Erdész Ádám
Zrínyi második éneke
Huszadik századi történelmünkről hiteles képet adna az a filmrendező, aki készítene egy összeállítás arról, hogy a mögöttünk maradt, különösen zivataros században hol, hogyan és hányféleképpen énekelték a Himnuszt. A film csúcspontja az 1956 októberében 23-án, a Bem szobor előtt forgatott felvétel lehetne. Hasonló hangulatot idéznének az 1989. március 15-i filmkockák is, vagy az erdélyi videók, amelyek '89 decemberében készültek azokon a demonstrációkon, amelyeken emberöltőnyi csönd után először énekelték nyilvánosan a magyar himnuszt.
Mindegyik felvételen átszellemült arcok, könnyek, megrendülés - érezni, hogy azok a nagyon különböző emberek, akik Kölcsey sorait éneklik, az „Isten áldd meg..." és „A múltat s jövendőt!" között önmaguk fölé emelkednek, jobb emberré válnak. Látható, a Himnusz éneklésének perceiben mindenki átéli azt a különleges érzést, hogy nem egyedül áll a világban, hanem egy önmaga sorsát évszázadokkal mérő, nagyszerűnek gondolt közösség tagja. Ráadásul egy tiszta, bűntelen közösségé, hiszen a versben világosan benne van: „Megbűnhődte már e nép" - azaz a számlát korábban kiegyenlítették.
Ezek a pillanatok persze fájóan gyorsan elröppennek. Akik bíznak a latin betűkben és a papírosban, azok leírják, mások képeken rögzítik emlékeiket, de a perc élményét rabul ejteni alig-alig sikerül. Aki nagyon-nagyon vigyáz rá, az napokig is frissen tudja tartani a pillanatot, aki nem ennyire figyelmes, az percek múltán elveszíti. S ettől fogva a dolgok visszazökkennek a rendes kerékvágásba, a jó emberek továbbra is jók maradnak, a rosszak meg hazaballagnak - s ha éppen olyan a helyzet -, leülnek asztalukhoz, hogy megírják a feljelentést azokról, akikkel nem sokkal korábban együtt énekelték, „Hozz rá víg esztendőt". Ám ennek ellenére ezek a pillanatok összeadódnak, és egy nemzet jól forgatható, de könnyen el is fecsérelhető erkölcsi, kulturális tőkéjévé válnak.
Vajon Kölcsey szűkebb és tágabb környezetében akadt-e valaki, akinek eszébe jutott, hogy ő lesz az, aki olyan verset ír, amelynek egy versszakát - legyünk óvatosabbak, néhány sorát - minden magyar ismeri még 180 év múltán is. Amikor hatéves kora előtt az egyik szemét végleg lezáró himlő megtámadta, és az életéért aggódtak, aligha jutott ilyesmi valakinek is eszébe. Amikor kisgyerekként félárván, majd tizenkét évesen árván maradt, családtagjainak a gyerek méltó neveltetése volt a legfőbb gondja. A debreceni kollégium professzorainak sem igen juthatott eszébe, hogy csendes diákjuk lesz az, aki ószövetségi próféták szerepét magára véve Isten és nemzete között közvetít. Noha jól tanult, a latin, német, francia és görög nyelvet példás gyorsasággal sajátította el, de oly visszahúzódó volt, hogy családja egy kis házat bérelt számára, a kollégiumi élet nyers durvaságaitól megóvandó. Vajon ő maga mit gondolt verse sorsáról? Például akkor, amikor, a jobbágyok helyzetét jobbítani akaró terveit Szatmárban határozottan elutasították, s keserűen írta egyik barátjának, ez idő szerint „mi vagyunk a megye veszedelmes emberei". Pedig ez még nem a legrosszabb pillanat volt, a szatmári követutasítás visszavonásakor, azaz követként való megbuktatásakor a politikai ellenfelei által verbuvált, zömében kisnemesekből álló ordítozó és bőgő kórus szóhoz jutni sem engedte. Az ilyen és hasonló kudarcok nem a bukás miatt fájtak neki nagyon, hanem azért, mert a legtisztábban látó politikusok egyikeként tudta, ügyeik kisiklása milyen kárt okoz a nemzetnek. Keserű vízióiban újra és újra előbukkant a herderi jóslat, amint azt Zrínyi második énekében írta: „És más hon áll a négy folyam partjára / Más szózat és más keblű nép;".
„Kevesektől, de a jóktól becsültetni életem egyetlen törekedése, s ezt talán elérem" - vigasztalta magát ilyenkor. Szerencsére abban a korban a kevesek mind többen lettek, s azok a törekvések, amelyek Kölcsey verseiben, politikai beszédeiben megfogalmazódtak, lassan valósággá váltak. Nem is lehet kétséges, a Himnuszra a kor ütötte rá a hitelesítő pecsétet. Az a század, amely történelmünk legsikeresebb felzárkózási folyamatát hozta, az a kor, amelyben a Kölcsey által említett kevesek azért küzdöttek - minő abszurditás -, hogy adómentességüket feladva maguk is adózhassanak, hogy földjeik egy része átmenjen jobbágyaik tulajdonába. A folyamatos jogkiterjesztés mellett a magyar kultúra lett az a kötőanyag, amely a 700 ezer, előjogokkal rendelkező nemesből álló nemzet helyébe lépő teljes nemzetet abroncsként összefogta.
A kérdés, milyen erős ma ez az abroncs, egy napra, a magyar kultúra napjára szól vagy szilárdan tart az esztendő minden napján? Mondhatjuk-e, kultúránk közös emlék a múltról, és közös terv a jövőre? Mert bizony a már emlegetett dokumentumfilmes ma igazán átszellemült Himnusz-éneklőket - megrendülés, elmorzsolt könnyek, közösség - talán csak a válogatott meccsei előtt találna, amikor még biztosra vesszük, hogy Gera is, Szalai is Dzsudzsák is betalál. Summa summarum: január 22-én a Himnusz mellett mindenképpen olvassuk el Zrínyi második énekét - lassan, figyelmesen, minden gondolaton hosszan töprengve.
