Jónás Tamás
Záró jel
Nem lehet. Leülni. Se bűnt, se a földre. Csakkal, a városban, járdán, de még az időtlen mezőkön sem. Kell indok. És ha nincs, generálsz magadnak. Az ember indokgenerátora a semminek. Őse és ősellensége annak, ami nem istentől való, aki pedig való és valótlan egyszerre, se igazsága, se üzenete, se némasága, se csábítása, se csábulása nincsen.
Ha leülnék, mesélni kezdenék. A rendőrök rendes emberek, mondjuk, nem kergetnek el. Rendőrök, zárójel, egyébként nem is léteznek. Mögöttük lévő árnyalakok vannak, akiknek majd épületet emelnek valamelyik temetőben, büszkeségeink márvány-cetlikkel teletűzdelt temetőkerületében. Az igazi emberek, akiknek láthatod az arcát, beleszagolhatsz a tenyerükbe, elmúlnak, mint a tavasz, az egyetlen, mondjuk, a harmadik tavaszod, abból nincs kettő, egyikből sincs kettő, a kettő nem is létezik, csak megteremtettük, mert nem tudtunk mit kezdeni vele gondolkodásunk hajnalán, hogy nem mindenünkre van hatásunk, nem mindent vagyunk képesek irányítani. Amit nem tudok irányítani, az a kettedik. A Nap csak második lehet, az én fekete Napom, ami a szememben sötétlik, az az egy. Vagy én vagyok az egy, az a kiismerhetetlen örökös jelentkező, pedál, padban ülő megrémített kisgyerek, aki le akar ülni a földön, a Föld földjén, hogy néma legyen, megszólítsák, és engedje végre ki a patakot magából, a folyót, a tengerig engedje dagadni magát. Mert senki nem vagyok én más, ember, olvasó, emberek, olvasók, mint a tenger és a tengerhez való vágy. Hagynám a hasamra csobbanni a víztömeget, és kozmoszivá dagadt köldökömben hagynám a tengert csapongani, csóválni farkát. A tenger farkas. Üdítő, idétlen kutya, és csahol az égtengerre, hogy szerelemből-e vagy félelemből, ki tudja, kit érdekel, ki tudná megkérdezni, és kitől?
Feltűnt bennem a véletlen. Szemes, zabos üzletember. Vegyük úgy, mondja, ügyes zsidó, hogy én adok neked valamit, te meg nem adsz nekem semmit. Cigánykodsz, mondja rá az elme. Zárójel bezárva, új zárójel nyitva: az elme csak zavarodott lehet. Arra való. Nyugodt valami, amit egy másik valami (ami ennek a valaminek a másik széle, távolság attól a ponttól, amire ránézve az első valamire más nevet kényszerítettünk - a dolgok engedik elnevezni őket), tehát amit ez az egyébként egyetlen dolog eléggé távol lévő része megzavar, na, az az elme.
Cigánykodsz, mondja az elme. Tehát, hogy cigánykodik ő maga, az elme. De nem magának mondja.
Aki ad, az kér. Én vagyok a véletlen. Nem kérek, adok. És az elme bólint, a véletlen meg, mert szabad, mint az inkák két ezer éve, elveszi az elme mindenét, és nem ad neki semmit, sőt annál is kevesebbet, a semmit próbálja, ami az elmének azért értéktelen valami, mert a háta mögött van. Kívül van az elme koordinátarendszerén.
A valami, a tenger, a semmi és a zsidó-cigány kvantum-barátság ügyét tárgyalgatva, kocsmai egyszerűséggel és olcsósággal, most kell bevonnom a témába a faszomat. Tudniillik őt érdekli a dolog leginkább.
A faszomról jut eszembe anyám. Nem nagy was-könnte-es-noch-sein, hiszen anyámnak rengeteg köze van a faszomhoz. Saját bevallásom szerint ugyanis gyerekkorunkban (amiből nekem csak egy volt) gyakorta bekapta volt, nevelési szándékkal vagy növelési szándékkal, ki tudja, nőket faszom méretéről faggatni ma már illetlen és helytelen dolog, mert, ugye, tudjuk, nem a méret számít, a méret egyáltalán nem számítgat, akkora ereje van ugyanis, mint Hektornak, egyszerűen csak odabasz. A méret. Stílusosan. A kicsi fasz meg eljátszik. Na most, hogy a szokás, hogy anya a cigány gyereke áfonyáját szájba véve megszopogatja, merevre szereti, perverzió-e vagy olyan természetes, mint az őz-szar, nehéz eldönteni. De minek is kellene. Se csecsemő-gyerek, se anya ebben a témában rendőrségi feljelentést még nem tett, meg hát tudjuk, hogy rendőrök nincsenek is, de mintha erről már futottam volna egyszer zátonyra, kört, léptem volna aknára, gonoszsága a gondolkodásnak.
Hogy is jön a faszomhoz a tenger? Nem jön, odaviszem. S amikor belelépegetek a hűs tengerbe, mint egy fordított szépségistennő, kagyló nélkül természetesen, de félig-meddig becsigázva, a faszom, mely méretét tekintve vagy kvantumtermészetű vagy tuningolt, mint a legtöbb igazság, szóval ez a nemző szerv (hogy ne mondjam tiltakozónak) elkezd kicsinyülni. Lehűl. És vannak más faszok is, akiknek egy ilyen hűs tenger, víz, legyen az - mondjuk és kívánjuk - locsolócsőből nagy nyomással rájuk irányított, jót tenne: lehűlnének tőle. Forrósága agyuknak csökkenne, s ez leginkább faszságuk nagyságában lehetne észrevehető. Ezek ugyanis elég nagy faszok, s nem ártana, ha belőlük a kulturált közösség kis pöcsöket szabályozna.
Lehűlni. Lehűlni nem lehet. Se világnak, se szívnek, se becsületnek. A félelem sem más egyéb, mint koksz, szén, fekete gyémánt, mely fűti a lehűlhetőt: lelkiismeretet, furdalást és egyéb isteneket.
Istenek márpedig nincsenek.
De jó, ha tudjuk: a tőmondatokkal ölni lehet. S hogy én ezzel az egész bekezdéssel semmit és senkit, valakit és nem-valakit megölni, de még csak megölelni sem akartam. Hívtam volna fel figyelmet: problémára.
Na, de kérjük (nem vagyok egyedül), mi is itten a probléma?
A Hold.
Minden évben négy centit távolodik. (Elképzelem, hogy ha az én érdeklődő faszom minden évben ennyit közeledne - hoppá, ki-mihez? Hozzám? Mert akkor az bezony érték és hosszcsökkenést jelentene. Vagy máshoz? Mert akkor meg elnégeresedésem története lenne ez. És nincsenek másaink, barátok, társak és felértékelt ellenségeim, csak történetek. Isten, most már ne vacakoljunk ezzel, tessék lenyelni, nem ejakulátum: történet.)
Minden zárójel bezárva. Az egyik zárójelet tudatnak hívom.
