Kiss Ottó

Hogy vagytok?

Hat-negyvenkor keltem, kakaó a gyerekeknek, míg itták, cigaretta az erkélyen - az üzletsor hátuljára néz, minden ajtónál öt-hat teli kuka, köztük két öreg bóklászik, hét órára átvizsgálják a szemetet, akkor jön a kukás kocsi. Szeretem őket, olyanok, mint az írók, abból élnek, ami másnak nem kell, a fölöslegből, sörösüveget gyűjtenek, mondatot, rossz emléket, műanyagpalackokat. Hasznosak, akár a katica, de legalábbis nem csinálnak kárt.

Hogy vagytok, kukázók? Jól vagyunk.

Nevetnek.

Régen sokat néztem a tévét, az írókról nem beszéltek, a műveikről nem beszéltek, csak filmekről beszéltek, amelyeket az írók műveiből készítettek. Írók helyett színészeket hívtak meg a tévébe, nyilatkoztak az alakításokról, a figura megformálásáról, és az írókat, aki teremtette az alakokat, nem kérdezték.

Aztán jött egy ember, és azt mondta, ez és ez az író el van felejtve, ez és ez az író halott, ez és ez az író mellőzött, beszéljünk róla. És érkezett a rendező, a színész, az operatőr, a fővilágosító, hogy beszéljenek róla.

Jut eszembe: a Nobel-díj átadáskor láttam először Kertész Imrét a tévében.

Lehet, hogy mégse néztem eleget?

Tegnap egész este kapcsolgattam, de sehol nem mutattak írókat, még színészeket se, és az az ember se jött, aki szokta mondani, hogy el van felejtve ez és ez az író, beszéljünk róla sürgősen.

Elfelejtették őt is. Most szólok: el van felejtve ez az ember is, tessék beszélni róla! Tessék behívni a rendezőt, a színészt, az operatőrt, a fővilágosítót, és beszélni róla!

Vagy néhány írót.

Az írók szeretik egymást. Legjobban hallgatni szeretik egymást, hogy lenyúljanak ezt-azt a másiktól, mert okos ember az író, hiába is sulykolja néhány kritikus épp az ellenkezőjét. Tessék csak végiggondolni: az írás hosszútávfutás, nem érdemes elbuktatni a másikat, mert a nyomorult féreg úgyis föláll, és újult erővel kiáltozza, hogy úgyis, úgyis, úgyis.

Okos ember az író, nem gáncsoskodik tehát, inkább bólogat, ha valami okosat hall vagy olvas a másiktól, és szívja a fogát, mert nem könnyű neki, tessék ezt is végiggondolni.

Hogy vagytok, írók? Kérdezték egyszer a tévében.

Jól vagyunk, kukázunk. Mert tényleg jól, és mert tényleg kukázunk. Ilyen mondatokból gyűjtjük a tárcát.

Jó húsz éve jártam egy öreg költőhöz. Írtam neki egy mesét, csak úgy, saját szórakoztatásunkra, s hogy vigyek hozzá valamit karácsonykor. Röhögtünk, az öreg költő harsányan, én szelíden, és aznap este még egy kis édesre is meghívott, mert azt megrendelni gyönyörűség: kérek egy kis édest!

A barátnőmmel mentem hozzá, legalábbis akkor még azt hittem, a barátnőm. A költőhöz nem jött be, azt mondta, megvár. Mire visszaértem, kitaposta a nevem a friss hóban, de lábnyom nem vezetett a betűkhöz, azóta se tudom, hogyan csinálta.

Repültél? Kérdeztem.

Nem árulta el.

Pontosan olyan volt az a lány, mint egy angyal. Csak később tudtam meg, hogy mégsem az, mert lefeküdt az öreg költővel is, nemcsak velem, a fiatallal és alig költőcskével.

Volt egyszer egy szegény ember, és annak gyönyörű szép felesége meg öt gyereke. Egy szép napon otthon volt az egész család.

- Éhes vagyok, éhes vagyok! - kiáltozta a legkisebb gyerek.

- Egyél! - mondta neki a szegény ember.

Ezen aztán mind a heten jóízűt nevettek.

Hogy vagytok, kukázók?

Köszönjük, megvagyunk.

Nem fáztok, kukázók,

rettentő hideg van.

Nem fázunk, nem fázunk,

éppen csak didergünk,

van nekünk kabátunk,

az éjjel pihentünk.

Megfagytok, kukázók,

mínusz lesz, jön a tél.

Megvagyunk, köszönjük,

nem tél jön, ünnepek,

a három királyok

tömjénnel, mirhával

hoznak majd aranyat,

zsákszámra üveget.

2010. december 23-24.

 

---