Antal Balázs
Valamire vinni
Sosem lett belőle öregember, mert meghalt, mielőtt megöregedhetett volna, bár ugyanúgy nézett ki akkor is, mint húsz évvel korábban, amikor a sok kisgyermek meg a vékony, a szája szélét folyton idegesen rángató feleség elől kiült a kapu elé, odagörnyedve a kerítés tövére, folyton bagózva, annál a háznál, amit állítólag sosem fizetett ki se ő, se más, s amely ugyanúgy nincsen már, mint ahogy nincs ő sem. De hogy ugyanúgy nézett ki, nem azt jelenti, hogy fiatalon halt meg, kölyökképűen, hanem hogy inkább akkor nem látszott fiatalnak, később meg nem látszott öregnek, bár volt aki azt hitte, jóval öregebb a maga koránál - megmaradt végig ugyanolyannak, kortalannak, a világ rendje fölött lebegőnek, már csak azért is, mert kifürkészhetetlen, ennyi ideig is miből élt, hogy tartotta fenn akár magát is, hisz élete utolsó nagy darabját magában élte végig az anyja házánál a fásszínben, hát még előtte a gyerekeit, a családot, hiszen annál több nem történt a házánál, mint amit mindenki látott: egyszercsak kitört az ordítás valahol odabent, akkor ő kijött, leült a kerítés tövére, rágyújtott, időnként vissza-vissza káromkodott a válla fölött és ült tovább, vagy eldobta a csikket a járdára a kerítés elé és elballagott a presszóba, ahonnan aztán már csak részegen ment haza. Egyedül élete vége felé lett valami munkaféléje, már azon túl, hogy a hivatal néha kapát vagy kaszát adott a kezébe, amivel mintha nem tudott volna semmit se kezdeni, ugyanúgy, ahogy a többiek se - akkor elvállalta, mert vagy megkérték vagy kiküszködte, hogy rábízzák, hogy rendben tartja a presszót, nem pénzért persze, hanem a borért, amit elnyalogatott így is, úgy is, s amelyért különben amúgy nem tudott volna fizetni semmivel. Mert a bort rettenetesen szerette, nem is maradt semmi mása utóvégre, csak az. Ha azt magába töltötte, forgott a szeme kitágult üregében és borzasztóan ordított, de kötekedni sohase kötekedett senkivel, bár azért párszor megverték itt-ott, a presszóban vagy máshol, de olyankor mindig amazok kezdték és folytatták is, ő meg csak elviselte az ütést, a rúgásokat.
A családja utóbb szétment, a gyerekei megnőttek, a feleségének meg elege lett az egészből, vagy talán neki lett elege az ideges asszonyból. Akkortájt történt ez, amikor az anyja családját - akkor már rég nem az ő apjával élt - kipaterolták az egykori uradalmi cselédházból, amelybe valamikor az ötvenes vagy a hatvanas években telepítették be a családokat, de a tulajdonviszonyok rendezetlenek maradtak, s ezért menni kellett onnan mindenkinek, s a két öreg nyugdíjas a velük lakó fiukkal, lányukkal meg annak a gyerekeivel megvett egy rissz-rossz régi parasztházat bent a faluban, és akkor odament lakni hozzájuk ő is, de mivel ordított részegen és a többiek is ordítottak vele, s ettől a gyerekek féltek, végül a házban nem maradhatott, hanem a színben húzta meg magát. Onnan csak a presszóba járt el, ahol végül fontos ember lett, és akkor tudta ő is, hogy életében mégis vitte valamire.
Különben erről nem beszélt, pedig beszédes ember volt, de leginkább csak a kocsmai történeteket mondta újra, mintha sajátja nem lett volna, és ki tudja, talán nem is volt neki. Hiszen hasonlóan annyi máshoz, odáig sohase jutott, hogy valami számottevő távolságra legyen a falutól egy-két napnál hosszabb ideig. Ehelyett bezárva élt, mint akit arra szültek, hogy csak amolyan falusi ember legyen ott fönt északon, aki előtt sohase nyílik lehetőség, már csak azért sem, mert olyasmiről soha nem is hallott, és a gyerekei se hallhattak tőle arról, hogy másképpen is lehet éppen élni, mert ő se tudta. Ha korábban születik, a gyár, a bánya sokáig eltartja őt is, de hogy az a kor jutott neki, amelyik, hát csak az utcák távola jelentette a messzeséget, ha a kapun kilépett akkor már el volt, de biztosan megtalálta mindig, akárki kereste, mert roppant kicsi volt az út, amelyet bejárt. És ezen a távon elbeszélhető csodák csak ritkán estek meg az ember fiával, vagy még annyiszor sem. Ami meg mégis megtörtént vele, észre se vette, ő maga se figyelt oda rá.
Amikor beteg lett, mindenki tudta egyből, hogy rák, és az is volt. Mire orvoshoz került, már nem lehetett segíteni rajta. Rövid és keserű volt a haláltusája, ahogy mondják, mintha senki se tudná, hogy az ilyesmi sohasem elég rövid - akárhogy is legyen, mindig túlontúl hosszú. A temetésére sokan elmentek. Amíg a pap beszélt, az egész család, de mindenki, a gyerekei, a felesége, az anyja, a féltestvérei, az anyja férje, a koporsóra tette a kezét, úgy álltak ott. És azzal annyi volt.
De az utat, amit ő is taposott, otthontól a kocsmáig meg vissza, még mindig épp elegen járják, ahogyan ő. Csak mennek és elténfergik az életüket, tudván tudva, hogyha méricskélnék, alig akadna valami, amit a mérlegre lehetne tenni, ezért aztán sohase méricskélnek. Nincsen mit csinálniuk, nem hiányoznak sehonnan, elhitették velük, vagy elhitték maguktól csak úgy, nem lehet mit tenni.
Így telik, ahogy mondani szokták, míg el nem múlik. Kibírják valahogy.
