Bornai Tibor
Hogy érzed magad?
Többnyire inkább úgy kérdezzük: „hogy vagy?" „Kösz, jól", hangzik a tipikus válasz. Az amerikai gondolkodásmód még nem szivárgott be ide, hiszen ők a „hogy vagy?" kérdésre azt felelik, „hogy vagy?", ami ilyenformán egyszerű köszöntés, kikopott belőle az egymás iránti érdeklődés.
Amikor úgy kérdezzük, „hogy érzed magad?", akkor ebben rejtve ott bujkál, hogy betegtől kérdezzük. Esetleg olyasvalakitől, aki problémás helyzetben van, új környezetben, trauma előtt vagy után. Ez pedig nem véletlen.
A kérdésben rejlő mély bölcsesség fényénél - amely a magyar nyelv sajátja - két identitás jelenik meg. Ott van a „te", aki érez, és ott van az a valaki is, akit ez a „te" érez. Zseniális! A nyelv és annak használója - akár tud róla, akár nem - feltételezi, hogy az anyagi forma, amelyet lát, nem más, mint mozgatott valami, egy báb. Porhüvely. Ez is milyen beszédes kifejezés! Ebben a hüvelyben „lakik" a mozgató. Mivel halandóak vagyunk, ez a lakhely a mozgató számára ideiglenes. Ez az ideiglenesség azonban nem jelenti, hogy a mozgatónak nincs fontos dolga ebben a hüvelyben.
A mozgató - vagy talán megengedhetjük magunknak, hogy léleknek hívjuk - nem kis kalandot vállalt, amikor beköltözött ebbe a hüvelybe.
Az első és legnagyobb veszély, hogy összetéveszti magát a lakóhelyével. Ez olyan, mintha én, mondjuk, azt hinném, magam vagyok a bérház, amelyben lakom. Nem hiszem. Ha eldugul egy csöve, megszakad benne az áram, mindent el kell követnem, hogy a probléma megoldódjon, helyreálljanak a lakhatási feltételek, de ha minden cső eltömődik, minden lépcsőház leszakad ebben a házban, hát elköltözöm egy másikba. Fura is lenne báván mélázni a ledőlt falak között. Aki viszont összetéveszti magát a saját bérházával, kilátástalan küzdelmet folytat a szerelőkkel, miközben tudja jól, nem ő lesz a győztes. Nem irigylésre méltó, kiszolgáltatott állapotban él.
A másik veszély, hogy a mozgató nem törődik a házzal, amelyben lakik. Hagyja tönkremenni a vakolatot, nem fűt, nem takarít. Nem szabad hátat fordítani a lakhelynek, mert nagyon fontos a lélek számára az ebben eltöltendő idő. Éppen annyira fontos, mint amennyire nehéz a beköltözés és a zökkenőmentes fenntartás.
Hiba az is, ha túl sokat törődünk ezzel a hüvellyel. Ha minden energiánkat leköti a cicomázása, kényeztetése, vagy épségének állandó figyelése, melynek során egy merő hipochonderes görcsben kínlódunk. Itt is a helyes arányok megtalálása a feladat és a megoldás.
Nézzük most, mi az a fontos dolog, ami a lelket belekergeti ebbe a kalandba, ebbe a porhüvelybe! Olyan ez, mint egy lombikban elvégzendő kísérlet. A lélek abba a helyzetbe hozza magát, amelyben elszakad valódi környezetétől, leszakad a nagybetűs Létezésről, mert úgy történhet benne egyedül változás, ha elhiszi, egyetlen élete van, előtte és utána pedig csak a sötét semmi terpeszkedik. Arra a változásra nagy szükség van, és nem csak a léleknek mint individuumnak, de errefelé ezúttal ne haladjunk tovább.
Ezt a leszakadt, sötétbe pottyant állapotot, ezt az ijedt magára maradást még Jézus sem kerülhette el. Amikor felsóhajtott, „mért hagytál el engem", egy pillanatra elszakadt az a szál, amely élete során végig összekötötte őt Atyjával. Mindig azt mondta, ezt a csodát nem én művelem, hanem az én mennyei Atyám teszi általam. Tisztában volt isteni eredetével, azaz kilátott a lombikból. A keresztfán azonban egy pillanatra átélte a Létről való leszakadás rettenetét, és ekkor, ettől vált emberré. A lombik lakójává. Errefelé is hosszú úton indulhatnánk el, de ez a morfondírozás most nem indul ilyen mélységek felé.
Elég legyen annyi, hogy amikor az embernek testi baja van, olyasmi erejű dologgal hívják föl figyelmét fizikai létezésére, mint egy keresztfa és egy pár jókora szög, elfelejti, hogy él benne egy mozgató, akit nem érhet baj.
Hogyan jelenik meg ez a feledékenység a „Hogy érzed magad?" kérdésre adott válaszban? Mit is szoktunk felelni erre? „Nem érzem jól magam."
Ha nagyon figyelünk, felfedezzük ebben a feleletben a tévedést. Mit is mondunk? „Rosszul érzem magam." Ki az, aki ezt válaszolja? Nyilvánvaló, hogy a test, tehát a mozgatott. Ha ugyanis a lélek válaszolna, azt mondaná: „Helyesen érzem magam, mint mindig. Érzem, hogy a testemnek rossz." A lélek ugyanis mindig „jól érzi" a testet, azaz helyes információk állnak rendelkezésére. Ezek lehetnek örömteli, vagy szomorúságot kiváltó értesülések, de a lélek mindenképpen „jól érez" bennünket.
Aki itt valamit „rosszul érez", az a test. Rosszul, azaz helytelenül érzi, hogy a lombikon kívül nincs valóság. Mennél nagyobb fájdalmakat él át, annál könnyebben feledkezik meg a lelkéről, annál magányosabbnak érzi magát porhüvelyében. A „rosszul érzem magam" válasz tehát szintén a nyelvben rejlő mély bölcsesség kifejezése. Jelentése: tévedek.
Más a helyzet, ha a kérdésre azt feleljük: „jól érzem magam". Ebben az esetben a válasz a lélektől érkezik, de nem hordoz túl sok információt arról, milyen állapotban van a testünk. A „jól érzem magam" ugyanis csak annyit jelent, tisztában vagyok a porhüvely állapotával, de ebben nincs semmi különös. Ez az állapot lehet szörnyűséges, vagy mámorító, de ez ebből a válaszból még nem derül ki. Persze nagyot nézne a kérdező, ha úgy folytatnánk: igen, jól érzem magam, érzem, hogy fáj a fejem, és sajog a mellkasom.
Amúgy pedig hosszan taglalhatnánk, jó-e, hogy fáj a fejem, és jó-e hogy egyéb bajaim is vannak. A pillanatnyi érzés természetesen kellemetlen lehet, de hogy valami jó-e, azt messzebbről kell szemügyre venni. Onnan pedig könnyen kiderülhet, hogy éppen ezek miatt a gyötrelmek miatt bújtunk bele a porhüvelybe, hagytuk, hogy ránk záródjon a lombik szája. Ha ugyanis tudnánk, amit a lelkünk tud, semmit nem vennénk komolyan. Semmi nem „történne meg" velünk, és így fölöslegessé válna az egész vállalkozás. Ha csak a lélek szemével néznénk, semminek nem lenne jelentősége, súlya, ami itt történik velünk, a három dimenzióban. A változás, ami miatt ide jöttünk „vérben és mocsokban", nem következhetne be.
Miközben tehát a lélek a mozgató és a test a mozgatott, az egész előadásnak az ad értelmet, hogy a valódi, transzcendentális látását elveszített testnél fogva lehet rángatni a lelket, és a lélek éppen eme macerák hatására formálódik nemesebbé.
Az alapvető kérdés ezek szerint nem úgy hangzik, „hogy érzed magad?", hanem így: „érzed-e magad?". Valljuk be, legtöbben nem érezzük magunkat. Megyünk a dolgunk után, veszekszünk, vágyakozunk, harcolunk és reménykedünk, de közben nem vagyunk vele tisztában, hogy van bennünk valaki, aki mindezt figyeli, és velünk éli át. A sok hétköznapi sürgés-forgás olyan rajtunk, akár a ruhánk. Ha felszállunk a villamosra, a ruhánk is felszáll velünk, mi mégsem a ruhánknak vesszük a jegyet. Tudjuk, az a lényegtelenebbik részünk. Aki nem „érzi magát", az ennek nincs tudatában. Az másokkal van elfoglalva, másokat akar felemelni, ledönteni. Másokat próbál érezni, ezért folyton csalatkoznia kell. Pedig semmi más dolga nincs, mint érezni magát. Jól.
