Tárca

 

 

 

 

alzheim

 

 

 

Lőrincz György


Álomhatár



Most, amikor az öregség kopogtat az ablakon, már rég nem úgy nézek a tárgyakra, dolgokra, mint fiatalon. A gondolatokban, ahogy a nézésben is, benne van egy kicsit a búcsúzás is. Úgy élsz, teszel, úgy végzed a dolgodat, mintha mindig elszámoltatás előtt állnál, mintha a holnapi nap bizonytalanságában élnél, mintha bármelyik pillanatban búcsúznál is ettől a világtól, miközben számolod a pillanat éveket, pillanat heteket, pillanat napokat, s csodálkozol hol, mikor és hová tűntek el ezek az évek, hónapok, napok? Ámulsz és csodálkozol, mert nem maradt más hátra.

- Farolsz ki az életből - mondaná anyám. Ha tudná.

És persze rettegsz.

Mert ő, már éltében „elment", kilépett a való világból. Naphosszat ott ült az álmai világában, ahol még adódtak csodák, álmok, történetek, s a mesék, a múlt alakjai, valóság voltak.

Keserves volt ez a mi öregségbe torkoló életünk.

Azzal kezdődött, hogy egy szombaton, már nem emlékszem, tavasz volt-e vagy nyár, amikor hazamentünk a feleségem szüleihez, az anyósom, miután megebédeltünk, úgy tíz-tizenöt percre rá, váratlanul azt kérdezte:

- Nem vagytok éhesek? Nem esztek valamit?

- Most ettünk anyukám - mondta a feleségem tágra, kerekre vált szemekkel. - Épp csak leszedtem az asztalt.

Igen, asztalt mondott, mint mindig, bár tudta, hogy a terítéket szedte le, az abroszt, mást, egyebet, de az is igaz, hogy az asztalon nem maradt semmi, de ezen már nem is gondolkoztunk. Nem. Csak csodálkoztunk! Pontosabban először csak álmélkodva csodálkoztunk, aztán megdöbbentünk, ledermedtünk, mert bár még nem fogtuk fel a szavak jelentését, nem fogtuk fel a kérdés mögött süllyedő vagy épülő új világot, de hirtelen fölsejlett, belénk nyílalt a kérdés által kiváltott lehetőség döbbenete.

- Igen? - kérdezte anyósom is csodálkozva nagy szürkés-kék szemeit ránk emelve, és megismételte: - Igen? Én nem is tudtam.

- De hát velünk evett anyukám is - mondta a feleségem, most már megkövülve, mert nem tudta, bár már sejtette, hová kell tenni az anyja szavait, igen.

Csak egy másodperc tört részéig tartott mindez, a következő pillanatban szétfoszlott az előbbi perc döbbenete, a feleségem miután letörülte az asztalt, és nem történt semmi, kávét készített oda, s talán már reménykedve meg is feledkezett az anyja szavairól, amikor az anyja másodszor is azt kérdezte:

- Nem vagytok éhesek? Terítsek nektek?

A keze hátát a homlokához vitte, a csuklójával végigsimított a homlokán, mintha csak a gondokat törölné le, törlés közben ott is felejtette egy pillanatra, mintha fölsejlett volna valami a homlok ráncai mögött - állt a szoba közepén, állt.

Mi ketten összenéztünk a feleségemmel, egymásra pillantva összevillant a tekintetünk, ránéztem anyósomra: nagy, csodálkozó inkább szürkés, mint kék szemei voltak, s talán ekkor, emlékezete utolsó morzsáival rádöbbent ő is a kérdés lehetetlenségére, fölfogta, hogy valami olyasmit mondott, amit nem kellett volna, hisz a csodálkozásunk valószínű, megkövülve ott volt az arcunkon, a pillanat fényképpé merevedett, mert azt mondta: - Jól van, no, butaságot beszélek...

És most újra nyitottá tette az előbbi szavaival kiváltott helyzetet, fölvillantotta úgymond a „remény kék madarát". De választ nem várt, kiment a lakásból.

És elindult.

Elindult, el, le a ház előtti ösvényen, be egészen a kert végéig, majd megfordult, s az enyhe emelkedőn kissé meggörnyedve, mintha ellenszélben jönne, jött felénk. Igen. Egykor magas szép alakja kérdőjel. Arca üres csönd. És ő jött, jött felénk, fehér haján csillogott a napfény, majd mikor kiért a házig, megfordult újra. Elindult visszafele, lassú, megfontolt léptekkel, lassú, megfontolt, már-már kecses, vagy inkább méltóságos lépésekkel, és minden lépésében benne volt a pillanat végtelensége. Mint az óra mánusa, ment, ment megállíthatatlanul. És ekkor rezignáltan megszólalt apósom is.

- Ezt csinálja, egész nap - mondta.

És a hirtelen beállt csönd döbbenetében ekkor újra átvillant rajtunk a borzalom: - Mit apukám? - kapott a szón a feleségem, de úgy, hogy kiérződött a hangjából a kétségbeesés, a remény reménytelensége, mert talán rádöbbent, hogy mindaz, amit tapasztal, lezárt egy életet, annak az életét, aki számára történetesen a legszeretettebb lény, az anya volt. Megsejtette, hogy az anyjával bezárult minden értelmes kommunikáció lehetősége? A múlt, múltjuk teljesen ki- és eltörlődik, ahogy a jövő is! Hogy az anyja számára a lezárult értelmes élet lehetősége, számára hosszú haldoklás megélésének kezdetét jelenti? Az öntudatlan, de lassú halál elszenvedését?

- Fölkel, megmosakszik, felöltözik és megy, megy, egész nap - mondta lakonikusan apósom.

- Mióta? - kérdezte magába roskadva, a szavak súlyától meggörnyedve a feleségem.

- Már egy hete...

- Egy hete?

- Igen...

- ...

- De hát miért megy? - szólalt meg hosszú hallgatás után bambán, s mint aki még mindig nem érti, mint aki még mindig reménykedik a feleségem.

- Ezt szeretném tudni én is - mondta apósom.




Anyámmal persze másképp kezdődtek a gondok. Miután eltemettük anyósomat, a következő nyáron, amikor egy hét végén hazamentem, ott találtam, mint mindig, mint máskor is, ha egyedül volt, a konyhában, a kályha melletti kicsi széken. Szeretett elüldögélni ezen. Jobban szerette bárminél. Talán ezt, a kályha melletti üldögélést még akkor szokta meg, amikor özvegyen maradt, s a hosszú téli esték magányában odaült a kályha mellé, rakta a tüzet, s nézte a lángot. Most nyár volt.

Úgy tűnt imádkozik.

- Csókolom, édesanyám - szóltam rá még a nyitott ajtóból.

Rám nézett. Az arca csodálkozóvá vált, a tekintete kutatón tétovává:

- Mi van? - mentem közel hozzá, s megsimogattam a hátát, nem örvend? Úgy nézett rám - folytattam - mintha idegen érkezett volna. Haragszik rám?

Mert néha, ha szerinte sokáig nem mentem haza, úgy tudott mozdulni, félre nézni, hogy abból szavak nélkül is érthettem.

- Ah, dehogy - szedte össze magát már-már morcosan: - Hogy mondhatsz ilyent.

De nem állt fel, és nem ölelt meg.

- No, jó - mondtam morcosan én is, s elmentem az asztalhoz, leültem.

- S aztán mit csinált? - oldottam a csendet. - Imádkozik?

- Én? - kérdezte élesen. És fölvetette a fejét: - Nem! Te mit gondolsz! - szólt rám megrovóan: - Hisz, nappal van!

- Akkor?

Elmerengett.

- Hát... Itt, né! - Elbeszélgettünk egy kicsit édesapámmal, édesanyámmal.

És elhallgatott, belenézett a semmibe:

- Úgy-e édesapám?

Úgy mondta persze, ahogy nálunk fele más is: Édősapámmal, édősanyámmal.

Mindketten évtizedek óta halottak voltak.


 


2010. július 10.
Kopriva Nikolett tárcáiKontra Ferenc tárcáiHáy János tárcáiElek Tibor tárcái
Erdész Ádám: Változatos múlt ismétErdész Ádám: Melyik a járható út?
Boda Ábel: OperettrománcMindák Dániel: Csokitorta
Harkályokról és egyéb kopogtatókrólAz a boszorkányos tavasz
Grecsó Krisztián: Középkorú szerelmesversBecsy András: FelhőszakadásPál Dániel Levente verseiBálint Tamás: Máj hagymalekvárral
Kiss László: Az olvasásOberczián Géza: EgyedülKovács Dominik – Kovács Viktor: Lesz majd mindenKontra Ferenc: A dalmaták fehéren születnek
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabanka-logo_v4.pngpku_logo.png