Szentmártoni János
A magyar irodalom,
a Magyar Írószövetség jövője*
Amikor gyerek voltam, sokáig úgy képzeltem, hogy a költő mindig őszi erdőben sétál, nyaka köré vetett sállal, s ha belefáradt a tűnődésbe, hazabandukol, hasábot dob a kandalló tüzére, majd asztalhoz ül, s egy gőzölgő teáscsésze mellett papírra veti óriási gondolatait. Idővel nem csak idegenkedni kezdtem a gyanús öltözéktől, de azt is be kellett látnom, hogy aki írásra adja a fejét napjainkban, arra bizony közel sem ilyen idillikus sors vár. Vagy lehet, hogy soha nem is adatott ilyen, csupán régi korokba a nosztalgia csalóka dioptriáján visszatekintő, kétes értékű filmekben láttam? Egy biztos, „az is bolond, aki poétává lesz Magyarországon" - mondogatjuk Csokonaival elkeseredett pillanatainkban több mint kétszáz éve. Talán még soha nem volt annyira láthatatlan, mert hatástalan a költő és író egy társadalom életében, mint mifelénk manapság. Soha nem számított könnyű kenyérkeresetnek az írásművészet hivatása, de sokáig legalább komolyan vették. A diktatúra évtizedeiben például az irodalom olyan szalmaszál volt, amin keresztül a társadalom levegőt vehetett, s olyan rangja, nem egy esetben kultusza volt a tollforgató embernek, hogy a hatalom rettegett tőle, mert látta, hogy százak töltik meg a klubokat, egyetemtermeket, ha fölbukkan bennük egy-egy költő. Igyekezte hát megvásárolni vagy megfélemlíteni, elnyomni vagy likvidálni az írót. Ma a legtöbb esetben átnéz rajta. Ha nem így volna, nem lennének nevetségesek a honoráriumok. Egy regényért járó tiszteletdíj nem annyi volna, mint harminc-negyven évvel ezelőtt (s ami akkor óriási összegnek számított, ma sokszor egy havi átlagfizetést sem tesz ki). A médiában rendszeresen lehetne írókat látni, s olykor a riporter urambocsá nemcsak a semmihez sem értő luftballon-sztárt kérdezgetné, hogy mit evett a kutyája reggelire, hanem a tollforgatót is, hogy miről ír mostanság.
Nem olyan rég azt nyilatkoztam egy interjúban, hogy ha egy társadalom és annak vezetői úgy döntenek, hogy nincs szükség irodalomra, most már boldogulnak nélküle is, egyébként is lejárt az ideje - akkor rendben, az írók menjenek isten hírével, írogassanak csak maguknak, próbáljanak megélni valahogy. Nem szép dolog, de legalább egyértelmű. Ha azonban úgy gondoljuk, hogy irodalomra továbbra is szükség van, mert az a kultúra egyik legerősebb, sokáig vezető ága, amely egy nép távlati berendezkedésének és megmaradásának nélkülözhetetlen fedezete - akkor egyszer s mindenkorra felejtsük el, hogy olyan összegeket fordítunk rá csupán, amelyeket inkább szégyellni kellene, mintsem úgy osztogatni, mintha szívesség volna.
Horkay-Hörcher Ferenc Nemzeti ügy-e az oktatás című cikkében a következőket írta a Heti Válasz 2010. szept. 2-i számában: „...gazdasági válság idején is érdemes stratégiai ágazatnak tekinteni az oktatásügyet (...) Ha költségvetési okokból nem sikerül megfelelő támogatást szerezni a szféra hosszú távú kormányzására, az - nem is olyan sokára - vissza fog hatni a kormány összteljesítményére is." Ezt az alapigazságot egy az egyben érvényesnek érzem a kultúra, s azon belül az irodalom területén is.
Ma Magyarországon a rangos írószervezetek napról napra élnek: ha nem nyernek pályázatokon, csak vegetálnak - ha nyernek, meg van kötve a kezük, hiszen az összeget nem fordíthatják a működésükre, ami azt jelenti, hogy ingyen dolgozhatnak. Az író folyóirat-honoráriuma a legtöbb esetben egyetlen csekkjét sem fedezi. Az alkotói ösztöndíjak összege arra sem elegendő, hogy az író kizárólag megírandó művére koncentráljon, ráadásul még meg is adóztatják érte. Az állami középdíjak, amelyekkel már életműveket ismernek el, megalázóan alacsonyak. A minőségi kis és közepes kiadók, amelyek a kortárs szépirodalom 70-80 %-át jelentetik meg évről évre nehezebb körülmények között, képtelenek előre tervezni, mert jó, ha egy-egy könyvükre két-háromszázezer Ft-ot ítélnek oda az állami alapítványok kurátorai abból a kevés összegből, amely könyvkiadásra fordítható. Így a kiadók szakmai munkájuk hátrányára rendszerint fillérekért koldulnak tovább szerzőik érdekében, akiket nem akarnak magukra hagyni. Nem beszélve tehetséggondozó munkájukról, amelyet soha senki nemhogy megfizetni, de még megköszönni sem volt képes (holott egy társadalom mentálhigiéniai állapotának szempontjából sem mellékes az az emberfeletti küzdelem, amit a folyóiratok és könyvkiadók szerkesztői folytatnak tehetségeink elkallódása, önsors-rontása ellen).
Tíz éve belülről is látom az irodalmi műhelyek egyre elkeserítőbb helyzetét. Az irodalom legrangosabb intézményének, a Magyar Írószövetségnek tragikomédiába illő küzdelmét a megmaradásért, amelynek során nemhogy több mint 900 fős tagságát nem képes sokszor érdemeihez méltón képviselni, de még a közvetlen munkatársak sem érezhetik magukat egzisztenciális biztonságban. Az az írószövetség tengődik ebben a helyzetben, amely mind az 1956-os forradalom, mind pedig az 1989-es rendszerváltás szellemi előkészítésében letagadhatatlan érdemeket szerzett. Amelynek elnökei sorában olyan alkotók, irodalomtörténészek áldoztak éveket az irodalom ügyéért a legutóbbi időszakban, mint a kortárs dráma fejedelme, Hubay Miklós, akit az elmúlt két évtizedben kolónoszi magányra ítél az emberi butaság és érdektelenség, Cseres Tibor, Göncz Árpád, Jókai Anna, Tornai József, Pomogáts Béla, Kalász Márton és Vasy Géza.
Amikor a Magyar Írószövetségre gondolunk, hajlamosak vagyunk inkább csak a múltjáról beszélni, hogy mi mindent tett a magyar nemzet megmaradásáért, kultúrájáért. Én most hadd írjak a Magyar Írószövetség jövőjéről. Meggyőződésem, hogy a magyar irodalom újjászervezésében ugyanolyan érdemeket kell szereznie, mint 1956-ban vagy 1989-ben.
Mindazon probléma orvoslásának, amelyet a föntiekben a teljesség igénye nélkül fölvázoltam, az élére kell állnia, minden tekintélyét, kapcsolatrendszerét latba vetve. A több mint 900 fős tagságán túl az egész irodalomért, a magyar irodalom ügyéért felelős, amely nem csupán szakmai, de nemzeti kérdés is egyben, bármennyire is ódzkodunk mostanság a nagy szavaktól. Meg kell értetnie a szélesebb közönséggel és a nagypolitikával azt, hogy a magyar irodalom nem pusztán néhány tucat hóbortos elme passziója, hanem közügy. El kell érje, hogy ne csak akkor halljanak az Írószövetségről, amikor politikailag is manipulált botrányoktól hangos, hanem akkor is, amikor sikeres, amikor a helyén van és végzi a dolgát. Azt is, hogy a szakmai legitimáció egyik legvégső és legrangosabb állomásává váljon, amelynek védjegyével jelentkezni, pályázni, dolgozni kitüntetés. Azt is ki kell találnia, hogy az irodalom miként tudja visszahódítani a médiát, ahonnan száműzve lett: a rádiókból és a televíziókból ugyanúgy, mint a napi sajtóból. Tudatosítania kell az emberekben, hogy a kortárs írók köztük élnek és nem a Holdon.
Mindehhez meg kell újulnia, de nem csupán abban, hogy vonzóvá válik a fiatalok számára is - hanem bizony abban is, hogy kidolgozza tervét annak, hogy az idősebb nemzedékek, mestereink életműveit miként tudja - az új kor technikai kihívásainak is megfelelve - megőrizni, tovább örökíteni az utókornak.
Siheder korom óta vallom mesterem, Kárpáti Kamil egyik tanítását, hogy minden ember költő, értsd: művész valahol a lelke legmélyén. Természetesen nem tud róla, de élete bizonyos, meghatározó állomásain talán megérzi. Fölsajdul benne gyermeke születésénél, anyja vagy apja temetésén, esetleg amikor orvosától arról értesül, hogy halálos beteg. Ilyen esetekben lepereg előtte az élete, a sok eltékozolt pillanat, próbálna a szavakban megkapaszkodni, mint a zajló idő cölöpjeiben, de képtelen rá. Nincs drámaibb szereplő a szavak nélküli költőnél. Ezért tisztelte az első énekmondótól kezdve hosszú évezredeken át azt, aki helyette is beszélt. A huszadik században alkonyodni kezdő tekintély mára teljesen elpárolgott, semmivé foszlott. A költő, aki mások érzéseit, gondolatait is szavakba önti, ma már sokak szemében nem más, mint egy idejét múlt, érthetetlen krónikás, aki hiába kolompol még olykor a fejünk fölött a veszedelem ellen, talán még ki is nevetjük a háta mögött. Hiszen ki volna képes tollal, szavakkal kitámasztani az egyetemes pusztulás omlani kész falait, megakadályozni a Föld végleges kifosztását, meggyógyítani a ráktól vagy AIDS-től haldokló milliókat... A hitetlenek csak egyre nem gondolnak: mindez már csak az okozat. A baj forrása a lélekből fakad. Ott viszont nem lehet pénzzel, sem szérumokkal gyógyítani.
Csoóri Sándor írta: „az igazi költészet mindig szembesülés az igaztalan, romboló élettel, miközben a legforróbb vágyakozás is arra, hogy a teljesség átélői és birtokosai lehessünk." Kár, hogy ezt az igényt, ezt a látást a képernyőkből és monitorokból ömlő-sugárzó Semmi a legtöbb emberben elsorvasztotta az elmúlt fél évszázad során.
Mondják, hogy bolygónk, s így az emberiség órái meg vannak számolva. Az univerzum törvényei is erre predesztinálják. Tény, hogy ezt az időt kezdetben századról századra s most már évtizedről évtizedre mértéktelenségünkkel, kapzsiságunkkal drasztikusan lecsökkentettük, rövidítjük. De hiszem: ha az anyagi javak okozta álörömöktől megcsömörlő, valódi értékekre szomjazó, napról napra duzzadó sokaság katarzisa újra a szavak, a költészet, a művészetek igazságai felé fordítja a világ figyelmét - emberhez méltó élettel tölthetjük meg a ránk mért időt.
Tisztában vagyok azzal, hogy a költészet trónfosztásában nem csupán a politikai vezetők, a médiacézárok, a nagyvállalkozók tehetnek - maguk az írók is. Azok, akik laboratóriumra emlékeztető műhelyekből csupán mikroszkóppal kezdték szemlélni a lét egyik legnagyobb balladáját: az embert. Azok is, akik naivan azt hiszik, fiókjuk nem más, mint egy zuhanó repülőgép fekete-doboza, az utókor úgyis majd kikalapálja belőle az üzenet, az utolsó jelentések lényegét. A költők, akik magukra hagyták szavak nélküli társaikat. És nem vívták ki maguknak tudásuk tiszteletét, egzisztenciájuk biztosítását, intézményrendszerük konszolidációját, gazdasági megerősítését. Most azonban remélhetőleg olyan történelmi pillanatban állunk, ahonnan új lappal indulhatunk tovább, vannak erre utaló bíztató jelek és változások.
És azt kell mondjuk: nincs veszve minden. Mert a legsötétebb korszakokban is születtek versek, amelyek zseblámpafényénél egymás arcába tekinthettünk. Mert nyomunkban dübörög, ajtónkon dörömböl az új nemzedék, lobog rajta Petőfi sálja, szeme tajtékján Rimbaud hajója úszik, Ady föl-földobott köveként újra és újra visszahull, mert vonzza az élet gravitációja, lelkünkben kell, hogy meggyökerezzen. Nyissunk hát ajtót neki.
Azonban mindez nem elég. Nagy munka vár a szavak nélküli költőre is. Nemcsak a megbocsátás - a megértés feladata is. Hogy mindketten rádöbbenjenek, egymás nélkül nem jutnak messzire. Egyikük majd szavakba fúl, míg szomjan hal a másik. Ahhoz viszont, hogy újra egymásra találjanak: türelem kell. Türelem és alázat. És közös fölismerés, hogy a költészet nélküli jövő nem jövő, csupán a vége valaminek.
Hiszem, hogy a Magyar Írószövetség jövője a magyar irodalom jövője is egyben. Ha sikerül megújulnia, megerősödnie - akkor megteszi az első olyan, tovább már nem odázható lépést, amely az irodalom egykorvolt rangját, méltóságát, becsületét hivatott helyreállítani.
Ha az írók többségének sikerül fölismernie, hogy a magyar irodalom sorsa nem pusztán az egyéni karrierig terjed, hanem jóval tovább, akkor idő után a kulturális politika is komolyan fogja venni, és belátja, hogy az irodalom, a kultúra ugyanolyan nemzetstratégiai ágazat, mint az oktatás. Egyenrangú arculatformáló ereje van, és nemcsak szellemünk egészségében, ébrentartásában játszik nélkülözhetetlen szerepet, de a külföld rólunk alkotott képének kedvező formálásában is. A határon túli és az anyaországi magyarság szellemi egyesülésében is. Hiszen ne feledjük, hogy határon túli testvéreinket elsősorban az anyanyelv és az azon íródott irodalom tartotta össze a 20. században s őrizte meg sok anyaországi honfitársunknál is tisztábbnak.
A magyar irodalom nemcsak az elmúlt ötszáz évben áldozta vérét, energiáját a magyar nemzetért, de a jövőben is szolgálni fogja, ha hagyják. Különösen nagy jelentősége van ennek ismét: Illyés Gyula metaforája új fényben izzik. A mű, mint „ellenállási fészek" immáron nem egy diktatúra ellen kell, hogy megóvjon minket - hanem az emberi lélek egyetemes kiürülésétől. A műalkotás az az utolsó talpalatnyi föld, amin a szellem embere megvetheti a lábát, hogy képes legyen ellenállni a pénz és hatalom emberdaráló térhódításának.
Végezetül hadd idézzem Babits Mihály herderi jóslatát 1933-ból: „Kihaltak az ógörögök, a rómaiak, de emléküket, kultúrájukat fenntartotta az irodalom, a tudomány; a lelkük tovább él. A mi kultúránkat nem tartja fenn semmi. Sem politikai szimpátia, sem egy rokon nép érdeklődése, sem tudományos kíváncsiság nem fog közeledni emlékünkhöz. Ha meghalunk, a lelkünk velünk hal meg. Irodalmunk, szellemünk minden alkotása, mindaz, amit tettünk és teremtettünk, halhatatlan műveink halhatatlansága, eltűnik, mintha sohasem lett volna. A varjú sem károg utánunk." (Elfogy a magyarság?)
Mi tehát az egyetlen esélyünk, kedves Barátaim? Megmaradni. Hogy megőrizhessük a kultúránkat. Megmaradni azonban kultúra nélkül nincs esélyünk.
*Elhangzott a Magyar Írószövetség 2010. november 27-i tisztújító közgyűlésén
