Szakács István Péter
„Álmodj, lelkem, álmodjad hazámat"
Paksi barátaimnak
Lapozgatom udvarhelyszéki származású, Nyitrán született apai nagyapám egyetemi indexét. A budapesti királyi magyar tudományegyetem rektora a századelő cirkalmas hivatalos stílusában tudatja benne, hogy nevezett diák urat jogkari rendes hallgatóként szabályszerűen beiktatatták az egyetem anyakönyvébe. „Kelt Budapesten, az 1904. évi september hó 16. napján."
Nagyapám a szép békeidőket követően a gondtalan civil életből az első világháború poklában landolt. Életét kockáztatva, legjobb tudása szerint harcolt hazájáért a fronton. Akárcsak anyai nagyapám, akinek felmenői valamikor a 17. század táján érkeztek Itáliából Erdélybe. (Akkoriban, úgy látszik, érdemes volt ide jönni.) Ő három évszázad múlva tért vissza ősei földjére - a sors iróniájából - a Császári és Királyi 82. Székely Gyalogezred katonájaként. Ott sebesült meg súlyosan: vállát golyó járta át, s egy, a halántékát súroló lövedéktől megvakult. Hiába harcoltak azonban hősiesen mindketten, a háború befejezése után Trianonban a győztes nagyhatalmak több millió magyarral egyetemben idegen országhoz passzolták őket.
Apám nemzedékének a második világháborút osztotta le a Történelem, ez a pókerarcú, vén hamiskártyás. A háború vége felé századukkal a Békási-szorostól Münchenig vonultak vissza a Vörös Hadsereg elől. A több ezer kilométeres gyalogtúrának köszönhetően a „baráti szovjet nép" hosszú évekre szóló, reformkonyhás vendéglátása helyett az „amerikai imperialisták" csokival édesített fogságát élvezhették, idegen földről azonban már csak idegen országba térhettek vissza.
Nálunk, magyaroknál talán egyetlen más európai nemzet sem érezhette át jobban Adynak a modern korra vonatkozó diagnózisát: „Minden Egész eltörött,/ Minden láng csak részekben lobban." A magyarság ugyanis egyetlen emberöltő alatt - 1920-ban és 1947-ben - kétszer is átélte a nemzetcsonkítás traumáját.
Az Egész erőt, biztonságot, önbizalmat sugárzó valósága helyett széthullott világunk szilánkjaival maradtunk mi, „külhoni magyarok". Dobozok, fiókok, ládák és szekrények mélyére rejtett hivatalos papírokkal, személyes tárgyakkal - idegenek számára kacatnak tűnő holmival. Számunkra a Haza ezekbe a múltból átmenekített, mániákus hűséggel őrzött, törékeny dolgokba költözött. Így vált a Haza titkos hordozójává apai nagyapám egyetemi indexe, s tiszti egyenruhájának Szent Koronával ékesített gombja, anyai nagyapám Kisezüst kitüntetése, s az a hivatalos papír, mely apám fronton és hadifogságban töltött éveit igazolja. A Hazát jelenti számomra az a piros-fehér-zöld szalag is, ami nagyapám hősi halált halt unokaöccse emlékére készült.
S Hazám lett a magyar nyelv és irodalom. A Himnusz.
Gyerekkoromban csodálkozva néztem, mint párásodik be körülöttem a felnőttek szeme a Kölcsey-verssorok éneklésekor. Jó ideje már, hogy én is így vagyok nemzeti imánkkal. Nem hiszem azonban, hogy az évek múlásával egyenes arányban fokozódó érzelmességem lenne az egyetlen oka ennek. Nehéz ezt szavakkal megmagyarázni. Az „Isten áldd meg a magyart..." fölcsendülésekor mintha varázslatos vízesés zuhogna át rajtam, mely kimossa lelkemből a szennyet. S ami a szememben ilyenkor látszik, az ennek a némán robajló zuhatagnak sós ízű párája csupán.
Igen, valami józan ésszel megmagyarázhatatlan, csodálatos erő rejtőzik a Himnuszban. Két esztendővel ezelőtt Franciaországban bizonyosodtam meg erről. Ebéd után voltunk, az asztal körül ültünk, provánszi és erdélyi magyarok. Keresztanyám, aki az 1930-as évektől ott élt, önmaga parányivá zsugorodott árnyékaként, semmibe meredő tekintettel süppedt magába. Az Alzheimer-kór addigra már felemésztette emlékeit, olvasmányélményeit, szerettei arcát. Mindazt, ami széppé és értelmessé teheti az emberi életet. Feleségem székelyudvarhelyi képeslapokból összeállított naptárral próbálta az érdeklődését felkelteni. A naptár utolsó oldalán a magyar himnusz állt.
- Ez mi? - mutatott Keresztanyám reszketeg kézzel a betűkre.
- A Himnusz. Emlékszel rá? - kérdezte feleségem, s halkan énekelni kezdte.
Keresztmama feje alig láthatóan megrezdült, s szeméből lassan eleredtek a könnyek.
Talán mégiscsak igaza van Babitsnak, aki Ady szavaival mintegy dacolva, ezt írta Hazám! című költeményében: „Oly hazáról álmodtam én hajdan,/ mely nem ismer se kardot, se vámot / s mint maga a lélek, oszthatatlan. / Álmodj, lelkem, álmodjad hazámat,/ mely nem szorul fegyverre, se vértre, / mert nem holt rög, hanem élő lélek."
Igen, a Haza földerenghet illékony álomban és megsárgult papiroson, foszladozó háromszínű szalagokon, s lelkekben hangtalanul visszhangzó verssorokban egyaránt. S most, amikor a harmadik évezred első évtizedének végén a magyar országgyűlés által hozott törvény értelmében minden határon túli magyarból újból magyar állampolgár lehet - kétes szövetségek, pusztító háborúk nélkül, csak úgy szabad akaratából - sokunk számára valóra válhat a költő álma, értelmet nyerhet apáink és nagyapáink haszontalannak tűnt áldozata, s a részek újból Egésszé állhatnak össze. A múlt örökös veszteseiből a jövő győzteseivé válhatunk végre, akiknek már nem kell dacba, cinizmusba és önpusztító virtuskodásba menekülniük, vagy titokban őrizniük magyarságukat dobozok, fiókok, ládák és szekrények mélyén. Ne feledjük azonban, hogy önmagunk nyílt, magától értetődő vállalása csak a mások iránti tisztelet jegyében válhat hitelessé. S azt se, hogy a minket megillető jogok kötelességekkel járnak. Nemzeti kisebbségből, szórvány magyarból csak így válhatunk teljes értékű magyarokká, akik félelem és kisebbségi komplexusok nélkül büszkén emelhetik föl fejüket Európa szabad nemzetei között.
