Zsidó Ferenc
Szép írónak lenni?
Szépírónak lenni..., szépírónak lenni..., szépírónak lenni....
Szép írónak lenni? Hogyne, sőt, gyönyörű! Mert az irodalom szép, főleg az, amelyik nincs. S akkor természetesen az író is, szegény. Bele van betegedve a sok szépségbe. Szép beteg. Szépségét raktáron tartja. Manapság nem kelendő áru, rútnak, gonosznak van piaca. Rútirodalom. Mit tegyen az író: fogjon neki azt „gyártani"?
Nem tudom, Dan Brown például ennek titkos receptjét ismeri-e? Vagy hogyan csinálta, hogy az elmúlt tíz évben a A Da Vinci-kódból 4,5 milliót tudott eladni, s hogy az Angyalok és démonok is nagyon ott van a szeren? S hát a Harry Potter-könyvek szerzője, Rowling? Mintha összeesküdtek volna, együtt mindent visznek az eladott példányok, befolyó pénzek terén. Ketten a világ ellen? Ketten az irodalom ellen? Ketten az irodalomért? Brown és Rowling az elmúlt évtized legszebb írója lett tehát (vagy a legrútabb, ha így jobban tetszik).
Miért tudnak ők milliós eladásokat produkálni, míg egy átlagos magyar író könyve csupán 600-800 példányban jelenik meg? A nyelvi korlátokat és a marketing terén tapasztalható deficitet leszámítva mi a fő különbség?
Persze azt is mondhatnánk - biztonságérzetet nyújtó akadémizmussal -, hogy az összehasonlításnak aligha van értelme, mert fent nevezett szerzők nem igazi (nem elég szép, nem elég rút - ahogy tetszik) irodalmat művelnek, az övék csak lektűr, tömegolvasmány, valós esztétikai értékek nélkül. De kérem, az „esztétikai írók" lassan elmehetnek a búsba (a rútba, a szépbe stb.), mert az olvasók hovatovább csak egyféle olvasatot képesek befogadni, jó, ha egyetlen jelentésmezőt feltárnak, lőttek az intertextuális élvezeteknek, a szöveggyönyörben való tobzódásnak.
Mr. Irodalom kinyit egy sört (dobozost!), könyökig feltűri ruhája ujját, és nekifog. A kalandot mágiával keveri (nem muszáj habosra), jövővíziókból is adagol (az előmelegített kalandban kiválóan oldódik), némi szerelem is jöhet (de ezzel csak csínján, az édesség hizlaló), két-három cseppnyi transzcendencia elengedhetetlen (más természetű esszenciákkal egyetemben), aztán az egészet állni hagyja, pihenteti, amikor jól megkelt, egyenletesre nyújtja, tetejét megszórja bibliai idézetekkel, mitológiai szimbólumokkal, az egészet ráhelyezi egy parabola vázára, és azzal máris kész. Ja, hogy sületlen maradt az egész? Ne sületlenkedjünk már!
Lehetséges-e olyan végterméket előállítani, amelyre a befogadó is ráharap, a szakma is elcsámcsog rajta, s a szerző gyomra sem fordul fel tőle? Egyesek szerint nem. Akik ebbe a kategóriába tartoznak, saját gyomrukra, kényes ízlésükre vigyáznak, de éhkoppon tartják a befogadót, a szakma számára pedig csupán ínyencfalatkákat nyújtanak (márpedig folyamatosan ínyencfalatkákon élni nem lehet).
Mások szerint a szakma etetése lényegtelen, hadd éhezzenek csak, elegendő csupán a befogadó és a magunk (értsd: szerző) gyomrára figyelni. Ezekből lesznek a Nobel-díjasok, akiket a szakma égig emel. Tanulság: a kiéhezett embert nem az agya, hanem a gyomra vezeti.
A harmadik (nem létező) csoport szerint lehetséges a tápláléklánc háromszereplős működtetése, és működtetik is, de mégsem elégedettek maradéktalanul: az idő próbájáról beszélnek, mit még ki kell állni, s hogy lám, a több mint száz eddigi Nobel-díjasból alig 30-40-et ismerünk, olvasunk manapság, s hogy jaj, mekkora tortúra ezt kivárni. Legtöbben nem is képesek rá, előtte meghalnak. S akkor meg mit ér az egész? Mit ér a halál utáni halhatatlanság?
Non omnis moriar, mondá Horác egy ódájában, de amit mondott, fájdalom volt. A halhatatlanság is édes, de még édesebb a siker (melynek tudjuk, mi a fokmérője). Sikerkönyvre, bestsellerre vágyik minden író, esztétika ide vagy oda (ide, ide!), pontosabban arra, hogy önkifejezése sikeres legyen (ha esztétikusra sikeredik, az se baj), hozzon némi/nemi gyönyört, felemelkedést (is), meg hát, tündököljön a gondolat (miért is ne!), légyen benne egy kis elvonatkoztatás, véletlenszerűen filozofikum is, s akkor már szép írónak lenni, akkor már könnyű szívvel mondja a költő is, hogy szép a világ, gyönyörű, s nincsen hiba benne.
