Bene Zoltán
Kempelen Farkas a városi körúton
Talán el sem hinnétek rólam, mesélte Pósa egy este két őskori ősemberbarátjának a Barlang nevű lepukkant italmérésben, mert csak az előítélet munkál bennetek, amit, persze, rutinosan tapasztalatnak hazudtok, el sem hinnétek rólam, hogy tyúkszaros életem során nem csupán szabadúszással foglalkoztam, de voltam például utasszámláló, sőt még könyvtáros is! Többek között, naná, többek között, ez rendkívül fontos kitétel, hisz csak úgy szemezgetek most nektek, cimborák, a teljesség igénye nélkül! Ha akarnám, hát folytathatnám a sort. Csakhogy én most nem akarom. Szóval, elég az hozzá, hogy utasszámlálóként a feladatom az utazgatásban merült ki. A helyi járatokon. Üldögéltem, a felszállókat striguláztam az ölemben tartott mappához erősített papírra, folyós golyóstollal. Hamar bele is untam, attól fogva csak úgy találomra rovátkoltam. (Rovátkolt barom is igénybe vette a tömegközlekedést gyakran, mellesleg mondom. Mivel nyáron számláltam az utasokat, hát, őszintén szólva kisebb rovarrajok leptek - nyilván a számból áradó áporodott cefreszag vonzotta őket. Hat nap múlva ki is rúgtak. Na, azért nem az ajkaim körül hemzsegő rovátkolt barmok felhője miatt, sokkal prózaibb módon történt. A főnökség által. Ezt ma már bánom, jó kis meló volt az azért, sokkal kiszámíthatóbb és olykor izgalmasabb, mint az ilyen-olyan rajzolgatás szabadon úszva, drága véreim, higgyetek nekem! Most, persze, látom a szemeteken, abba a tévhitbe ringatjátok magatokat, hogy végre önellentmondáson kaptatok engem, a félkegyelmű szófosót. Holott dehogy! Mert csak a vonalak huzigálását untam, az utazgatást egyáltalán nem.) Olyan párbeszédek zajlottak körülöttem, Jézusom, ha tárcaíró volnék valami lapnál, évtizedekig élnék abból a hat napból! Egyetemista fiúk az előző napi csúnya lerészegedéseket taglalták (mást soha), egyetemista lányok pedig az előző éjjel esedékes akrobata-mutatványokat (meg a csúnya lerészegedéseket, na, ja). Középiskolás fiúk-lányok ugyanígy... No, de azért akadtak üdítő kivételek is, nem tagadom. Egyszer például hét lány hallgatott egy nyolcadikat, aki arról beszélt, milyen csudijó dolgokat művelt a minap az anyjával, aki a legjobb barátnője amúgy. Először is együtt mentek fodrászhoz, kozmetikushoz meg körmöshöz, aztán nagy kacarászva, kéz a kézben városi körútra indultak. A népek nyilván egyívásúaknak vélték őket, gondoltam, na, ja. Itt egy leányzó a hallgatóságból közbevetőleg afelől érdeklődött, melyik az a városi körút? Nem is tudta, hogy olyan is van a városban. A többiek megmagyarázták: nem úgy kell érteni, az nem a neve, hanem a tevékenység megnevezése. Amit lánya-barátnő anya-barátnővel végzett. Ügyesen magyaráztak, én is megértettem, ők is. Nem feltétlenül ugyanazt, de értettük mind. És bennem felmerül most a gyanú, hogy talán éppen eme anya-barátnő lehetett az én egyik kollégám könyvtáros koromban, ami kurta ideig tartott, egészen pontosan mindösszesen egy hétig. Tudniillik lebuktam egyfelől azzal, hogy pajzán ábrákat rajzolok az angol női nevek alatt kiadott szerelmetes regényekbe (de főleg gigászi falloszokat, testvéreim, be kell ismerjem); másfelől azzal, hogy a ritkaságszámba menő könyveket, igen helyteleníthető, ugyanakkor (már csak alig-használtságukat tekintve is) valamelyest talán méltányolható módon, a pulóverem alatt lopom haza a bibliotékából. No, de egy szó mint száz, meggyőződésem, hogy villámkönyvtárosságom idején az imént emlegetett tinilányok valamelyikének anyukájával dolgoztam együtt. Biztosan tőle kérdezte meg egy betévedt olvasó (emlékszem, verőfényes őszi nap volt, ezer színben pompáztak a fák, szikrázott az égbolt, ilyenek), hogy tudna-e valami anyagot adni Kempelen Farkasról, házi dolgozathoz kell, a gyereknek, ötöst ígértek érte. A bibliotékárius hölgy magabiztosan elvágtatott, elmaradt kis ideig, majd kezében egy vaskos könyvvel visszatért, hogy közölje, az Urania Állatvilágban nem találni ilyesmit, úgyhogy bizonnyal nem is létezik. Először megfagyott a vér az ereimben, vártam, hogy a kíváncsi könyvtárlátogató fölbőszül, készültem az összecsapásra. Mindhiába. Az érdeklődő olvasó csalódottan bár, de megelégedett a válasszal. Ha egyszer a nádi meg a prérifarkasnak nem rokona a kempelen, vélekedett magában, hát mit tehetünk? Nem rokona, vélekedtem, na, ja. Másnap, az említett okokból, kitették onnan is a szűrömet. Kicsit sajnálom már. Most, hogy ez a nosztalgikus hangulat meglepett... Reménykedem. Talán ma, hazafelé mentemben szembetalálkozom Kempelen Farkassal a városi körúton, és beülünk sakkozni a Bástyába...
