A hajdani kongói külügyminiszter
Világosan, rébuszok nélkül szeretném elmondani, miért fáj nekem a hajdani kongói külügyminiszter.
Kilenc betű vízszintesen, ott díszeleg az olasz rejtvény harmadik sorában, jobbra. Tudom, Satya, te is szívesen bíbelődsz efféle rejtvényekkel, csinált csomókkal a nyári délutánok sima szövetén, úgyhogy nem hökkensz meg azon, hogyan pottyantották éppen egy olasz rejtvénybe (vagy akár skandinávba, te azt szereted, tudom) a hajdani kongói külügyminisztert.
Ott van, és kész. Pontosabban, és itt kezdődik az én panaszom, igazából nincs ott. A helye van ott, vízszintesen, a harmadik sorban, jobbra. Az a kilenc betű nem tetszőleges kilenc betű, hanem egy ismeretlen név szabott rendű, megváltoztathatatlan és megfellebbezhetetlen betűsora. Nekem pedig fogalmam sincs, mi lehet a neve a hajdani kongói külügyminiszternek.
Elő lehetne persze rángatni a Rejtvényfejtők Lexikona tizennegyedik kötetét, az amerikai műholdak és a vietnami holdújévek között bizonyára helyet kaptak a kongói külpolitika egykori és mai notabilitásai, elegendő lenne végigfutni a lajstromon, aligha áll mindőjük neve éppen kilenc betűből - de ezt nem engedi a vadászszenvedély. Ha az ember nem jön zavarba a „svéd származású tenorista v. (Jussi)" vagy a „Innsbruck folyója" olvastán, akkor most sem fut fűhöz-fához, lexikont körmölő vajákosokhoz, ha ki akar facsarni egy bemutatkozást a hajdani kongói külügyminiszterből.
Nézem a függőlegeseket, szoktak segíteni. Ezúttal is csupa rövid sor, de most mégsem segítenek. E nélkül pedig nincs megfejtés, itt nem Andersen örökérvényű meglátását a barátságról (zárt betű: Ő, L, K, É, É, É, Ű) kell kitalálni, sem nem azt az egyetlen mondatot, amit a hanyagul, már-már ledéren öltözött asszonyka a betoppanó férjnek mond, miközben a remegő udvarló egy vázába kapaszkodik a szekrény tetején guggolva, egyszóval itt nincs fősor. Az olasz rejtvényben fekete kockákat és egy, az egész rejtvényt kétfele választó cikkcakkos vonalat kell megtalálni, itt minden megfejtés egyaránt fontos: demokrácia van, mint Kongóban. Márpedig a cikkcakk a második sor után kanyarodhat jobbra, és akkor a név előtt van fekete kocka, és utána az elválasztás folytonosságát biztosító vonal, de kanyarodhat balra is, és akkor a név után van fekete kocka, és előtte az elválasztás folytonosságát biztosító vonal. Tehát egyszerű és ugyanakkor mindent eldöntőn lényeges a kérdés: vajon jobbra van kocka és balra vonal, vagy balra van kocka és jobbra vonal a hajdani kongói külügyminisztertől?
Másfelé kalandozik az ember ilyenkor, tudod jól, Satya: hol egy nemesgáz vegyjelét írja be, hol a „rottyan"-ra keres és talál ütőképes szinonimát. Töltekezik apró diadalokkal, édes percekkel a nyári délutánban, hogy azután friss ámulattal tévedjen a szeme egy hosszú, vízszintes, fehér csíkra a harmadik sorban, és újsütetű derűlátással eltelten böngéssze ki a meghatározások közül - ja, igen, hogy a ménkű csapjon belé. És ha türelmes az ember (és türelmes!), és ha elszánt (és elszánt!), akkor minden elkalandozása, s minden elkalandozásban gyűjtött minden önbizalma újra meg újra visszatér a hajdani kongói külügyminiszterhez.
Drága Satya, lásd, ez a makacsság fáj nekem, ami untalan feledteti a kényszerű megtorpanásokat a hosszú, fehér, vízszintes csík az ismeretlen név előtt. Ez a hülyeségig feledékeny derűlátás, az ismételt nekiveselkedés sohasem monoton, de mindig kedvteli, buzgó kényszere, na, ez micsoda? Mi a neve ennek a szenvedélynek, ami dörömbölni hajt egy ajtón, ahol nincs bejárás? Talán ugyanaz a neve, mint a hajdani kongói külügyminiszteré?
Meglehet, minden nemtudásunk egyetlen szó csupán, s az a szó nyit minden zárat, de még sincs benne a Rejtvényfejtők Lexikona tizennegyedik kötetében? Mi ez a szó, Satya, ez a név, édesen buta nekibuzdulásunk és keserűn okos megtorpanásunk neve? Te, aki mindig tele voltál megfejtésekkel, ha kíváncsi voltam valamire a rejtélyes világban, a bonyolult csomózású nyári délutánokon, szív szerint való apám, hátha te segítesz, amikor nem Björling csoda-hangja kerül szóba, amint Pagliaccóként üvölti: „Il nome! Il nome!"; nem is az Inn, amint a nevét viselő osztrák város közepén rohan, hanem egy még nagyobb titok, egy hosszú, vízszintes, fehér csík, egy név, egyhosszú a hajdani kongói külügyminiszterével...
Hogyan hívják azt, hogy látlak sietni a kerti úton a kapu felé, hogy kinyisd? hogy látlak egyensúlyozni a vékony tálcával, rajta a glédába rakott, személyre ízesített kávékkal? és hogy hallak nevetni, de hallak komolyan beszélni is a fejemmel, ha rászolgáltam? Mondd meg a butaság nevét, a csökönyét, amellyel folyton hívlak, kérdelek, kereslek, mintha jöhetnél, felelhetnél és megtalálható lennél az udvaron a kapu felé, vagy a konyhában, kávét ízesítve, pedig hat hete már, hogy halott vagy, drága Satya, vízszintes csík a harmadik sorban, jobbra, a nem ismert tartományban, mely fájó némaságtól kongó.
