Jenei Gyula
Közlések
Mostanában nem hiszem el a halálhíreket. Az ilyesmivel persze ritkán marhul az ember, mégis valami buta ugratást sejtek mögöttük. Márpedig egyre több van, ami megérint.
Múltkor is. Női hang szipogja reggel a telefonba, meghalt egy közös ismerősünk. Elsőre egyértelmű, kiről van szó, mégis kétszer visszakérdezek. Ráadásul nem is baleset, hanem szívroham vitte el. Alig lehetett több harmincnál. Nem sokkal előtte kerthelyiségben sörözök vele egy nyári délelőttön. Szórakozottan rajzolgatok ujjammal a korsóra, megfolyik oldalán a pára.
Az érvényesülésről beszél, hogy milyen kurva nehéz. A tanszékeken, kutatóhelyeken múmiák és haverok kapaszkodnak a kényelmes státusokba. Tervezget és röhögünk, de vidámságunk íze a langyosan csapolt világos söré.
Meghalni nehéz. Meghalni könnyű.
Napközben közös ismerősökkel találkozom, de nem említem nekik a hírt. Később szememre is veti valamelyikük, te akkor már tudtad, s nem is szóltál.
Most meg egy ímél: „hallottad, hogy Z meghalt; nagyon durva".
Ipartestületi székházból alakították ifjúsági házzá. A lépcső mellett kovácsoltvas korlát idézte a múltat, de a termek berendezésére már nem emlékszem. Csak arra, hogy állandóan csocsóztunk. Ütött-kopott volt minden, akár a nyolcvanas évek. Nem is tudom, mit lehetett még ott csinálni. Mondjuk, a következő évben ott alakult meg az egyik párt helyi szervezete. Hatan-nyolcan ültünk a félhomályos, hűvös nagyteremben. Az órás, akinek szűkös főtéri műhelyébe akkoriban sokan bejártunk politizálni, meg három-négy fiatal. Egyikük azóta miniszter lett. Ott volt a feleségem is. Meg én, a klubvezető.
Hétvégeken diákdiszkókat felügyeltem. Ifjúgárdisták voltak a szervezők. Hajlamos lennék valami egyenzubbonyba képzelni a sovány sihedereket, lány is akadt közöttük, de valószínűleg csak vörös karszalagok voltak rajtuk, amikre R betűt varrtak. Egyik alkalommal valamelyik beszeszelt fiatal ököllel az arcomba vágott, mert nem engedtük be. A gárdisták gyorsan félrehúzódtak, így a hirtelenkedő fickó a társával együtt a nyakamon maradt. Szerencsére nem mutatkoztak túlságosan elszántnak, leszaladtak a kovácsoltvas korlátú lépcsőn. Én meg elmentem az ügyeletre látleletet vetetni, ahol a tájképfestő orvos csak enyhe arcpírt tudott hivatalosan följegyezni. Hazaérve beültem egy kád forró vízbe.
Z-vel abban a klubban találkoztam először. Zenekaruk volt, a haverját jól ismertem, egyszer vagy többször feljöttek. De igazából nem emlékszem rá. Illetve csak elképzelem, visszavetítem későbbi arcát nyolcvannyolcba. Megfiatalítom húsz évvel, atlétatrikót adok rá az izzadságtól csöpögő nyárban. Mondja a nevét, hogy ő Z, mondom én is az enyémet, s mintha pimaszul mosolyogna. De a pimaszul sem biztos, ha meg mégis, akkor az korosztályi sajátság. A neve ismerős. Az apja a főnököm főnöke. Vagy valahogy így.
Erőltetem az agyam, hátha rémlik másik találkozás is. Mintha. De az emlékezet inkább újrateremti a múltat, mintsem felidézi.
Évekig eszembe se jut. Tavaly tavasszal aztán érkezik tőle egy ímél. Elnézést kér, amiért félig-meddig ismeretlenül rám tör, majd lehivatkozza a kisvárost, ahol találkoztunk, B-t, a közös ismerőst, akivel együtt zenélt. Írja, hogy írogat. Megad egy internetes fórumot, ahol olvashatók a versei, s nagy rafináltan, ő fogalmaz így, küld két novellát, hátha valamelyik befér a lapba, amit szerkesztek.
Vannak ismerősök, akik évek óta mondják, hogy megkeresnek a verseikkel, s ha mégse teszik, azért hálás vagyok. Lebegjenek csak az ígéretek ködös foszlányokban, homályosan, távoliként elgondolhatóan, talán fenyegetőn kicsit, kicsit meg borzongató lehetőségként, de be ne teljesedjenek, mert abból bizonyára úgyis sértődés fakadna. Z novelláit olvasva viszont egyetlen kérdés marad, melyiket közöljem először. Lapzárta közelít, gyorsan megy a lelkes válaszímél.
Z köszöni, s írja, lesz akkor nagy boldogság. Az asztal tetején óbégatja majd, hogy Hull a szilva a fáról, a kollégákra pályinkát locsol demizsonból, aztán lemegy a büfébe, és sajtos rolót eszik, amíg világ a világ. Meg még azon túl is, három nap, három éjjel. Azt is írja, meg sem ismerném valószínűleg, mert más a térfogata. S hogy nyomtatásban nem publikál semerre, persze próbálkozni azért szokott, s hogy írnak is vissza a szerkesztők, néha szépeket, s olyankor ő örül nagyon, aztán meg csak vár és vár. S csendesen megöregszik, nyugdíjba megy, horgászni jár, meg sakkozni a parkba, de az a kinyomtatódás mégsem akar összejönni. Pedig valamelyik folyóirat közlést is ígért. Nem tudhatjuk még, hogy az illető versszerkesztőt hamarosan másik váltja - s eggyel több betartatlan ígéret kering majd a levegőben.
Kiválasztom közlésre az egyik novelláját. Harmadnap ímél jön: kellett nekem panaszkodni, hogy váratnak a szerkesztők. Ma írt az egyik. Pont azt hozná, amit te is. Mi legyen?
Amikor a novellák megjelennek, megint ír: egészen feldobott ez a nagy rám figyelés. Nem volt még részem ilyenben. Örülök ám nagyon! Ihaj! Megyek is, kurjongatok az erkélyen.
Télen meghívom lapbemutatóra felolvasni. Esik a hó, a vonatok késnek, azt est után rohan vissza Pestre. Keveset beszélgetünk. Alig. Bemutatkoznunk azért nem kell. A találkozás előtt ugyan nemigen tudtam felidézni az arcát, mégis megismerjük egymást a mozi büféjében. Kicsit tényleg meghízott.
Verem a klaviatúrát: nem hiszem el! Mi történt vele?
Nem tudom. G mondta. Annyira megütött a hír, hogy rá se kérdeztem.
Megint tél, megint lapbemutató, megint a moziban. És megint hó, a vonatok megint késnek. Az internet tele van vele, hogy Z meghalt. Az ő halálát sem hiszem el. Bolondozik csak, ahogy Kosztolányiék. Szabadságra ment, bespájzolt egy csomó élelmet, sajtos rolót is vásárolt, hogy egy hétig ne kelljen kimozdulnia a lakásból, aztán elhíresztelte, hogy meghalt. Öngyászjelentést fogalmazott, s azóta röhög a sok sajnálkozáson, hogy szegény, így meg úgy, pedig milyen tehetséges volt, és milyen fiatal. Szerintem a verseken szórakozik legjobban, amiket a halálára írtak. Aztán egyszer csak mégis megjelenik az üzenőfalon, mint Tom Sawyer a templomban, a saját halotti szertartásán.
Írok majd neki, ne bohóckodjon. Úgyis újabb novellát akarok kérni tőle. De mégse megy ímél.
Lassan gyülekezik a közönség. A telefonomon nézem: tíz perc a kezdésig. Mozdul a hüvelykujjam, hogy kinyomjam a mobilt, amikor az megszólal. Szervusz! Z vagyok, hallom nagyon távolról. Kicsoda, kérdezek vissza.
Z vagyok. Azért hívlak, hogy tudassam, a fiam nem küld több írást. Egy hete meghalt.
