Király Levente
Kézzel az ördögszekérbe
- Ne csinálj hőst senkiből, hasztalan cselekvés - emeli föl ujját az idős férfi, mintha papírtányért készülne forgatni rajta. És igen, már ott is forog a tányér, jutott rá hétszínű torta, cukormázzal, robbanós cukorkával hintve. A gyerek várja a folytatást, de több szó nem esik, csak a szódásüveg falán gyöngyözik a hűs pára, kövér cseppek szánkáznak le a vászonterítőre, a kerek pohárban apró buborékok szállnak az ég felé.
Sárga fényzuhatag ömlik el a lépcsőházban, a vakító nyári fény naplementévé szelídül, a vastag üvegben apró buborékok. Nem lakik bennük senki, senki sem foglya a napsárga falnak, csak legyek pihennek rajta, fekete, barna, kék, zöldesen csillogó. A gyerek puszta kézzel öldösi őket, marokra kapja, összeszorítja. Az üveg egyre mocskosabb, a földszinten gyűlik, a lépcső alatt a legyek száradó halma. Lassan folyik az izzó idő, mint a könyörtelen láva: ez a csendes pihenő unalma, mikor sehol senki, vagy aki lenne, az horkolva alszik. A gyerek gondolni sem tud ágyra, párnára: mozogna, futna, de nincs kivel, nincs kihez - hát a többiek ébredését várja.
Az idős nő a konyhába parancsolja a gyereket, aki tessék-lássék ül az asztalhoz, lábával kalimpál, sóváran néz az ablakon túlra, mert sejti, kikérdezés lesz, feleltetés és számonkérés. A szigort érzi, a fémes szorítást a testben, a dermedő levegőt, s a már sokszor kimondott vádakat.
Számok, furcsa szavak kavarognak, mint a portölcsér augusztusi mezőn, mikor a távolban vibrál a falu, s ha messzire elhagyja, visszanézve még látja az égen, ott lóg fejjel lefelé. Kézen áll, szájában sárga pitypang, kézen jár, a nagyobb fűcsomóktól így nem látja az égi falut, de tudja, mindjárt első portájához ér. Légkutyák ugatnak, de harapni eszük ágában sincs, s ő is tudja, a levegő lényei szelídebbek a mohó bárányoknál. Az égből mer vizet a gémeskútból: milyen más az íze! Hűsít, friss, mint a harmat. Kolomp hangját sodorja a szél, az égi gulya könnyedén halad, mintha papírból lenne kivágva. Az égi pásztor furulyál, szebben a rigók énekénél, szünet nélkül, mintha két tüdeje volna.
Hirtelen nagyot dördül az ég, nem érti, hiszen teljesen tiszta, sehol egy felhő - - - a gyerek a második dördülésnél megérti, hol van. Az asztal mellett találja magát, a széken ül, az idős nő szigorúan villanó szeméből megérti, s aztán néhány pillanat múlva a saját arcán égő foltból is, hogy pofon vágták, nem a felhőtlen ég dörrent, hisz nincs is ég, csak ez a konyha van. Ezután még két óra telik el számokkal és műveletekkel, a végén beszéddel és a váddal: buta, lusta, haszontalan és komisz. Végül megszabadul. Mint az őrült, biciklizik ki a határba, kézen járni, de a délibáb sehol, eltűnt, tán nem is volt itt soha.
Nem érzi magát komisznak, de ha már így kiderült, ő ettől a perctől kezdve ragaszkodni fog a komiszságához, hiszen hozzá tartozik, saját magához, amiből még soha sem tudott kitépni semmit, hiába próbálta ezerszer. Évek óta tanulja a dolgok neveit, amik állítólag benne laknak, mégsem fedezte fel őket: mindenhol csak magát találta. Mindenhol csak önmagát látja, ha belülre néz, semmi mást. Hirtelen mégis megérti, talán a szó hangzása miatt, mi az a komiszság. Felismeri mi az, és ekkor dühös lesz, mert tudja, ő sosem volt még komisz, komiszság nem lakozik benne - ezért aztán úgy dönt: hát akkor legyen, ő kipróbálja, beengedi önmagába, hogy megtudja, milyen.
A férfi és a nő nem veszik észre, hogy a gyerek visszatért, ezért nem hagyják abba, amit elkezdtek néhány perccel ezelőtt. A gyerek az előszobában áll és hallgatózik. A nő hangját hallja meg először.
- Te istenverte nyomorék, meddig kell még tűrjelek? Mi? Meddig?
A férfi dörmögő, halk hangja nem hallatszik ki az előszobába, ahol a gyerek földbe gyökerezett lábbal áll. Legszívesebben elszaladna, de gyötri a kíváncsiság és a félelem, hogy zajt csap, hogy itt találják. Úgy dönt - nem az eszével, a lába, a térde, a gyomra döntött helyette -, hogy marad a helyén, marad mozdulatlan.
Sok mindent megtanul az alatt a pár perc alatt. Mintha betörték volna a szeme elé húzott üvegfalat, mintha megoldott volna egy feladatot, mintha kézzel belelépett volna egy hatalmas ördögszekérbe.
Este, az ágyban, lefekvéskor már nem ugyanahhoz az Istenhez imádkozik, bár még ugyanazokat a szavakat suttogja a szája.
