Balogh Robert
Elvetett sulyok
avagy várostól fővárosig, s kulturális fővárosba vissza
„A szobában lakik itt bent?"
Petőfi Sándor: Anyám tyúkja
Pécs 2010-ben Európa Kulturális Fővárosa (EKF) szerepét töltötte be, illetve sokak szemében inkább csak viselte e címet. Véget ér lassan a naptári év, a programok is kifutottak szinte, én meg Pécsett élő íróként keresgélem a helyem - gondolom, vagyunk így még ezzel páran (a településnevek felcserélhetők). Most akkor fővárosi lettem, vagy sem, noha egy tapodtat sem költöztem.
2010-ben keresgettem a helyem egy kulturális fővárosban. Nem olyan halmocska után kutakodtam, ahonnan jó rálátás nyílik az eseményekre, hanem azt a helyet, ahonnan segíthetnék valamicskét. A dísztribünre nem engem ültettek - nem is nagyon volt ilyesmi; a fősodron sem sikerült alapvetően változtatnom - de azért megpróbáltam, megadatott néha az az élmény, hogy valamicskét mégis tettem azért, hogy az összkép jobb lehessen. Az írás nem oly látványos tevékenység, mint mondjuk a jégtánc. Ott legalább izmos combú leányok szökkennek a magasba - dupla axel, s a hasra esés megtekintése is boldogsággal tölt el sokakat (köztük időnként engem is). Az írás eredményesen csendes szobában végezhető, asztalnál ülve, maximum nyáron a teraszra települve, lassúdad elmolyolva a diófa árnyékában, néha nagy-nagy lélekmegindulással kísért arcrándulások kíséretében, de ez látványosságában nem ér fel egy-egy nagyobb izomcsoportokat megmozgató, tömegeket vonzó sporttal, lett légyen az akár a korábban taglalt jégkorcsolya is.
2010-ben kísérletet tettem a kínálkozó ingerek minél szélesebb körű befogadására. Sodródtam kiállításról koncertre, színházba, balettre... programról programra, tucatnyi fesztiválra, szinte nem múlt el nap, amikor egy-két kulturális élmény ne ért volna. Szóval éljen Melína Merkúri, ki ezt a címet görög kulturális miniszterkén kitalálta, s így emelkedett be az EU kulturális stratégiájának részévé a Kulturális Főváros program. Nem gondoltam, hogy egy titulustól minden egy csettintésre megváltozhat - nem is tűnt úgy az előzmények alapján. Pedig volt itt cifraság, bevetettek mindent, még Janus Pannoniust is újratemették - furcsa volt, hogy éppen most találták meg a csontjait. Éveken át zajlott a vita a város civilszférájában (utóbb néha szájtépésnek tűnt, ami akkor érvként hatott, az mára indulatokkal átszőtt illúzió csupán), miháncs a ködképalkotás, avagy a pályázatírás látványos aktusa elvégeztetett, s elkezdődött a tervek dolgos megkovácsolása, úgy tűnt egyre távolabbinak a város eredeti szándoka. Az értelmiség egy része léptéket szeretett volna váltani, régiós központtá válni, a másik része az évtizedek óta kiéheztetett helyi intézményrendszert erősítette volna meg. Elveszett - mint az alkotmány Arany Jánosnál - az az otthonos, kényelmes hangulat a városból, ami azelőtt jellemezte, s beköszöntött a szokásos rossz közérzet a kultúrában (mintha csupa meg nem értett, csapatát vesztett alfahím alakítaná helyben a világot). Egyrészt itt, városfalon belül ment a vita a civilek és a városvezetés között, ami zömében nem hozott eredményt (többféle civilek, többféle érdekérvényesítő hálózat mentén tapogatóztak, mert ki tudja, melyik bizonyul hatékonynak?). Másrészt a helyi politika is vitázott az országos vezetéssel, harmadrészt úgy tűnt, hiába van még vissza négy, három, kettő, majd csak egy esztendő, alig mozdult valami. Henye, tohonya világ ez, csak mi (a királyi többes, jelentse ez esetben Pécs önkormányzati vezetését) vagyunk olyan bénák, hogy nem tudunk két helyi rendeletet meghozni, kapát fogni, s elkezdeni végre a szükséges munkálatokat! Sokszor azt éreztem, hogy magam állok neki. Szerencsére nem tettem. Meghalt két helyi polgármester, jött a világgazdasági válság, országgyűlési és helyi választások is zajlottak - a magyarázkodás szánalmas, de az előbbi események a gyakorlatban fél-fél év lassulást eredményeztek az ügyek előretipegésében, s ez így együtt úgy két és fél esztendőt tesz ki. Az országos média kampányszerűen csak a helyi botrányokat taglalta - pedig több tucat olyan képzőművész, író, festő, zenész, színész, táncos él a városban, akinek a teljesítménye valóban európai léptékben is érdekes lehetne, de azzal kevéssé foglalkoztak. Egészen addig ment a bulvár hecchulláma, amíg le nem szerződtették a visszásságokat legvérmesebben szapuló helyi oknyomozó újságírót középvezetőnek, s a leghangosabb civileknek is adtak valamicske 20-30 milliókat programokra, s bokréta gyanánt a honi sajtót meg nem vették hirdetések útján (kilóra). Nagyon okosan tették, amit tettek, ha mindenkinek meg van az ára, akkor meg kell fizetni. Ha fejlődési regényként fogom fel az EKF történetét, akkor ez benne az a fordulat, amikor a destrukció átcsap konstrukcióba, bár ez eléggé cinikus módja lenne a lelki fejlődésnek. Amíg az egymást váltogató EKF vezetők azt érezték, hogy velük új időszámítás kezdődött - azaz elődeik ígéreteit nem feltétlenül tekintették önmaguk számára betartandónak - addig miképpen folyhatott érdemi, szisztematikus tervezőmunka? Egyáltalán szükséges-e ilyen ezen a világon? - teszem fel óvatosan a kérdést, ha arra gondolok, hogy a honi pártelitek még egymás szavahihetőségét is megkérdőjelezik. Ha fejlődésregényt írnék az EKF-ről, akkor gondban lennék az EU támogatások lehívása című fejezetnél. Nádas Péter Párhuzamos történetek című regényét követve újabb és újabb történetekben kellene megmutatnom, hogy is működik ez a világban (a Ruhr-vidéken is zajlottak hasonló finanszírozású építkezések, amelyek közül több késett az EKF év indulásához képest fél-háromnegyed évet, Patraszban semmi nem készült el, sok minden el sem kezdődött abból, amiért a pénzt felvették, Grazban, Linzben minden rendben ment...). A fejlődésregényben a felnőtté válás epizódjait taglalnám, de ez a pár év a 2000 éves Pécs esetében még nem értékelhető. Csak egy színes epizód volt, vagy egy új kezdet? Mert, ahogy lezajlott az év, s elfogyott a címzett támogatás, nem lesz plusz pénz a kultúrára. Vigasztalhat az a tény, hogy itt maradnak a felújított utcákon a kövek - valamiért szinte mindent megrögzötten leköveztek, ha kellett, ha nem -, a beton, s a betonvas is a falakban, azaz akár 100 évig is állhat még a hangversenyterem - Kodály központ -, az új könyvtár - Tudásközpont -, s a még el nem készült Zsolnay Negyed is évszázados jövő elé nézhet. Ha hasonló nagyságrendű beruházásokra gondolok az országban, MÜPA, Nemzeti Színház, Négyes Metró... azok története is botrányokkal indult. 2010 megmutatta, hogy a fővárosi szintű kulturális élet kevesebb, mint két milliárd forintból megvalósítható. Megvásárolható sok minden! Volt itt fesztiválözön, meg amit akartok! Buena Vista Social Club és Goran Bregovic ingyen a Székesegyház előtt, Bauhaus, Nyolcak kiállítás, Cirkusz és Utcaszínházi Fesztivál. Sok mindent meg lehet vásárolni pénzért, koncertet, előadást... de a hangulatot nem. Nyáron, az esti forróságban szabadtéri cirkusszá vált a főtér, vagy koncert után, amikor a belvárosban még éjfélkor, egykor is tömeg hömpölygött, akkor azért történt valami elmozdulás afelé, ami nem megfizethető. Ilyen léptékű pozitív közösségi élmények, melyeknek oka pusztán kulturális eredetű, ma igen ritkák. Jó volt az utcán lenni. Figyelni azt a tarka sokaságot, akiket egyetlen egy dolog sodort egymás mellé. Az értetlen és álmos kisgyereket az apja nyakában, a melegtől elkábult turistákat és a tétova helyieket, akik nem tudták mi van. Mert ki tudja, ki honnan került elő, s mit akart, csak nézegettük egymást a szűknek tűnő belvárosi utcákon, tereken, s araszolgattunk. Egy dolog hozott össze minket akkor ott: a kultúra egy szeletének szeretete (vagy ne legyek kenetteljes: ennek legalább elviselési szándoka). Az utcalámpák fényében előjött a vajszínű árnyalat az arcokon. Elvetettük a sulykot. Egy kisnagyváros, mint Pécs - kicsinek nagy, nagynak kicsi túlvállalta magát - az egyértelmű. A vállalásai - intézményfejlesztések - csak 2011-ben kezdenek igazán működni (fél évtized, mire kezdi kiforrni magát az újjáalakított városstruktúra), jön egy újabb év, s még egy, amikor már kisebb figyelem irányul arra, hogy mihez kezd magával egy ekkora kulturális léptékváltáson átesett város. Mert tényleg érdekli még a tömegeket a magaskultúra? A fenéket! A Munkácsy trilógia 70 ezer ember jegyváltási szándékát eredményezte, míg a highlightsok hájlájtja, a Bauhaus-kiállítás 15 ezret (ugyanez a kiállítás december 1-től a berlini Bauhaus Archivban látható). Nem a magaskultúra tűnik érdekesnek egy fesztiválévben. Hanem a hangulat. Ez rendben volt. A pécsi EKF, 2010 nyarán, a siker ízétől megittasodott városban zajlott. Talán mert szeretnek örülni az emberek. Egyrészt egy ekkora eseménysorról a szélesebb közönség nem igazán tudta, hogy eszik vagy isszák. Másrészt elhalkult az addigi értelmiségi élc, kritika. Mert, hogy lehet kritizálni egy olyan eseménysort, amihez fogható nem zajlott az országban? Lehet-e olyasmit számon kérni az EKF-et megvalósító intézményrendszeren, hogy érdemben miért a fővárosban döntöttek sok mindenről? Egy demokráciában miért nem a helyieket erősítették meg annyira, hogy aztán könnyebben tudják működtetni a rájuk szakadt ingatlanhalmazt?! Pénzről, paripáról, fegyverről kellene énekelnem! Nem értek egyikhez sem. Fejlődésregényt tudnék csak írni, de egyre kevésbé tűnik megfelelőnek a témához. Sokáig elhittem, hogy Pécs decentrum lehetett volna, ha már létezik az országban centrum. Ez jól is hangzik: a főváros mellett léteznek más kulturális decentrumok (Debrecen, Miskolc, Szeged, Győr, Székesfehérvár). Mára illúziónak tűnik ez a sok decentrum. Ha a fővárosunk fejlettségét vetem egybe más fővárosokkal, akkor Budapest nem tűnik versenyképesnek. Idén megfordultam, a Ruhr-vidéken, a leszakadóban lévő német középvárosok erősebbek, mint Budapest, a német fővárosról nem is beszélve. Berlin más kaszt tagja. Bécs és Prága is jobban beleszövődni látszott abba, amitől ma - még ha rosszul is - de működni tűnik a világ. Most akkor ugye, azt kérdezhetem magamtól, mit is akarok elvonni ettől a kehesnek látszó fővárostól? Két sovány tehén fejje egymást? Több magyar városban is jártam idén: Szeged, Miskolc, Nagykanizsa, Kaposvár, Keszthely, Hévíz.... Azokhoz képest Pécs maga a Kánaán! A kulturális kínálat eddig megengedte a választás lehetőségét - ez a lehetőség az intézmény-összevonási és megszüntetési láz mián ki tudja mivé lesz, még beláthatatlan, mi történik ebben majd 2011-től itt. A lehetőség mindenestre adott, csak pénz kell. Fejlődési regény helyett városregényt kell, írjak ebből az alapanyagból. Mikro tragédiákkal, lírai, komikus és epikus betétekkel, de igazából a makró és mikrostruktúrák közötti átmeneteket lenne érdemes megfogni. Ahogy egy-egy ötlet megvalósul, kipattan valaki fejéből, s azt az utat megmutatni, ahogy egy közösség megért valamit, ahogy átszűrődik az üzenet a „hálózaton" (oly divatos ma a hálózatokról írni). És nem szeretnék beszállni abba a vitába, hogy létezik-e fejlődés, vagy csak a változás az egyetlen állandóság a világon. Hát ennyire futotta most, 2010 végén egy szobában benn lakótól.
