Június 19. vasárnap
Kiss László
Jójszakát
Kulturált, udvarias másnap - a szombat éjszaka Szanazugban talált minket. Szanazug egy üdülőterület a Fekete- és a Fehér-Körös találkozásánál, ki gépen száll fölébe, azt a látvány egy horgászbot tartójára emlékeztetheti, csinos kis Y-ág az ország keleti csücskében. Ha van ország, amely az ezer tóé, akkor bizonyosan van megye, amely az ugyanennyi folyóé. Maradván az említett kettőnél, a Fekete-Körös paradicsomi kinézettel van megáldva, elbiciklizni a partján kész Tüskevár. A Fehér-Körös fakóbb esztétikumát felülírja a tény, hogy tapasztalataim szerint minden vízre boruló bokra alján süllő lapul. A Fekete kacskaringós, és szeszélyes, mint egy hisztis bakfis, a Fehér kiszámítható, és karót nyelt, akár egy meglett ügyintéző. Az előbbit erdő szegélyezi, s vannak hajnalok, amelyeken dámvadcsorda fogadja a horgászt, esetleg rémülten cikázó vadnyúl, róka, az utóbbinak a partján idővel föltünedeznek az oszlopokra tűzött víkendházak, s vannak hajnalok, amelyeken korszerű tánczene fogadja a horgászt, esetleg kómásan botladozó partiarcok, róka. Leírhatatlan csodálat tölt el, ha a Fekete kanyarulatait látom, de famíliánk inkább a Fehér-Köröshöz kötődik. Közvetlenül a partján németvárosi nagyszüleimnek volt nyaralója, pompás fabódé, két szobával, tornáccal, suttogó nyárfással a ház mögött. Von Haus aus lett ez a folyómániám. Ma már se ők, se az ingatlan. A mi (apa, anya, mi) nyaralónk a gát innenső oldalán épült föl, helyesebben építettük, s.k. Ez a kedvenc helyem, az én Bakonyom és Párisom. Szanazug, olvasom, egy Árpád-kori településről, Szannáról kapta a nevét. Igaz lehet, a közelben van kunhalom, és a téesz dolgozói olykor leletekre bukkannak. Ha a telektulajdonos, akire gondolok, szemfüles volt, szintúgy lelhetett kincsre, például arra a Szanazug-táblára a veteményesben, amelyet bulizó fiatalok hajítottak a kertbe egy kilencvenes évek eleji éjjelen, mert annyira hatott a Pál Utcai Fiúk örökzöldje, hogy okvetlen ezt kellett tenni.
Hazavonatozott Máté. Tegnap ő aludt el leghamarabb, nem csoda, ha nem elsőnek ébredt. Ebéd után kiugrottunk a mályvádi erdőhöz. Nem holmi l'art pour l'art szarvaslesről volt szó - a tatája hetek óta a tüdőszanatórium lakója, őt látogatta meg. Mielőtt bekövetkezett a búcsút intés, elsétáltunk az erdőbirodalom küszöbéhez. Valahányszor egymásra találunk, a Körösök világa és én, biztosan érzem, hogy nem csak a fizetésem tart idehaza. Nem messze tőlünk ijedt szarvastehén pattogott, a gátőr háza meg, mintha mézeskalácsból volna. Aztán végre megérkeztek a krosszmotorosok, s hogy teljes legyen az élmény, két kvados is berecsegett a képbe. Nem csak a járgányok lármája pocsék és nevetséges, ezt állapítottuk meg. De most komolyan, ki szereti a motorokat? Hangzott a költői kérdés.
Környezetidegen alakjukat hamar elnyelte a gát hosszan elnyúló, nagy ívben balra tartó szürkéje és zöldje, de a hang, azt nem tudtuk feledni, percekig hozta a víz. Vajon l'art pour l'art szarvaslest ütemeztek be délutánra? Vagy ilyen lehet az elzavaró zene?
Közben kaptam egy erős kisprózát, érkezett olvasónapló, és 19.20 van. Indul a józan robot. Mindösszesen öt érettségi feleletet fogok meghallgatni az előttem álló két napban, de sajnos csak egyetlen törit. A történelem érettségi tételsor valóságos étlap, ínyenceknek való, de érvelhet bárki bárhogyan, jöhet nekem a második világháborúval, istenítheti az amerikai alkotmányt, fényezheti Kossuthot, ceterum censeo: az Árpád-korban még lehetett normálisan élni.
Talán nincs összefüggés, de örömmel megyek végre Békéscsabára. Darvasi Feri nemrég írt, hogy ne feledjem a Litera-naplót („De most komolyan", lehet ezt feledni?), s közölte, hogy bent lesz a szerkesztőségben, úgyhogy végre jöhet a megérdemelt munkamenü a Halcentrum nevű menzán. Korrektúrázunk, nyomtatunk, online-kodunk - zúzzuk a cuccot. Ráadásul holnap este süllőzni akarok Szabó Tibivel. Állandóan csak a munka, meg a szerkesztőségi értekezletek.
De mondom, örömmel megyek. Utam Németvároson keresztül vezet.
Eredeti megjelenése: http://www.litera.hu/netnaplo/jojszakat
Június 18. szombat
Darvasi Ferenc
Alfa és omega
Úgy kezdődött a bárkázás, hogy jó néhány éve, talán 2004-ben elküldtem a Krasznahorkai regényeiről, a Sátántangóról, Az ellenállás melankóliájáról és a Háború és háborúról szóló szakdolgozatomat Elek Tibornak, hogy ha találna benne olyan részt, szívesen megjelentetném. Ebből a gesztusból jól látszik, mennyire nem voltam képben, milyen is egy szerkesztő munkája, hogy mennyire nem ér rá elolvasni csak úgy, értsd: nem megrendelésre érkezett 70-80 oldalas szövegeket. Tibor egy évig nem is jelentkezett, majd akkor is csak közvetetve a szakdolgozat miatt, hogy ha már annyira érdekel engem Krasznahorkai, írhatnék az új kötetéről. Próbáljuk meg, hogy megy a közös munka. Ha sikerül, leközli, ha nem, nem. Sikerült, aztán innen a Bárkától kiindulva jutottam el újabb és újabb irodalmi és színházi lapokig. A Bárkának pedig idővel szinte minden számába írtam, vagy valamilyen színházi eseményről vagy könyvről.
Aztán 2010 elején jött a lehetőség, hogy a BárkaOnline tulajdonképpeni atyjának, Szabó Tibor Benjáminnak a távozásával az internetes felület szerkesztője legyek. Nehéz döntés volt, elvállaljam-e a munkát, hiszen ez életformám elég jelentős megváltoztatásával járt: addigra már 7 éve Pesten laktam, mondhatni nagyjából „beágyazódtam", és menjek haza. Hiszen heti 4 napot Csabán kell lennem, így állapodtunk meg. Nemcsak, hogy a bizonytalanságot utálom, és nem tudom elviselni, ha valami kiszámíthatatlan van az életemben, de az újra meg újra előtörő kisebbrendűségi érzéssel is meg kellett küzdenem: méltó vagyok-e én egy ilyen munkára? És ez nem álszerénység, higgyék el, valóban sokat vívódtam ezen. Azok közé tartozom, akik olykor, ha rosszabb passzban vannak, egyetlen kritikai megjegyzés hatására képesek elvetni önnön szakmai kompetenciájukba vetett hitüket - így vicces, hogy jómagam is kritikus vagyok, mondhatnák, de ezt a szálat most hagyjuk. Számomra amúgy már egy irodalmi estet levezetni is nehézséget jelentett korábban a kóros önbizalomhiány miatt. Szerencsére erről is már beszélhetek múlt időben, a Garaczival, Grecsóval, Háyjal, Téreyvel és másokkal lefolytatott színházi beszélgetések valamelyest megedzettek.
Az önbizalomhoz mindenféle visszajelzés fontos a pozitív megjegyzésektől az építő, nem bántó szándékú, de negatív kritikákig. Sokat jelent számomra most például az is, hogy meg fogom kapni a Király István-díjat (kedden). Szerintem csak, aki nem őszinte, mondja azt, hogy a díjaknak nincs semmi jelentősége; hiszen a napnál is világosabb, mennyire segítenek önbecsülésünket fenntartani. Ráadásul olyasvalamivel foglalkozunk ugye, aminek társadalmi hasznossága nem egyértelmű (ez jól leszűrhető azokból az intézményi döntésekből is, amelyeket Erdész Ádám is érintett naplójában, az abba belinkelt, ÉS-ben megjelent Katona Csaba-cikk révén is), nem árt, ha legalább a szakmán belül észreveszik az embert.
Először egyébként nagyon megijedtem, hogy mihez kezdek majd Békéscsabán, illetve mihez kezdek Budapest nélkül. Nem járok-e ugyanúgy, mint egy ismerősöm, az a fővárosi látványtervező lány, aki Csabára jött dolgozni, de olyan honvágy fogta el, illetve idegenségérzet Tótvárosban, hogy még az első nap visszautazott, és azóta soha nem is járt Békésben. Nos, ha őszinte akarok lenni, eleinte én is szenvedtem Csabán a gyökértelenségtől, és egyfajta sznobságtól - ha roppant önkritikus akarok lenni: a fővárosból jött ember sznobságától, ami, mondanom sem kell, mennyire vicces, hiszen ez a fővárosból jött ember valóban a fővárosban is már csak jöttment volt, lévén egy békési kisvárosból származik. Idő kellett, mire rájöttem arra az egyszerű igazságra, hogy ha nem akarom szeretni a helyet, ahol napjaim telnek, úgy nem is fogom tudni szeretni. Mert mintha esélyt sem akartam volna adni a városnak és az ott élő embereknek. Jó erről már múlt időben beszélni, és úgy végig menni a Deák utcán, hogy teljesen odáig vagyok érte, az illatokért, a színekért, a házak formájáért, mindenért. Egy utca, amely a természetvédelmi övezetben helyezkedik el, mindenki nézze meg legalább egyszer, ha arra veti a sors. Ha „szezon" közben talán nem is annyira, de tavasz vége felé, nyáron nagyon szép Békéscsaba, zöld, nyílt és szerethető.
A héten Pécsen voltam, illetve még vagyok is, a Pécsi Országos Színházi Találkozón, távol a szerkesztőségünktől. Írhatnék a napi szintű melókról is, mit csinál egy online szerkesztő. Tegnap például Varga Zoltán Tamás versét raktam fel a netre, azelőtt Kiss Laci interjúját Kollár Árpáddal, valamint Grecsó Krisztián kisprózáját (Grecsó-blokkunk van a 2011/3-as számban: interjú vele, novella tőle, kritika a kötetéről) és így tovább. A háttérmunkákkal való szöszölések, a programok, hírek keresgélése, a szerzőkkel való végeláthatatlan e-mailezések, szövegek kérése - mindenki, aki irodalommal foglalkozik, nagyjából képben van vele, hogyan is megy ez. Én egyébként főként az online-t szerkesztem, a nyomtatott Bárkában inkább csak besegítői, ha tetszik, munkatársi funkcióm van, a színházi részben és a kritika rovatban szoktam szerzőket keresni, munkákat javasolni, szövegeket gondozni, esetleg néha egy-egy prózát: például Csabai Laciét (akinek Szindbád, a detektív című kötetét jó szívvel tudom ajánlani mindenkinek) és Szalay Zoliét (aki éppen most nyerte meg a Kikötő Online pályázatát) - szövegeik hamarosan jönnek a printben.
A tegnapi nap hosszú volt, tulajdonképpen a péntek éjszakával kezdődött. Előbb az Új Látásmód Fúzió nevű „posztapokaliptikus" zenekar sajátos koncertjébe hallgattunk bele a Nádor Szálló aljában - utánozhatatlanul bájosak az ilyen bulik, amikor a zenekar a közönség majd összes tagját ismeri, s a két oldalt gyakorlatilag egyetlen centiméter sem választja el egymástól, főleg nem pulpitus. A nyolcvanas években, amikor indult, nagyot szólhatott, persze inkább underground körökben, az ÚLF, zenei világuk nekem most is bejött, az olyan dalok meg különösképp, mint a Furcsa álmok. Mániám az underground, meggyőződésem, hogy az igazán fontos dolgok könnyűzenében (és színházban is) ott születnek, nem hiába voltam éveken át egy női rapcsapat, a Ludditák „rajongója" (valamint kedvelem a Pintér Béla Társulatot, a TÁP Színházat és az egykori Krétakört inkább, mint a kőszínházakat).
ÚLF után a Sétatérre mentünk sörözgetni. Szombaton Múzeumok Éjszakája. Elsőként a Csontváry Múzeumba mentünk el: sajnos, meg kellett állapítanom, hogy míg objektíve látom, miért és mennyire értékesek ezek a festmények, mélyen legbelül nem érintenek meg. Mert van ilyen, ne legyünk sznobok, hogy a nagy művészet sem érinti meg az embert. Talán csak a Magányos cédrusnál és az Almát hámozó öregasszonynál éreztem valami bizsergést a szívem tájékán, hogy tehát nem csak a technika nyűgöz le, hanem azon túl is valami. Elmentünk a Reneszánsz Kőtárba is, valamint a Vasarely Múzeumba, de az igazi nagy felfedezés számomra Schaár Erzsébet Utcájavolt: egy hungarocellből és gipszből készült, kísérteties alkotás, akár színházi díszletként is lehetne alkalmazni. Mintha Pesten lennénk, akkora a tömeg a Múzeumok Éjszakája programjain - és egyáltalán, az éjszaki élet volumene a fővárosit idézi Pécsen.
És akkor még a POSZT díjkiosztó gálájáról nem is beszéltem, azt is megjártuk. Az eseményből sikerült a maximumot kihozni a kaposvári színművészetiseknek az angol nyelvű, főként szerelmi tematikájú dalokkal. Mindenféle modorosságot, patetikusságot, monumentalitást nélkülözően humoros rendezvény volt ez. Ha a díjakat nézzük, az Pintér Béla és a Nemzeti Színház diadalmenetét hozta, cseppet sem érdemtelenül. Pintéréket mindig is szerettem, de nagyon örültem az általam igazából csak most felfedezett Nemzeti díjainak is - miként azt is jogosnak éreztem, hogy a debreceniek kapták meg a különleges látványvilágért, a színházi eszközök komplex használatáért a jutalmat a Mesés férfiak szárnyakkal című produkcióra, és Mohácsi János a legjobb rendezés díját.
Díjkiosztó után irány haza, és a növekvő feszültség, hogy Pécsről elutazván, de még a három hét múlva kezdődő nyaralás előtt mennyi munka vár rám, a szerkesztői feladatokon túl. Egyrészt két helyre is kell írnom a POSZT-ról, másrészt könyvkritikák is várnak rám: Bodor Ádámról a Tiszatájba, amivel ráadásul eleve hónapokat csúsztam már; valamint Géczi Jánosról saját magunknak, a Bárkába. Ezek a könyvkritikák különösképp alattomosak: mindig elhatározom, hogy nem vállalok többet, aztán valahogy mindig akad egy-egy, nem is értem, hogyan. És azt még akkor nem is említettem, hogy egy tanulmányt is le kellene tisztáznom - persze, látom, hogy reménytelen az ügy, nem fog menni ebben a három hétben.
Eredeti megjelenése: http://www.litera.hu/netnaplo/alfa_es_omega
Június 17. péntek
Erdész Ádám
Narratív forrás
Mindez persze reggel még nagyon messze van, egyelőre marad a levéltár. No, nem a történeti források, hanem egy hosszú tárgyalás átszervezésről, épületátadásról, kollégák áthelyezéséről. Olvastam Elek Tibor naplójában, hogy Kukorelly Endrével megvitatták, hogyan is áll kultúránk, s hány osztatú. Nem tudom, vajon a közgyűjteményekről ejtettek-e szót, vélhetően az irodalomnál maradtak, pedig egy kis képviselői figyelem nem ártana ennek a területnek. Legutóbb Katona Csaba barátom sorolta az Élet és Irodalomban a legnagyobb gondokat, az írás nem váltott ki nagy visszhangot, alighanem mindenki hasonló bajokkal küszködik. Van-e még egyáltalán valaki, aki egyben, rendszerként látja a széteső részterületeket?
A tárgyalás mindenesetre lezajlott. Leül az ember, előre elhatározza, hogy az érzelmeit még véletlenül sem mutatja meg, határozottan, de nagyon udvariasan, előzékenyen, hiszen a szemben ülő fél sincs egy jottányival sem jobb helyzetben. Ő is csak egy irányba lépegethet, s így is zajlik minden, de a végén azzal kell felállni, hogy a reménytelenség megint elfoglalt egy darabot abból a világból, amelyet jó harminc éve kiválasztottál magadnak, és amit oly irracionálisan fontosnak tartasz még ma is. - „Az Idő ellenünkre is megoldást kínál?" - olvastam a Kis magyar pornográfiában valamikor a nyolcvanas évek legelején. Meghökkentett a kérdés, tényleg, ellenünkre is megoldást hozhat? Erre nem is gondoltam, azt hittem, az idő a mi legjobb szövetségesünk, olykor szeszélyesen lassú ugyan, de, ha bírjuk türelemmel, biztos meghozza a kedvünkre való fordulatot. Esterházy mondata már akkor elbizonytalanított és nyugtalanított, de elhessentettem a gondolatot, és erre tessék, harminc év után brutális bizonyossággal visszatér. - Az idő ellenünkre is megoldást hozhat.
Délután már otthon, kezdődnek a jó dolgok: kedvemre való szövegekkel kiülök a kellemes, árnyas teraszra. A Bárka 5-ös száma nagyon jó lesz, ebben a számban jön majd a Gyulai Várszínház irodalmi humorfesztiváljának anyaga. Régen még elő-előfordult, hogy valaki alibiszöveggel érkezett, az utóbbi években alig. Sőt, határozottan úgy látszik, minden résztvevő meg akarja mutatni, hogy az értő, hálás és népes közönség éppen úgy megünnepelje, mint Podmaniczkyt, Háy Jánost vagy Orbán János Dénest emlékezetes írásaik felolvasása után. Minő szerencse, hogy az én társadalomtörténeti összeállításom pont ebbe a számba kerül. Három jó tanulmány, illetve esszé: középpontban a nő. Kedves kolléganőm, Héjja Julianna igazán mutatós anyagot adott az okos kisasszonyokról, vagyis azokról a lányokról, akik a dualizmus idején először lépték át a gimnázium, majd az egyetem kapuit. Egyéni sorsok - az első Békés megyei orvosnő, az első doktori címet szerző gyulai kisasszony és kortársaik. Kisebb reprezentatív minták: milyen társadalmi státusú apák gyerekei érettségiztek a szarvasi és a csabai gimnáziumban. S a korabeli közvélekedést tükröző idézetek, hatásosan csomagolt kőkonzervatív gondolatok.
Bódán Zsolt ugyancsak 19. századvégi nőalakokat villant fel, egy gyulai polgárcsalád leányainak ünnep- és hétköznapjait felidézve. Ők messze voltak az egyetemtől, de nem akármilyen elvárásoknak kellett megfelelniük. Egyik levélben arról írnak testvérüknek, hogy el ne hanyagolja a nyelvtanulást, mert idehaza - gyakorlásképpen - időnként csak franciául folyik a társalgás. A másik levél a távol lévő mamának ment, és a befőzés apróbb fortélyairól tudakozódtak. A templomban, a bálon szépnek kellett lenni, a zsúron szellemes társalkodást vártak, s ha Adél néni - Erkel Ferenc tartósan Gyulán idéző felesége, aki amolyan helyi orákulumnak számított - még a jótékony rendezvényre készült hímzést is megdicsérte, a leány elégedett lehetett magával. No, ilyesmikről lesz szó, s jön még egy esszé Császtvay Tünde Budapesti Negyedben megjelent „fényképalbumáról', vagyis arról a két kötetnyi összeállításról, amely a fizetségért mért testi örömök világát idézi meg.A korrigálás vége felé látogatók érkeznek a teraszra, már vártam is őket: hétéves lányom és hű társa, németjuhász kutyánk, Wanda. - Mindjárt befejezed, apa? - kérdezi leánykám. Ez csak látszólag kérdés, a valóságban felszólítás: kezdődjön a játék! Hogy megelőzzem a kérdés záporszerű ismétlődését, gyorsítom az olvasáson, de nem bírok elég gyors lenni. A kutya tudja, a játék elkezdődött, két első lábával már fenn is van az asztalon, mancsát pecsétként Héjja Julika kéziratára teszi, mintegy jelezve, ez mehet a szerkesztőségbe. Akkor jó, küldöm a „vezérevezősnek".
Este még előveszem Spiró Kémjelentését. Hajdan Az ikszek magával ragadott, egy iskoláztatásából eredően racionálisan, ok-okozati összefüggésekben gondolkodó nemzedékkel hitette el, hogy még az irracionális is pontosan értelmezhető. S amit értünk, annak már urai is vagyunk - véltük, tévesen. (Korrekció a Fogságban.) Az ikszek után Az álmodtam neked novellái megleptek, mindenről ilyen sötét színekkel... A hasonló tónusú új novelláknál ilyenfajta meglepetés nincs, adekvát, pontos helyzetjelentések. Hogy ezekre az írásokra fogok-e úgy emlékezni, mint az Apámmal a meccsen címűre, az nem biztos, de majd meglátjuk, ha adódik ugyanannyi idő a kontrollra.
Egy hol kínosan lassú, hol sebesen pörgő nap - amiből egy s más véletlenül meg lett örökítve. Lám, született egy narratív forrás.
Eredeti megjelenése: http://www.litera.hu/netnaplo/narrativ_forras
Június 16. csütörtök
Szabó Tibor Benjámin
Minden ismétlődik
Nemzeti sorskérdések gyötörnek. Minimum hetvenöt.
Egyébként álomból felriadva is: tudatos kánontörés... termékeny eklektika. Ezek az alapelvek, lapilag. Meg a horgászat. És hiányzik, mert messze van (lettem), régóta. A Bárka csókja a számban mézes áfonya. Vagy a szájpadlat alatt, úgy is jó. De akkor nem csók, hanem. A méz/áfonya maradhat: otthon-íz.
A nap az előző végével kezdődik. Mint rendesen. És autóban. (Mint rendesen.) Eplény fölött az erdő nyílik, összezárul, a fényszóró tolja szét az út menti fák lombjait, a száguldás durva hullámvasút - zúzunk az éjszakában. Hazafelé, Nagymegyerről, (ahol) könyvbemutattunk. Hűvös-édeset kavar be a szellőztető. A Bakony szaga leírhatatlan. Kinga a volán mögött hunyorog, a padkán turkáló vaddisznócsaládra villogtat fénykürtöt, Húzzatok anyátokba!, mondja sötéten. Garaczi Nininél olvastam, hogy New Englandben van a leaf-watching: a család őszente ül kint a dombtetőn, pléden, és távcsővel bámulják, ahogy hullanak a sárga-piros levelek. Kulturált szórakozás. Nálunk őz-watching, disznó-watching minden éjszaka, nemcsak ősszel. Kinga frontálpuszit csinált néhány éve egy sete-suta őzgidával - azóta (a totálkár óta) az erdei vad neki a testesült létfélelem: fredikrűger. A találkozás ezúttal elmarad, érkezés után (Veszprémben) még munka világosodásig. Okos ember nem viszi haza a munkahelyi gondjait, ezt a Csernus-negatívok is tudják. Csak hát, a másik szintén zenész, a hely, az idő, a cselekmény egységes: párosírás. Nem az írás a páros, de a mindenmás. Ilyenkor mi van? Az van, hogy permanens esztétikai viták mosogatástól zokniteregetésig, és vissza. Izomból, izzón, a Balassa-Csengey legendás indulata hozzánk képest szeretetvendégség, a fasorban se. Feszít - kiold / hevít - kiolt.
Ki a népi, ki az urbánus? Mikor ki - láthatatlan arcvonal. Alkotófélék egy gyékényen, az bozóttűz: alul akkor is parázslik, amikor a felszínt áztatja monszuneső.
Másnap (ma) Dunaszerdahelyen dolgozás (140 km), Kinga egy szöveggyűjteményt méltat, elemez, ajánl a negyven vendég figyelmébe, én egy utazós könyvsorozat négy kötetét beszélem körbe ugyanakkor, ugyanott. A Budapest Kávéházban, egy szlovákiai magyar írószervezet rendezvényén. Az est az, ami: feladat. Ám előtte-utána: barátság, régi ismerősök - személyes jó, röpkedő kedv s öröm. Hodossy Gyula meséli a borospincéjét, a szlovák barátnője (Szonja) meg vicceket, magyarul, Tóth Laci jön, rögtön draftolja Kingát valami munkára az Irodalmi Szemléhez, kérdezi mindenki a Bárkát is, Elek főnököt, és hát a legnagyobb szerelem: ha van még az irodalomnak lelke, azt Nagy Erikában rejtegeti a Jóisten. Ahogy Erika (a szervezet titkára) gondozza, segíti, terelgeti a szlovákiai magyar irodalmárokat, az a figyelem, az a türelem minimum mágikus realizmus. Vagy több. Erika a tündér a Hamupipőkéből. Arrafelé még a szocializmus is emberarcú volt (néhány hónapig) - az irodalom, úgy tűnik, az is maradt.
A kávéházban meglátom H. Nagy Pétert, a vándorirodalmárt, de annyira társalkodnak Barakkal, Vida Gergővel, hogy inkább nem zavarom. Pedig totális H. Nagy-fan vagyok, idol non plus ultra a srác, minden leírt szavát iszom. És egyre többet értek meg a szövegeiből (mára a mondatok negyedét, kábé). Vagy tíz éve megtalált az Imaginárium III. című dolgozata a Prae-ben. Na, az úgy szólt nekem, mint a Manasz, a kirgiz nép ősi eposza, eredeti kipcsak nyelven - egy büdös szót se belőle, felfogásilag. De olyan szép volt! A szöveg zenéje. Vagy nem tudom, mi. Azóta rajongás.
Az est végén fiatalok olvassák fel verseiket. Czucz Enikő, ezt a nevet például érdemes megjegyezni. Mutatok egy részletet, tőle, miheztartás végett:
"szeretnék hangya lenni
vagy legalább egy bogár,
ha választani lehet,
segglyukakba merülnék,
s kilesném, kiben van gerinc"
(Orosz baba)
Akkor ezt most hagyjuk kicsengeni.
Különben létezik egy kérdés (a válasza gyötör igazán és folyton): egy bekési parasztgyereknek a veszprémi vár alatt ébredni reggelente, az milyen? Veszprém az én Mahacskalám. Lehet, hogy gazdagabb, hogy cifrább (érsekibb, Gizellább) ez itt, de idegen. A vár (mint olyan) ugyanis téglából van, és Gyulán. Per definitionem. És a tornyából nem a Balatonig látni el, hanem konkrétan a két utcával arrébb az udvaron teregető néni mellyeközéig. Nevét is, liliomát is tudom - nem a néninek, és nem nyafognék, de most már: úgy vagyok itten, mint Pilátus a krédóban (Iphigénia Auliszban, Veér Rebeka Nyugalomban etc.). A Bárka a köldökzsinór. A szellemi köldökzsé (ismét: az milyen?).
És estére még ez a gyors posztírás, utána sötét, a Hold Kinga hasára folyt - a tér/idő/cselekmény (korábban is emlegetett) hármasegysége, ahogy: felfestett rá egy felhőn túli mintát.
Eredeti megjelenése: http://www.litera.hu/netnaplo/minden_ismetlodik
Június 15. szerda
Darvasi Ferenc
POSZT
Ha már az a szerencse ért, hogy éppen a POSZT ideje alatt „kell" netnaplóznom a Bárka-műhely tagjaként, a fesztiválnak szentelem ezt a bejegyzést. A versenyprogramot idén Szilágyi Lenke fotóművész, Urbán Balázs színházkritikus és Vekerdy Tamás pszichológus válogatta. A 2011-es POSZT-on eddig csak olyan előadást láttam, ami megérdemelten van itt. Töredelmesen bevallom, hogy nem tudtam megnézni mindegyiket. Lemaradtam a sepsiszentgyörgyi A velencei kalmárról, amit nagyon sajnálok, mert láttam a társulattól mintegy fél éve egy nagyon karakteres, figyelemre méltó Yvonne-t (egyik kedvencem, Witold Gombrowicz szerzeményét) szintén Bocsárdi László rendezésében. Kimaradt nekem a pécsiek Parasztoperája is, amely pedig roppantul érdekelt volna, hiszen az előadás választ adhatott rá, előadhatóak-e Pintér Béla darabjai más társulatokra átértelmezve is, vagyis valójában erősek, működőképesek-e ezek a szövegek - egyébként azt hallottam, hogy igen, de ezt most akkor tényleg bemondásra kellene elhinniük; ne higgyék, inkább nézzék meg.
Egy irodalmi konferenciára készültem, illetve azon vettem részt, azért nem láthattam őket. A JAK Tanulmányi Napokon „kellett" Mándy Iván és a kortárs magyar futballkönyvek címmel előadást tartanom. De vissza a színházhoz. Ment Háy János darabja, a Nehéz (Bárka Színház), a kolozsvári Leonce és Léna (ha Gombrowicz az egyik, úgy Büchner a másik nagy „kedvencem" - hogy megint ezzel az óvodás szóhasználattal éljek -, ha drámaszövegekről van szó), Pintér Béláék remek Szutyokja, a debreceniek hatásos Mesés férfiak szárnyakkal című produkciója. Alapvetően azonban az érdekelt most, mi is van a Nemzetivel. Az utóbbi időben kevesebbet jutok el Pesten színházba, hiszen a hét jó részét Békéscsabán töltöm, a Bárka szerkesztőségében. Az emberhez persze eljutnak a hírek a színházi csatározásokról, mostanában különösen a Nemzetiről - de hát nincs igazán hitem abban, hogy napi-, heti- és havilapjainkban mást olvashassak, mint az objektivitás álcájába rejtett vagy az elfogultságot egyáltalán nem leplező, vállaltan fröcsögő, politikailag részrehajló véleményeket; tisztelet a kivételnek. A Nemzeti három előadással is képviselteti magát a POSZT versenyprogramjában, ami alapján képet lehet formálni az ott zajló folyamatokról - meg persze a korábban látott bemutatókat figyelembe véve.
Nos, csak az elismerés hangján tudok beszélni a színházról. Még a szakmai beszélgetésen agyondicsért Három nővér kapcsán merült fel bennem a legtöbb kérdés - mert amit az egyik oldal nagyon poétikusnak láthat, vagy ötletgazdagnak, az egy másik nézőpontból már sok: nekem néhol patetikus volt ez az előadás, és széttartó. De azt már ekkor is éreztem, ami aztán a másik két előadásnál bebizonyosodott: nagyon egyben van a társulat, a Duna-parti épület felhúzása óta most a legjobb. Szétzavarni megbocsáthatatlan bűn lenne. A színházban az egyik legnagyobb érték a közösen gondolkodás, és ez most a Nemzetiben megvan. Egységes a társulat. Ennek szép példája, hogy mind a Vadászjelenetek Alsó-Bajorországból, mind az Egyszer élünk végén csak és kizárólag közösen hajoltak meg a színészek, egyenként nem. Jó, ez lehet túlmagyarázás, egy apróság felnagyítása... De a közös gondolkodás, az nem túldimenzionált, és bizony látszik, hogy a Nemzetinek van világnézete, eszerint választ darabokat, rendezőket. Jelenleg az egyik legjobb formában lévő csapat.
A Mohácsi-előadás különösen beszédes azt tekintve, mennyit fejlődött ez a színház a Jordán-éra óta. Akkor még eléggé szedett-vedett volt a társulat: sok jó színész, de nem annyira volt közük egymáshoz. Mohácsi, akinél mindig az az egyik legnagyobb erény, hogy mennyire társulatban, közös gondolkodásban utazik, a Sárga liliomban nem tudott igazán emlékezeteset létrehozni a Nemzetiben - az ő munkamódszerét akkor még, 2004-ben nem lehetett a társulatra alkalmazni. Persze nem számított ez klasszikus bukásnak, senki se úgy képzelje, mert van nála egy mérce, ami alá soha nem megy, ennek az előadásnak is vannak maradandó értékei - de önmagához képest kevésbé emlékezetes produkciót hozott létre. Az Egyszer élünknél ennek már nyoma sincsen, nagyon együtt a csapat. Értik ezt az egyszerre humoros és tragikus nyelvet, az állításokat fáradhatatlanul ki- és beforgató mohácsis világszemléletet. Azt meg külön szeretem, ahogy a két Mohácsi (az író, István, és a rendező, János) a magyarságról beszél: nem kerüli meg a kényes problémákat, nem hallgatja el a hibáinkat, hanem hol szeretetteljes iróniával, hol kegyetlen humorral vagy komolyan feltárja, kritika elé állítja azokat. Én rendben vagyok magyarságilag, kissé kulturnacionalistának is érzem magam (tehát hogy például jobban az elevenembe vág egy Mándy, Tar, mint mondjuk Joyce, Proust - miközben objektíve nyilván az utóbbiakban több muníció lehet, csak éppen nekem a helyi színek, az „ismerősség" és más egyebek miatt többet mond Mándy és Tar), de egy pillanatra sem gondoltam azt, hogy sértegetnék a magyarságérzésemet itt. Nem lepődnék meg egyébként, ha hajmeresztő alakításáért Kulka János díjat kapna, mint ahogy maga az előadás és a társulat is reménykedhet a jutalmazásban.
De remek volt, igazi csapatmunka a Vadászjelenetek Alsó-Bajorországból is, amelyet ezúttal Pellérden, egy ipari parkban játszott a társulat. A darab felkínálta problémák láthatóan megérintették, elgondolkoztatták a rendezőt, Alföldit, melynek eredménye egy átgondolt, mély előadás lett, komoly gondolatokkal az idegengyűlöletről, az intoleranciáról és az előítéletességről - és arról, hogy az embertelenség milyen kedélyes formában képes megjelenni a hétköznapokban. Mindkét előadás azt mutatta, de igazából a számomra még kevésbé átütő Három nővér is, hogy, sportnyelven szólva, nagyon jó formában van a társulat, amely nem mellesleg minden korosztályban jelentős színészeket tud felmutatni. A Nemzetinek így, ebben a formában kellene együtt maradnia - nem kétséges... Amit létrehoznak, nemzeti érték. És itt a nemzeti szó kurziválása nem irónia, hanem kiemelés. Nyilván más is tudna itt jó dolgokat csinálni, nem arról van szó, de minek lerombolni egy színházat, és aztán éveken át újjáépíteni, ha jelenleg is fontos, elgondolkodtató előadásokat hoz létre.
Eredeti megjelenése: http://www.litera.hu/netnaplo/poszt-70625
Június 14. kedd
Kiss László
Akkor is dolgozik, amikor nem látszik
Nem múlt el nyomtalanul a könyvhét, végre megint beteg vagyok. A tünet-együttes a szokásos: erőtlen torok, sunyi nyomás a mellkas táján, bosszantó köhögés, hangom, akár Lukács Lacié, amikor bemondja, hogy a most következő szám pedig. Nem tulajdonítok komolyabb jelentőséget a romlásnak, az előttem álló nyolcnapos érettségi-időszakban lesz ideje felhagyni magával. Különben is igazságtalan volna, ha azért következne a népnemzeti diskurzusban következetesen háromhavinak mondott, valójában hat hétből álló nyári szünet, hogy leépülésemből felépülve szeptember elsejétől újból nekiinduljunk a lejtőnek, a szervezetem és én.
Nem tudom, mi gyötör ilyentájt, de már egyetemistaként is küzdöttem különféle kórságokkal. Erős diák voltam, szinte minden vizsgaidőszak kiütéssel végződött. Egyszer még a szalmonella is telibe trafált, és én, oktondi, képes voltam kedvenc kocsmánk máskülönben förtelmes ízű boros kólájára fogni, hogy éjjelente meglátogat a bőrdzsekis Bono, jellegzetes légyszemüvegében orrom alá dörgölni a The Fly-t. Láz volt és álom, orvosok jöttek, volt köztük részeg is, injekciós tűt nyomtak a bőröm alá. Nem voltam jókedvű. Viszont ekkor lettem metálos.
Verőfényes nap volt. Kettő előtt legálisan elszöktem az érettségiről, hogy ott legyek, amikor eltemetjük nagynénit. Életem harmadik halott-látása volt. Rendőr rúgta be az ajtót, miután én nem vállaltam. Hangot is adtam neki, csodálkozva, milyen precízen fogalmazok. Amennyiben, jogi akadályok, hozzájárulás, ilyeneket mondtam. Miközben álltunk a lépcsőházban, s a folyamatosan csörömpölő telefon, a kulcs, ami megakadt a zárban borzasztó bizonyossággal vallott mindenről. Az új ajtó olyan könnyedén szakadt be, hogy egy életre elment a kedvem, lakni bárhol. A gáztűzhelyen ki tudja, mióta égő tűz, az oldalra billent kicsi lábas, a sparhertre száradt paradicsomleves, az étkező asztalára kitett ecájg, egy élet rekvizitumai. Állsz az ajtó előtt, dörömbölsz, csengetsz, nyomkodod a készüléked gombjait, és nem megy be a kulcs. Két lépésre tőled a konyhai kiszögellésbe roskadt test. Ami elválaszt benneteket: a vékony farostlemez.
Sose éreztem annyira szimbolikusnak temetést, mint a mait. Gyorsan zajlott, kisszámú érdeklődővel. Sehol a hajdani biológiatanár megrendült diákjai. Idős emberek hűsöltek az árnyékban. A koporsón a barna urna, rajta az aranyszín epigrammával: Katona Antalné. Élt 77 évet.
A sírok között botladozva arra gondoltam, súlyos fintor volna akárki részéről, ha a háromkor érettségizők egyike Kosztolányit húzná, akiről tudjuk (tőle), hogy „igazán mindig csak egy dolog" érdekelte. Inkább Berzsenyit vagy Vörösmartyt.
Kosztolányit húzta. A másik Vörösmartyt.
A szerkesztés? Balogh Tomi legendás bon mot-ja óta tudott, hogy a magunkfajta akkor is dolgozik, amikor nem látszik. Nem tudom, magunkfajta vagyok-e, de elszaladtam a könyvtárba a könyvheti elmaradásommal, másodjára rágtam át magam Jenei Gyula gyomorszájba vágó új verseskötetén, s bár nem látszik, mozognak bennem a kérdések egy kisinterjúhoz, ápoltam és eltakartam Benedek Szabolcs kritikáját Kiss Ottó regényéről, ugyanezt tettem Surinás Olga izgalmas tanulmányával, amely Grecsó Krisztián és Szilasi László „mágikus realizmusáról" szól, ezen felül jöttek a levelek, a re-k és a nem re-k, de leginkább vadul szemeztem a legterjedelmesebb Tolsztoj-regény negyedik kötetével. Kedd, a pihenés napja. És a bank is tök rendes volt, kétszer hívott.
A vég Gyulán: nem mentem ki süllőzni, és a foci is elmaradt. Nehezen váltok, őrült kínokat élek át, ha újra kell gondolni egy alaposan kiókumlált programot. Napokig semmi nem tűnt annyira egyértelműnek, mint a kedd este - legkésőbb hatra végzünk az érettségivel, hazapattanok a cuccért, vissza a suli tornatermébe, amit ebben a városban egyedül én hívok sportcsarnoknak, és mehet a parti. Nem tudom, miért szeretnek focizni velem, akik fociznak velem (azt se tudom, szeretnek-e egyáltalán 
), de én tényleg inkább a felső lécet találom el, semhogy ziccerben a kiszolgáltatott kapus mellett a hálóba lőjem a labdát. (Ez így nem igaz.) Nincs szánalmasabb, mint a helyzetét kihasználó csatár, aki ahelyett, hogy újabb helyzeten törné a fejét, gólt lő. Ha lehetne - vö. tudnék -, végig-fabregaskodnám a meccset. Fabregaskodni annyi, mint üres területre mozogni, hogy a megfelelő pillanatban kiugraszd a zsákmányra éhes támadót. S közben már újabb helyzeten törni a fejed, miután sóhajtottál: nincs gyámoltalanabb, mint a helyzetet kihasználó, magára büszke csatár.
Öcsémnek legalább kijut valamennyi a jóból - kora este Svájc-Izland meccsen volt, a 21 év alattiak Európa-bajnokságán. Ne essék félreértés, nem ugrott ki az Eb-re, inkább úgy fogalmaznék, az Eb ugrott ki hozzá, lévén, három éve Skandináviában él.
Elmaradt tehát a foci, jobb híján itt passzolok.
Életem képe: ez.
Eredeti megjelenése: http://www.litera.hu/netnaplo/akkor_is_dolgozik_amikor_nem_latszik
Június 13. hétfő
Elek Tibor
Indul a Bárka
Reggelizés közben, Pécs egyik szállodájának éttermében, Kukorelly Bandival megvitattuk (vázlatosan), hogyan is áll mai kultúránk és irodalmunk (hellyel-közzel egyetértettünk: szarul), hány osztatú is (szerinte, szerintem kettő, miközben szerinte négy, de szerintem valójában még bonyolultabb), hogyan is van az avantgárd és a konzervatív poétikával, milyen régi sérelmeink is vannak egymással szemben. A kiadós reggeli és jóízű csevely úgy ért véget, hogy mi Évával felálltunk, mert végeztünk mindhárman, s mert láttuk, hogy Bandi barátunk egy új kihívás vonzásába került (megismerkedni a mögötte ülő ifjú színésznővel), s bizony nem is méltatott már búcsúszóra sem bennünket.
Az elmúlt napokban más irodalmi programokon is részt vettem már, mert az elképesztően gazdag művészeti programkavalkádban (az egymással sokszor párhuzamosan zajló rendezvények közül) a színháziak mellett természetesen az irodalomiakra vagy irodalomközeliekre próbálok odafigyelni leginkább. Így voltam tanúja szombaton egy JAK-os beszélgetésnek a Jókai téren, amelyen Lanczkor Gábor és Szálinger Balázs beszélt Urfi Péter moderálása mellett egymás és saját műveiről, a színházhoz, drámához való viszonyáról. Bár mindkét szerzőt kedvelem, megvallom őszintén, egy félóra után továbbálltam, némi keserű szájízzel, hogy ilyen unalmas (ráadásul modoros) lenne az irodalomról való beszédünk (pedig még zenei közjátékok is voltak), hogy lehet, kívülről azok is ilyennek tűnhetnek, amelyeknek én is részese szoktam lenni. Üdítőbb élmény volt viszont, szintén szombaton délután Zalán Tibor Szása I Szása című új művének felolvasószínházi bemutatása a Dramaturg Céh szervezésében. Talán azért is, mert láttam már tavasszal a DESZKÁ-n, de akkor egy botrányosan amatőr produkcióban (szóvá is tettem anno a tudósításunkban), itt viszont nagyon profi változatban, gratuláltam is ma a nyílt fórumos beszélgetés után a rendező Pinczés Pistának és a dramaturg Lőkös Ildinek, de Tibornak is megírtam épp ma reggel, amikor válaszoltam levelére (amelyben arról érdeklődött, hogy a hét közepén, amikor Csabára jön, el tudunk-e végre menni együtt horgászni). A hét közepén azonban én még mindig Pécsett (csütörtökön ráadásul Pesten is leszek), így a közös horgászatról ismét le kell mondanunk.
De mit is keresek én a POSZT-on? Elsősorban az elmúlt évad legszínvonalasabb színházi előadásait, ugyanis elvileg a POSZT köztudomásúan ezek seregszemléje és versenye kíván lenni. Én pedig nagyon szeretem a jó színházat. Egyik első publikált írásom is színikritika volt (Ratkó József: Segítsd a királyt! című remek drámájának nyíregyházi bemutatójáról a debreceni Egyetemi Életben) és kezdettől máig sokat foglalkoztam drámaírókkal, a kortárs drámairodalommal. Ha jobban belegondolok, tulajdonképpen csak azért nem lett belőlem igazi, gyakorló színikritikus (is), mert mindig vidéken éltem, s csak keveset jó színházak közelségében. Békéscsaba ilyen szempontból az utóbbi évekig alig jöhetett számításba, nem úgy a Gyulai Várszínház, amelyet a nyolcvanas évek közepétől, a Gyulára költözésemtől figyelemmel kísérek, évekig szerkesztettem a színház műsorfüzetét, számtalanszor írtam az előadásairól, évadjairól, sőt az irodalmi fesztiválokkal, humorfesztiválokkal és a Shakespeare-hez valamilyen módon kapcsolódó jeles írókkal folytatott beszélgetésekkel magam is aktívan bekapcsolódtam a munkájába.
A színház iránti vonzalmam és az érintett szakmai előzmények miatt igazán nem is kapálóztam az ellen, hogy három évvel ezelőtt, a megyei önkormányzati intézmények átszervezése részeként, a megyei könyvtártól a Bárka is átkerüljön a Békés Megyei Jókai Színházhoz. Ráadásul láttam, hogy Fekete Péter igazgatói tevékenységével, a színház életében is új korszak kezdődik, s hogy a színházzal való együttműködés kölcsönösen hasznos lehet. Nem is csalódtam, a színházban rendezett irodalmi estek, beszélgetések, a két legutóbbi csabai drámaíróverseny megrendezésében való részvételünk, a tavaszi alkalmával kiadott külön Bárka-szám (amely az egy nappal korábban megírt három drámát is tartalmazta) csak a leglátványosabb jelei a közös munkának. Ezek után talán már az is természetes, hogy a Bárkában és a Bárkaonline-on az elmúlt években külön színházi rovatot indítottunk (amely ugyanakkor elsősorban nem a mi színházunkkal foglalkozik), hogy már nem csak a Gyulai Várszínház és a csabai évadjairól írunk, de ott vagyunk a fontosabb színházi fesztiválokon idehaza és a határon túl is, vagy ha személyesen nem is vagyunk ott, közlünk róluk tudósításokat, ritkán még egy-egy rövidebb színművet is közzéteszünk. Ezért is örültem annak, hogy Szabó Tibi magánéleti okokból történt távozása után Darvasi Ferit sikerült a Bárkaonline élére meghívnom, hiszen ő szintén pályakezdése óta elkötelezett híve a színháznak.
Szóval, amellett, hogy magasrendű színházi élményekre vágyom, munkavégzés céljából is vagyok, vagyunk itt Évával (vasárnap már Feri is megérkezett), mert természetesen lesz egy-egy tudósítás is a Bárkaonline-on és a Bárkában a POSZT-ról. Ráadásul az első három-négy napban, mondhatni, dupla munkát végeztem, ugyanis a Szakmai beszélgetéseken én voltam az egyik ún. opponens, fölkért hozzászóló (Sopsits Árpád és egy-egy külföldi kritikus társaságában, Winkler Nóra műsorvezetése mellett), akinek elemezni, értékelni kellett az előző napi előadásokat (itt olvashatók a beszélgetések). Így a sepsiszentgyörgyi A velencei kalmár, a Mohácsi János rendezte Parasztopera, Háy János Nehéze, a nemzetis Három nővér és Pintér Béláék Szutyok című előadása nem csupán örömforrás volt számomra, hanem „leküzdendő" feladat is. A különböző érzékenységek miatt nem könnyű szakmai közönség, s főként az alkotók, előadók egy részének jelenlétében beszélni egy-egy előadásról, de szerencsére ezek (is) az évad valóban formátumos, kiemelkedő produkciói, inkább méltatni, mint bírálni lehetett őket (s túl is vagyok már rajta, innentől lazább napok következnek). Este, amikor immár a Nemzeti Színház Egyszer élünk... előadásának szünetében Gedeon Józseffel a Gyulai Várszínház igazgatójával találkoztam, s rákérdezett, hogy melyik előadás tetszett a legjobban az eddigiek közül, nem is tudtam hirtelen választani, mert kritikusként ugyan szinte mindegyikkel lehetne kötözködni, de úgy érzem, mindegyik méltán van itt. Most, hogy a nap végén újragondolom az eddig látottakat, talán a Szutyok az, ami a maga rendszerében a leginkább hibátlannak tűnik.
Eredeti megjelenése: http://www.litera.hu/netnaplo/barka_folyoirat
