Grecsó Krisztián
A város meg a nő
A város meg a nő: örök téma, de imádjuk.
Pest egy vérlázítóan gyönyörű nő, akiért örömmel eldobod az egzisztenciádat, földúlod a családod, megtagadod a vallásod, pedig tudod, hogy egyetlen éjjel lesz, amikor reggelig a tiéd, mikor nem rendel éjfél után taxit. Sajnos, barátom, Pest ilyen. Hogy Buda? Ő más típus, Buda egy negyvenes úrinő, saját sportautóval, remek karban, hetente háromszor teniszezik, kicsit úszik is és sok szauna. Buda olyan hevesen ölel, hogy sikolya még napokig a füledben marad, és bármennyit kutatsz is az emlékeidben, soha ilyen orgazmusban nem volt még részed.
A város meg nő: mindig új téma, kérlek.
A nő maga a bűn, önmagáért nem érdemes szépnek lenni. Öncélúan nem igazságos szépnek lenni. A túlzott szépségért tragédiával szokás fizetni, és az ilyen nők után Dunába ugranak a főpincérek, a Lehel téri zöldséges kofák előkeresik a gázpisztolyukat, a Károlyi Mihály utcában három jogász irodában is ott tanúskodnak a fenékig kiivott arzénos fiolák, a Veres Pálnéban bezárnak az éttermek, a Kecskemétiből elmaradnak a pökhendi jogászok, reménytelenül szerelmes rakodók búslakodnak a vásárcsarnok széles termében.
A nő maga persze ártatlan.
Kecses, csöppenő melle, hegedű háta, érinthetetlen bőre van, nem ő bűnös, csak kíméletlen szépségében hordozza a mételyt. Nem azért, mert csábító, hanem, mert ellenállhatatlanul az. Nincs remény, választás, egérút. Látszatra persze minden patyolat-tiszta, mint egy délutáni, belvárosi sétán. Ugyan mi elítélni való van abban, ha - karunkon asszonyunkkal - egy laza fröccsöt iszunk valahol a Damjanich utcában, utána édes bódulatban átsétálnánk a fasorig, tovább a Bajzán, ki az Andrássyra? Jelentkezzen, aki azt meri mondani, hogy elvetemült csalók vagyunk! Pedig a Benczúr utca sarkán szembejön egy tehetséges festőmodell, és egy pillanatra összevillan a tekintetünk. A romlás megállíthatatlan, ennyi elég, vége, megkívántuk, nem is lejtő ez, szakadék.
A város, a nő, meg mi: zavaros kombinációk.
A város meg nő, tudod, folytonos találkozás.
Nem olyan régen, tán tavaly, mentem haza egy szerkesztőségből, és a Szépvölgyi úton szembejött egy gyönyörű kismama. Nagyobbik gyermeke biciklit tekert. Harangoztak a Bécsi úti templomban. Megbámultam az asszonyt, ahogy egy bárdolatlan járókelőhöz illik. Szép volt, és nem bűnösen az. Van remény, gondoltam, de tudtam, hogy hazudok megint.
