Kontra Ferenc

A pók

 

 

Mindig azt gondoltam, hogy egyszerre lesz vége, de nem, hanem lassan, folyamatosan adunk fel mindent, apránként, hogy azt a kicsit észre se vegyük, ne is fájjon - ez jutott eszembe erről a délutánról.

Varez felesége a napernyő alatt üldögélt, újságot olvasott. Csak épphogy felsandított rám a szemüvege fölött, és visszaköszönés helyett csak a annyit mondott, hogy sétálni mentek.

Először úgy értelmeztem a kijelentést, hogy elmentek valahova, aztán úgy, hogy semmi közöm hozzá, mert a „sétálás" sehogy sem illett rájuk. Hátráltam gyorsan a kapu felé. Ezt nyilván sértődésként értelmezte, megvonta a vállát:

- Tényleg.

- Mégis, merre mentek?

- Mindig ugyanarra, a háromszög felé.

Jól van, most már értettem, „tényleg", miért is ne mehetne sétálni apa és fia. Esetleg ha hét hónapos lenne, akkor nyilván természetesnek venném, de azt, hogy a hétéves fiával sétálgat a lerakótelep felé, azt meglehetősen ingerszegény tevékenységnek éreztem.

Ahogy elkanyarodtam a sarkon, eszembe jutott, milyen régen sétáltam, csak úgy. Már nagyon régen nem sétálgattam senkivel. Szinte kapóra jött, hogy akkor most utánuk megyek, amúgy is ritkán találkozom Varezzal, legalább beszélgetünk. Kiülünk egy sörre útközben, a gyerek meg igyon kólát, csak ellesz valahogy mellettünk. De ezek csak tervek maradtak, mert közben odaértem a háromszöghöz. Itt alakították ki azt a zárt parkolóhelyet, ahova a pók a tilosban parkoló kocsikat hozta. Szinte szabályos időközönként érkeztek, szertartásosan lerakták a zsákmányukat egymás mellé, megfordultak, és elmentek. Egy egyenruhás meg egy sofőr ült a vezetőfülkében.

Varez meg a kisebbik fia pedig a sárga-fekete csíkos vasrúdon könyököltek, onnan nézték, mi történik a háromszög alakú betonpályán, mint valami focimeccsen.

- Ennyire elfáradtatok a sétálgatásban - léptem oda hozzájuk.

De Varez ezt cseppet sem találta szellemesnek, úgy viselkedett, mint akit éppen rajtakaptak valamin.

- Miért fáradtunk volna el?

A gyerek szavakat ismételgetett, ami egyre furcsább láncot alkotott, úgy hangzott, mint valami dallam:

- Az ingem, az ingem elvitte, én láttam, láttam rajta.

A rendőr ekkor egy pillantást vetett ránk, aztán felkapaszkodott az anyósülésre. A pók folytatta a portyázást.

- Már ismernek bennünket - törölgette az arcát, nem is a verítéket, mintha mindent törölni szeretett volna.

- Nem gondoltam, hogy ez ennyire érdekel.

- Az még hagyján, hogy egy kisfiú itt kíváncsiskodik, de azért mégsem lehet egyedül ide engedni.

- Mi van abban, nem csináltatok semmit.

- Csak hülyének érzem magam, nem vagyok én bűnöző. Nem tudom hidegvérrel szemlélni az embereket, akik dühösen jönnek a kocsikért, mert mindenki igazságtalannak érzi a bírságot, és hogy miért éppen vele történt, amikor csak a gyógyszertár előtt állt meg, egy nő nézett rám az előbb gyűlölködve, mintha én is ide tartoznék közéjük, talán én is láttam már, mert újra ugyanonnan hozták ide a kocsiját. Mindenkit megaláznak. Azt is, aki öltönyben jön taxival, azt is, aki a tizenegyes busszal, és még fel is lélegzik, hogy egyáltalán idetalált. Senki sem jószántából jön ide.

- Nem az számít, te hogyan érzed magad.

- Mégsem lehetek kívülálló. Olyan, mintha mindenki rám rakná a terhét. Engem kérdeznek, hogy hol van a biztonsági őr, nekem kell tudnom, hogy mikor tart ebédszünetet, nekem kell tudnom a díjszabást is.

- De másutt is vannak autók, miért nem mentek másfelé sétálni? Vagy rugdosatok inkább gesztenyét.

- Nem tudsz egy hétéves gyerek fejével gondolkodni, neki éppen ez a hely köti le a figyelmét, hogy hozza a pók az autókat, és hogy most milyen márkájú kocsival érkezik éppen, ez érdekli, mert felismeri őket. Vele együtt kell kiszabadulni a pók hálójából, mert egyedül nem sikerül neki. A játszótér, az bezzeg nem érdekli, pedig itt van egy köpésnyire.

- Biztosan van más megoldás is - próbáltam esetlenül vigasztalni, mert igazából nem is értettem a helyzetet.

- Mit csinálhatnék? - tárta szét a karját. - Költözzünk el erről a környékről?

- Ne gyerekeskedj, ki fogja nőni, megunja, mint a játékait.

- Tudja az autók nevét.

- De nem is szól semmit...

Ezt mintha meg sem hallotta volna, lelkes magyarázkodásba kezdett:

- Azt mondta egyszer, hogy mindegyiknek két neve van, mint nekünk. Minden autónak van keresztneve, ami az aktuális típus, meg hát a vezetékneve, amelyik családhoz tartozik...

Közben nyilván kiült az arcomra a kétely vagy inkább a gyanakvás, mert a gyerek belekezdett ugyanabba szövegfolyamba:

- Az ingem, az ingem elvitte, sodorta, én láttam, a háta volt fenn...

Mintha a saját jelenlétének adott volna hangot, úgy érezhette,  csak átbeszélünk a feje felett, pedig ő is mondani akart valamit.

- Hogyan küldjem így az iskolába?

Akkor úgy éreztem, hogy egy pillanat alatt megfordul velünk az a háromszögnyi tér, minden a helyére kerül, és minden elfér rajta, mint egy pók hatalmas hálóján.

- Mi történt ezzel a gyerekkel? Bántották? - kérdeztem.

- Valószínűleg a kertünk végében hagyta az autóját, ahol játszani szokott, a fövenyen, és reggelre elvitte az árvíz. Most várja, hogy visszahozza a pók.

De egyikünk sem hitte el, hogy csak ennyi történhetett.

- Annyi mindent elvitt a víz - nézett el mellettem szórakozottan, mintha csak az érkező pók újabb áldozatára figyelt volna.

- De hiszen ez olyan semmiség - mutattam a kezemmel, mintha a süketnémák egyezményes jele lenne, és Varez már intett is rá, hogy könnyű azt mondani, hogy vegyek helyette másikat.

- Ki értse ezt meg, ha nem én. Mondd csak, neked nem volt olyan játékod gyerekkorodban, ami az egyetlen, talán senki sem tudja, mégis őrzöd valahol a padlás rejtekében?

- Hogyne, lehetséges - bólogattam.

- No látod! Legalább az álma teljesüljön, hogy visszakapja. Ha eláruljuk a jövőt, többé sose jövünk ide, hanem a szobában maradunk. Úgy jobb lesz?

- Az ingem, az ingem vitte, sodorta, láttam és hiába mondtam, az ingem pont olyan.

- Ezzel mit akar mondani?

- Talán látott még valamit. Annyi mindent sodort a víz, farönköket, ilyesmit láthatott, és azt hihette, hogy egy ember, mert ing is volt rajta. Az biztos, a többi nem.

 

---