Demény Péter
Öregasszony, öregember
Déry Tibornak
Az öregasszony levette a teát a kályháról. Óvatosan fogta meg a törlővel, nehogy a szamovár megégesse a kezét, hagyta, hogy ázzanak a mentalevelek, aztán vigyázva kitöltötte. Érdekes, gondolta, ilyenkor nem remeg a kezem. A cukornál már remegett, egy részét ki is szórta az asztalra. A csészét tálcára tette, mély lélegzetet vett. Megfogta a tálcát és a csörömpölő csészével együtt a szobába vitte.
Az öregember már két hete feküdt és három napja nem tudott enni. Minden kijött belőle. Elizka naponta bejött, tisztába tette, nedves törülközővel letörülte mindenét. De persze olykor éppen akkor lett volna szükség rá, amikor nem volt ott.
Gyere, Misikém, mondta az öregasszony. Az öregember még nem nyitotta ki a szemét. Csak ne kapkodjuk el, gondolta, nemsokára úgyse lesz mit. Most már körülbelül tudom, milyen a végtelen. Nemsokára, nahát. Misikém, ismételte meg az öregasszony. Türelmetlenkedik, örvendezett az öregember. Vagy fél netán? Megrázkódott az örömtől. Ki kellett nyitnia a szemét.
Az öregasszony éppen akkor hajolt fölé, félelem és reménység egyszerre látszott a tekintetében. De mikor meglátta, hogy nyílik a szeme, akkor bosszúsan mondta: Itt a tea.
Felsegítette a férjét, a párnát úgy rendezte el, hogy meg tudjon támaszkodni. Leemelte a csészét a tálcáról, óvatosan a férje ajkához vitte. Az öregember vigyázva kortyolt, nehogy megégesse magát.
Már a halálán van, de félti a nyelvét. Érdekes dolog az ember. Bár Misi inkább különös volt mindig. Miért is kellett olyan korán férjhez mennie? Tizenhat évesen... Színésznő szeretett volna lenni, de Misi nem akarta. Nem tudta elfogadni, hogy az ő felesége lábát más is láthassa. Talán igaza volt.
Nemsokára, hogy egyáltalán tud még gondolni ilyesmire, a jövőre, legyen bár közel vagy távol. Alea iacta est! Mennyit gyötörte őket Bróz Emil tanár úr a latinnal. Ezzel a teával nem az a baj, hogy forró, hanem, hogy se íze, se bűze. Szegény Erzsike, nem a főztjéről volt híres. Kár, hogy ezt nem lehet előre tudni. De hát mit lehet előre tudni? Még van egy kevés, nem sieti el. Ha már ilyen rossz.
Idd már meg, könyörgöm! Ezt nem lehet kibírni. Ez szándékosan gyötri az embert! Ki tudja, ő is mire jut, ha már haldokolni fog. Most még nem haldokolhat. Megitta, hál' istennek. Elvette a csészét, a tálcára tette, nagy nehezen felemelkedett a fotelből, kivitte a konyhába, elmosogatott. Most még nem, még élnie kell, amíg vége lesz. Legalább addig.
Kiment, nem bírja vele. Bezzeg bírta annyi évig! Volt vagy ötven, ha nem több. Ötvenöt is talán. Egy idő után úgyis mindegy. Elfogy az idő, mint a tea. De nem az a baj az idővel, hogy elfogy, hanem hogy éppen olyan, mint a tea: se íze, se bűze. Még csak el se fogy, ő fogy el mellőle. Vagy belőle. Lehet, hogy Isten is olyan rosszul főz, mint Erzsike? Ne mondj ilyet, öreg! Miért ne mondanék, már olyan mindegy. A tea úgy elfogyott, de úgy.
Ez meg mit mulat itt magában?! Megőrült?! De nem, nem úgy néz ki. No mindegy, leülök ide mellé. Legalább lássam, hogy pusztul el. Ha már a lábamat nem láthatta más. Bajor Gizi, Törzs Jenő, meg az a... Nem jut eszembe. Ilyenekkel játszottam. De hát többet nem lehetett. A költészet mindig közel állt a szívemhez. Szeretem, ha valaki a lelkéből beszél, ha érzem a lelkét, miközben beszél. Én arra születtem, amit nem csináltam soha.
A tea elfogyott, nagyon elfogyott. Pedig azt hitte, szereti. Hogy szeretik egymást. Egyik nap a másik után, egyik gyerek a másik után, egyik a másik után. Úgy kattogott a kiskanál, mind kiverte a teát. Kacagnia kellene, de már ahhoz sincs ereje. Ő és a művészet! Habár ő legalább nem erőltette, hogy tehetséges legyen. Ezt nem értette meg soha Erzsike. A tehetséget nem lehet erőltetni, sem visszafogni vagy akadályozni. A tehetség kiköveteli magának. A tehetség jó teát iszik.
Egyfolytában mosolyog! Haldoklik, és mosolyog! Az öregasszony nem tudta, dühöngjön vagy irigykedjen. Aztán legyintett. Nem fog belebolondulni most, amikor már. Inkább elővette a listát, amin tegnap óta dolgozott. Valamivel el kellett foglalnia magát. Háború és béke, Anna Karenina, Bűn és bűnhődés, Apák és fiúk... Az a baj, hogy nem jut eszébe. Tolsztojtól például biztosan olvasott mást is, de nem tudja felidézni, mit is. Az egyiknek valami szonáta volt a címe, a másikban mérges fiatalok veszekedtek. Vagy az nem Tolsztoj, hanem egy másik orosz? Ezek az oroszok mind egyformák. És írni is alig tud már. Reszket a keze, göcsörtös. Az ember férjhez megy valakihez, aztán belebögösödnek az ujjai. Boldogság, gyere haza... Ez ment valamelyik nap a rádióban. De hát ha erre járna véletlenül, körülnézne, legyintene és kifordulna az ajtón. Be is zárja az ajtót, nehogy be tudjon jönni. Szégyen.
Most meg hová megy? Vagy kopogtatott volna valaki? De hát azt ő is hallotta volna... Nem kopogtatott senki, csak unja már, hogy itt kell ülnie mellette. Szeretne nem ülni mellette. Meghalna ő szívesen, csak... De miért is halna meg szívesen? Egyáltalán nem hal meg szívesen. Erre nem lehet megkérni az embert, nem lehet elvárni tőle. Miért halna meg, hogy más ne unatkozzon? Ez mégiscsak túlzás. Egy haldokló nem gondolhat másra. Nem is fog másra gondolni. Addig issza a teát, amíg ki nem hasad. Legalább valami nyoma maradna. Azért vagyunk a világon, hogy valahol nyomunk legyen benne. Alea iacta est. Bróz Emil megmondta. Ha iacta est, akkor nem hal meg, csak amikor muszáj. Ha már muszáj.
Na, most már nem jöhet be. Most már akkor se jöhet be, ha netán bejönne. De nem jön, nem jön. Akkor se jött, amikor még lett volna értelme. Csak azt hitték, hogy itt van. Amikor megszületett Miklóska. Amikor megszületett Elizka. Amikor megszületett Toncsika, Erzsike... De nem, akkor se jött. Ezek csak események voltak, becsapták a boldogságot. A boldogság meg becsapta őket. Nagy ravasz a boldogság. Nincs egyéb dolga a boldogságnak, mint szegény öregekkel bajlódni. De ő akkor se megy el innen. Itt ül, amíg csak kell. Legalább jól túléli.
Ha muszáj, akkor igen. De ki mondta, hogy muszáj? Hogy mindenki meghal... Hát aztán?? Ő nem mindenki, belőle csak egy van. Egyedüli példány, mint a költő mondja. De ha muszáj, akkor se muszáj most. Éppen most nem muszáj. Maradhat addig, amíg egyedül marad. Akkor meghalhat nyugodtan. Akkor igen, most még nem. Most még él. Most még túléli őt.
