Acsai Roland

Szánkózás az időben

„minden időben van"

Villányi László

A levegőben halk dobolás, mintha a hópelyhek szívei vernének.

Úgy húzom a lányom a szánkón, ahogyan apám húzott engem gyerekkoromban.

Néha megcsúszott a lába egy-egy jégfolton, amíg eljutottunk nagyapámékhoz. A karácsonyfa a veranda hűvösében állt, az asztalon. A kukoricagóré, úgy komorlott a sötétben, mint egy fatemplom, az udvar gótikája. Egerek tartották benne liturgiáikat az Ezerszemű Kukoricaisten előtt.

Eddig azt hittem, hogy a hó a föld rövid távú memóriája, de most, hogy visszanézek, látom, hogy a szán párhuzamos nyomai messze visszafutnak az időben. Hogy azok a huszonöt évvel ezelőtti szánkónyomok összeérnek a mi friss hóba írt nyomainkkal, és hogy azok a negyedszázados nyomok is még régebbi nyomok folytatásai, és így tovább, egészen az első apáig és gyerekig, az első szánig...

Néha azt hiszem, hogy az emlékek is öröklődnek, mint a szemszín, vagy a vérmérséklet - el sem kell mesélni őket.

Apai nagyapám sohasem mesélt az életéről, nem mesélte el az emlékeit. Csendes, hallgatag ember volt, mégis, mintha többet tudnék róla, mint az anyai nagyapámról, aki gyakrabban idézte fel az eltűnt éveket.  Ha jól belegondolok, egyetlen dolgot említett a múltjából, azt, hogy pörklijei voltak. Azon kívül, amit apám mesélt róla, ez az egy fix tájékozódási pontom, hogy valamikor galambokat tartott.

Nekem is lettek galambjaim: posták, pörklik, szívesek, és pávás galambok, amik legyező alakban széttárt farkukkal dicsfényt varázsoltak saját fejük fölé, mint a baromfiudvar szentjei. Kövér teliholdakként csipegették a csillag-magokat, széttárt farkuk derengő holdudvarával maguk körül. Nagyapám megígérte, hogy eljön megnézni a galambjaimat, de erre már nem került sor.

Mintha egy hóval töltött homokórában szánkóznánk, az időben szánkózunk. Vajon milyen nehéz lehet egy hópehely szíve?