Kiss László
Utazás a tizennegyedik századba
Emlékszem a pillanatra, amikor végzős koromban eldöntöttem, történelmet fogok tanulni a szegedi egyetemen. Napokkal azelőtt fejeztem be Ken Follett regényfeletti regényét, A katedrálist, és idült középkor-fless állapotban kóvályogtam a nem éppen kolostorszerű Erkel gimi akkor még szocreál kerengőin. Mióta tanítom is a törit, csillapíthatatlan bizsergést érzek az Árpád-korhoz érve, a román és gót stílussal az elvárt harminc perc helyett kétszer negyvenötöt foglalkoznék, ha meg a frankok a téma, büszkén idézem Kulcsár Zsuzsannát, aki egy írásában kábé úgy fogalmazott: a Meroving-dinasztia tagjainak konfliktuskezelési mechanizmusa a horrorfilmek szereplőiét idézi.[1] Egy ízben megpróbáltam meggyőzni egy gyanútlan csoportot, hogy Mátyás és korának színe: akár a mézé. Nem jártam sikerrel, ami gondolkodóba ejtett. Teltek, sőt telnek az évek, és egyre inkább azt látom, kortárs középsulis diákságunk nem érez rá a középkor ízére. Nem tudom, mit tehetnék, és érdekel, mások, hasonló cipőben járó embertársak mit tesznek az ügyért.
Legújabban az említett Follett-regényből készült borzasztóan giccses, de zavarba és középkorba ejtőn varázslatos atmoszférájú filmsorozattal etetem a nebulókat - a nyolcrészes mű (The Pillars of the Earth) egy részét hazánkban forgatták, és számtalan magyar vonatkozása van, háttérmunka (pl. Szalay Attila szenzációs operatőri munkája), színészek (pl. Molnár Piroska, Pintér Tibor); maga Ken Follett is feltűnik egy monológ erejéig a vásznon (monitoron). Ez van, etetés, most már csak várni kell a hatást.
Nyár közeledtével vadul takarítok a hétvégi házban. Nincs ez másként idén sem, és ahogy lenni szokott, polctörlés, ablakpucolás és egyebek közben meg-megáll az ember, mert rég látott könyvek, levelek akadnak a kezébe. Ezúttal is így jártam, és amíg a porszívónak keresztelt fenevad kis szünetet tartott a bömbölésben, bizonyos elégedettséggel olvasgattam a sorozásra csábító hivatalos dokumentumot, felidézve a Hadkiegészítő Parancsnokságon töltött másfél óra néhány emlékezetes momentumát. Amikor is az egyik szekrényből két vékonyka füzet bukott elő. A másik Engel Pál írása volt - Társadalom és politikai struktúra az Anjou-kori Magyarországon.[2] Normális körülmények között ez a cím nem indít el semmit a takarító emberben. De amióta a Szegedről Gyulára tartó vonaton először vetettem fel Hack Zoli barátomnak, hogy könnyen lehet, a mellettünk elsuhanó romos tanya valójában lovagvár, és láttam az arckifejezését, amely minden rokonszenve mellett arról árulkodott, valami olyan történt, ami ha radikálisan nem is, de átértékeli az együtt töltött éveket, tudom: nem normálisak a körülmények.
Ha valamelyik közeli ismerősömet, példának okáért, vásárolni viszem, a bevásárlóközpont parkolójában hátranyomom az ülést, láb a műszerfalra, és mehet a háromnegyedórányi olvasás. Élet és Irodalom, egy-egy folyóirat, ritkábban dolgozatok. Vagy Engel Pál. Az ő nevével, mi több, alakjával először, minő véletlen: még végzős gimisként, egy Jankovics Marcell készítette ismeretterjesztő dokumentumfilmben találkoztam, amelyben a szegedi egyetem nagynevű középkorásza, Kristó Gyula is megszólalt. Engel Pál azonnal megnyerő volt, kőkemény, cigi trenírozta hangon, amellett nagyon lazán beszélt Zsigmondról és Hunyadi Jánosról, akit le-egészegyszerűenzsenizett - lehetett rajongani. Később megtudtam, hogy Szegedre érkezésem előtt egy évvel fejeződött be oktatói karrierje a JATE-n, és hogy kutatási területei közé tartozik az Anjou-k tizennegyedik százada is. De ebből nem következett semmi.
Nevezett tanulmánya „egy kísérleti modell felvázolása", amely „az Anjou-kori magyar állam társadalmi és politikai berendezkedését próbálja leírni."[3] A szerző földbirtok és hatalom összefüggései alapján vizsgálja Caroberto és Nagy Lajos korának nemesi társadalmát, melyet két nagy részre tagol (tessék jegyzetelni!). Egyfelől udvari nemesekre (főméltóságok, ispánok, királyi várnagyok), akik - egy és ugyanazon nemesi szabadság elve ide vagy oda - a király szolgálatába lépve levedlik régi énjüket, és mindenestül az uralkodói miliő értékrendjét teszik magukévá, továbbá nagyságos úrnak szólítják őket; körülbelül negyvenen lehettek a korszak végén, de csoportjukon belül megfigyelhető a differenciálódás. Másfelől megyei nemesekre - ebbe a körbe sorolható voltaképpen az összes nemes, aki nem az aulikus-kiváltságos réteget erősíti, és akiket leginkább a „patriarchális atyafiság", a „klánhoz" tartozás tudata, a „vérségi szolidaritás jellemez."[4] A két csoport közötti ellentétre, sértettségre, frusztrációra láthatunk példát a Toldiban, György és Miklós, az „udvari lovag" és a „parasztnemes" viszonyának ábrázolásában.[5]
Engel Pál próbát ígért a bevezetőben. Nekem ott, az Interspar parkolójában üldögélve, úgy tűnt, a szerző sikerrel járt, legalábbis remekül szórakoztam, ám - és ez a kiadvány érdekessége - nyolc opponens, akik az előadás alatt sejthetően árgus szemekkel figyelték, hogy aztán ízekre szedjék a történészt, itt-ott belehiénáskodott a munkába. A vita a terjedelmi korlátok miatt nem teljesedhetett ki, de Engel Pál a felmerülő problémákra adott válasza a tanulmány lényegi gondolatainak összegzéseként is olvasható.
Most pedig megyek, és felcsatolom a páncélomat.
[1] Megnéztem, pontosan hogyan fogalmaz. Így fogalmaz: „Családtörténetük valóságos botránykrónika." Kulcsár Zsuzsanna: A Merovingok. In: Kulcsár Zsuzsanna: Rejtélyek és botrányok a középkorban. Gondolat Kiadó, 1978. 5. Nota bene, tetszés szerinti helyen felütve a könyvet, s felületes pillantást vetve a másfél oldalra, a következő szavak villanhatnak fel: „betört", „gyaláztad", „megölette", „megkötözzenek", „árulók", „leütteti mindkettőjük fejét", „megvesztegette", „pusztuljon", „gyűlölték", „csatabárdjával", „rémületükben". Nem egy majális.
[2] Ha lábjegyzet, legyen kövér. Engel Pál: Társadalom és politikai struktúra az Anjou-kori Magyarországon. Előadások a Történettudományi Intézetben. 11. MTA Történettudományi Intézet. Budapest, 1988. A kiadásért felel: Glatz Ferenc.
[3] Uo. 3.
[4] Uo. 15.
[5] Uo. 22.
