol az eljárást is lefolytatták. Elbeszélése pontos lehetett és mégis valószínűtlen, éppen elég pontos és valószínűtlen ahhoz, hogy mindez bekövetkezzék. Végül felmentettek, nem tudom hogyan és miért, hogyan és miért hihették el akár egy pillanatra is, mert hát ezt tették, hogy mindaz, ami történt, valójában nem történt meg, talán csak egy rossz álom volt, amely életre kelt egy gyermek elbeszélésében és valósággá vált az anya fülében. Felmentettek, de a haverom anyjának szemében továbbra is bűnös maradtam, láttam a szemén, éreztem az elutasításán, gyermeke gyilkosa voltam, vagyis lehettem volna, ami majdnem ugyanaz. Már nem tudom, felfogtam-e ekkor azt, hogy az igazság mint olyan merőben esetleges valami, csak annyi volt valószerűtlenül bizonyos, hogy az ítéletek cinikusak és nehezen feledhetőek, hogy egyszerű bűnösnek lenni, de nagyon nehéz ártatlannak maradni, hogy az álmok különösebb gond nélkül felcserélhetőek azzal, amit valóságnak vélünk, hiszen végül is ki dönti el, hogy mi igaz, és mi nem az, hogy mi történik valójában, és hogy történt-e egyáltalán bármi is, hiszen Janecskó álma néhány órára ugyanúgy valóságos lehetett, mint az év utolsó napjának verőfényes délutánja.
