Brenzovics Marianna
(G) és Gogol
(G) Gogollal ellentétben, aki már gyermekkorában is nehéz természetű volt, vidám és energikus, mint általában azok, akik keveset gondolkodnak. Mennek a tájban például, éppen ennek örülnek, és nem gondolnak arra, hogy felcsaphatja őket egy kamion. (G)-t nem zavarják a sáros vízcseppek, amelyek a tócsából a ruhájára kerülnek át, a sofőrt mégsem hagyja szó nélkül: „Geci!", kiáltja utána, de a vezető nem hallhatja ezt a velős szót, mivel a kamionban ül, és előre néz.
(G) mint egy test, üresen és nedvesen, egy pocsolyát néz. Pocsalyi vezetéknevű osztálytársnőjének a neve, mint egy hal, úszkálni kezd fejében. Megkérdezte tőle az órák közti szünetben, hogy szokott-e gondolkodni. Előttük poros ablak, alattuk egérszürke hideg beton, felettük a Nap az arcukra sütött. „Sohase gondolkodom", válaszolta Pocsalyi lassan, tűnődve.
(G) álldogálás közben szimpatikus lesz egy kedves gyapjas hajú nőnek, akinek kedve van beszélgetni:
A kamionok nagyon gyorsan mennek.
Jöhetne már a busz.
Siet?
Nem, csak nem szeretek állni.
A nő olyan arckifejezéssel néz (G)-re, mintha az utóbbi kijelentését nem értené. Aztán túllép, és semmitmondó locsogásba kezd arról, hogy ő gyikanyi, de már régóta Nyezsinben él, így már nem ismerik Gyikanyban. Ma hosszan beszélgetett egy hozzá hasonló nővel, aki nem ismerte meg, hiába, már régóta Nyezsinben lakik. Él még egy idősebb nagynénje Gyikanyban, aki nagyon hasonlít rá, őt volt meglátogatni.
(G) hagyja zümmögni a nőt. Sötétedik, a nő pedig csak mondja. Szívesen belebökne a mutatóujjával, hogy összezavarja. Azt képzeli, hogy nem találna benne mást, csak egy kis löttyedt cuccot. Visszhangzik két férfi beszélgetése is, messziről jön a hang, és veszekedésnek, vitának tűnik.
Egész jó elöl ülni, gondolja (G) elégedetten a buszban, csak arra figyel föl, hogy a nyugodt sofőr többször belenyúl az orrába, valamit kivesz onnan, és felmutat. Megnézi, mi az, majd elpöccenti, a száraz takony az, gondolja (G). A gyapjas fejű nő bámész képet vág, ide-oda nézeget. Eldől hatalmas, sárga táskája, de nem veszi észre. (G)-nek nincs kedve figyelmeztetni a nőt, sem felállítani a táskáját. „A zenéné megállok", mondja a sofőr a nyezsini nőnek, de azon a helyen, ahol (G) szeretné, nem áll meg.
(G) kilép a buszból, belép egy boltba, elővesz száz grivrenyt, odaadja egy boltosnak, elveszi a tárgyat, és abban a pillanatban azt gondolja: „Miért veszem én ezt meg?" De már nincs mit tenni, és elcipeli. Útközben eszébe jut, hogy az utolsó száz grivnyása volt, amellyel a tárgyért fizetett. A kedve ezután elborul, bosszúság és üres közömbösség fogja el egyszerre: „Idióta vagyok"! „Szar az élet"! És gyors lépésekkel, csaknem gépiesen megy tovább, látszólag minden iránt teljesen érzéketlenül.
(G) úgy él, mint egy test, csöndes ürességben jár, nem rejti el a hangulatait, ellentétben Gogollal, aki elégedetlenkedett, figyelt, gondolkodott, hamar befelé fordult, rászokott, hogy érzéseit elrejtse. Huszonnégy éves, ismert író, amikor megírja őszintén anyjának, mi a véleménye a neveltetéséről. Gogol úgy emlékszik, hogy gyermekkorában egyetlen erős érzése sem volt, közömbösen nézelődött, senkit sem szeretett különösebben, és csak azért, mert a természet ezt sugallta. Azért ment templomba, mert ráparancsoltak. Ám amikor ott állt, a pópa miseruháján kívül semmit se látott, csak hallgatta a kornyikálást. Keresztet vetett, mert látta, mindenki ezt teszi.
(G) séta közben észreveszi, hogy éppen belép egy templomba. Szertartás folyik, állapítja meg. Kezdetben felkavarja a „szent, szent, szent" szavak szenvedélyes ismétlése, a „dicsőség", az „alleluja", az idős nők elmélyült lélekellenőrzése, aztán nem tud hova nézni, mindenhol leples, szakállas férfiak, görög ruhába öltözött Szűz Máriák kövér gyermekkel. A pap magas, kreol, a lába vékony, vádlija gyakorlatilag nincs, pocakja kevés, a homloka felkúszott, rövid, Bundesliga-frizura. A felesége jóval alacsonyabb, alul telt, felül nem. Mindketten tiszta, vasalt fehér ruhákban jönnek-mennek Nyizsinben, dzsippel, motorral, amikor kiszállnak-leszállnak gyalog. Tisztelettel fogadják őket Nyizsin szimpatikus lakói, „dicsőség", mondogatják egymásnak. (G), miközben keresztülengedi magán kilátása, emlékei képeit, felteszi a lábát a padra, elfelejti, hogy mások ezen térdelni szoktak. (G) képtelen térdelni, fáj a térde. Csak a tenger gyógyíthatja meg.
A kis Gogol megkérte az anyját, hogy beszéljen neki például a rettentő ítélkezésről. És akkor az anyja olyan jól, olyan érthetően szólt azokról az üdvökről, amelyek az erényes életet élő emberekre várnak, és olyan megrázóan, rettentően írta le a bűnösök örökös kínszenvedését, hogy ez a kis Gogolt felkavarta, és megrohanták az érzések. Ez alapozta meg benne később a fennkölt gondolatokat is.
(G) is, gyakran fennkölteket gondol, mint például. Gogollal ellentétben, aki nem kedvelte hegyes, valóban madárra emlékeztető orrát, arckifejezését, (G) mindig felkapja a fejét, ha madár, bíbic tűnik fel a közelében, talán egyedül a földön fekvő halott galambot nem kedveli. A kertjében a madarak nagyon kicsik, a legtöbbjük csapatatban viharzik, nehéz őket követni. A verebek sokat veszekednek, reggel nagy a csiripelés, azt se lehet tudni, melyiküktől jön. Láthatatlanok, amikor belebújnak a rózsabokorba. A galambokat (G) nem eteti. Várja a fecskéket, de ritkán jönnek. Észreveszi, hogy az egyik nekimegy a kamraajtónak. A gólya megjön, de vissza is megy, mert nincs vele a párja, nem marad itt egyedül. Megfigyeli, ahogy a mezőn le-fel jár. Megáll, apróbbakat ver a szárnyával, szélesen kiterjeszti, (G) felnéz, a mozdulatból kitudhatja a madárságot, gondolja, de amit gondol, sohasem lehet elég mély. Lehunyja a szemét, mintha aludna, valamitől meg akar pihenni. Gyakran álmodja, hogy jól vezet, de végül kiderül, hogy útközben több madáron átgázol. Ezt nem érti: „a madarak, végül is, repülnek".
Melyik (G) nem szeretne repülni, gyorsan utazni? Hiszen akkor érzi magát igazán élőnek, amikor repül, gyönyörűen szól a csengő, és minden elmarad mellette: a kamion, a sofőr, aki geci, a gyapjas nő, a busz, a bolt, (G), Gogol, a madarak, és minden, ami csak a világon van homályos és alig...
