Elek Tibor
A Könyv halála...*
A 150 éve halott gróf Széchenyi Istvánnak
és a 125 éve született Kosztolányi Dezsőnek
Nagyon nehezen vállaltam e megtisztelő feladatot, hogy a 81. Ünnepi Könyvhét alkalmából megnyitóbeszédet mondjak itt, Gyulán. Az elmúlt évek során ugyanis egyre csak a kételyeim nőttek általában a könyvkultúra, s azon belül a minőségi, az értéket hordozó kortárs magyar szépirodalmi könyvek (amelyek népszerűsítése céljából találta ki Supka Géza az 1920-as évek közepén a könyvnapokat) további lehetőségeit illetően. S miután rászántam magam mégis erre a beszédre, jöttem csak rá, hogy az egyetlen tisztességes megoldás nem is lehet más, minthogy bevallom ezeket a kételyeimet. Sőt, ha megvallom azt, hogy szerintem vége van a könyvkultúrának, régóta zajlik már a nyafogás ez ügyben, de ennek sincs értelme tovább, egyszerűen ki kell mondani: a könyv halálának, végvonaglásának vagyunk tanúi, s ezzel párhuzamosan, részben ebből következően, a minőségi szépirodaloménak is. Azt hiszem, nincs is már szükség ennek a különösebb bizonyítására, látjuk a jeleit mindannyian (a könyvkereskedelem 25-30 százalékos elmúlt évi visszaesése, könyvesboltok bezárása sem írható csupán a gazdasági válság számlájára), csak beismerni, kimondani nehéz, s levonni a következtetést, hogy jobb, ha be is fejezzük az ez irányú tevékenységünket.
Az én gyerekeim még felnőhettek a könyvön, mint szellemi táplálékon, de a mai tíz év körüliek többsége már nem azon nő föl, s az ő gyerekeik talán már nem is nagyon fogják tudni mi az a könyv. A minap komoly könyves szakemberek, kiadóvezetők tanácskoztak és értettek egyet abban, hogy a könyv szerepét rövidesen felváltja életünkben az e-book, az elektronikus könyv (aminek a papíralapúval szemben kétségtelenül van számos előnye). De hát a mai gyerekek életében már most felváltotta a tévé és a számítógép, sőt, ha mélyen magunkba nézünk, bevallhatjuk, hogy a mai felnőttek többségének az életében is. Hány könyvet vásároltunk vagy kölcsönöztünk, s olvastunk vajon az elmúlt év során, s abból mennyi volt a minőségi, kortárs szépirodalom? Hány könyvként is funkcionáló kortárs irodalmi folyóiratot vettünk meg az árusnál, vagy kézbe a könyvtárakban? Foghatjuk ezt bármire, gazdasági válságra, megélhetési gondokra, az irodalom társadalmi szerepének elvesztésére, a szabadidő hiányára, a mai irodalom nehezen érthetőségére stb., a lényeg valahol mégiscsak az érdektelenség, hogy más lépett már a mai ember életében is a könyv, az irodalom helyébe (s akkor a jövő emberére még nem is gondoltunk), az már nem fontos, nem érdekes, nem hordoz nélkülözhetetlen értéket számára. Vörösmarty még kérdezhette a 19. század közepén, hogy ment-e a könyvek által elébb a világ, de nekünk már nem kell, az elmúlt másfél évszázad után már bizton állíthatjuk azt is, hogy nem ment, és nem is fog.
„... mit akarsz még te, költő, író, művész - a 21. században (E. T.) - s főképp mit akarsz itt minálunk? Kacagnom kell, ha rád pillantok." Igen, rátok is, kedves gyulai írótársaim, azért, mert országosan, sőt a határon túl is jegyeznek már benneteket, azt hiszitek, hogy valójában érdekel valakit is a munkátok? Szegény József Attila-díjas Kiss Ottó, hát miért írod évek óta azt a regényt, azt hiszed, el fogja olvasni bárki is? Vagy Szabó Tibor Benjámin, te miért pályáztad meg azt az ösztöndíjat, amit el is nyertél, hogy egy újabb regényt megírj, hát azt hiszed érdemes? Vagy Kiss Laci, gondolod, hogy van értelme összeállítani egy könyvet a Gyulai Hírlap-os kis jegyzeteidből? Vagy Fodor Gyuri, egy egész könyvnyi haikut írni Gyuláról, ezt komolyan gondolod? S te, szegény Becsy Andris, miért írod lassan évtizedek óta a szonettjeidet, miért állítottad össze a most meg is jelent első verseskötetedet, azt gondolod kíváncsi rá bárki is? Nem, kedves Barátaim, el vagytok ti tévedve, s ezért bizony anakronisztikus és nevetséges alakok vagytok. S akkor én?, kérdezhetnétek vissza, a nyolc könyvemmel, meg a Bárkával? Hát, én is, persze, csakhogy én ennek már tudatában vagyok, ezért le is vonom a következtetést belőle. Én befejeztem, drága Barátaim, letészem a lantot, s ezt javaslom nektek is, semmi értelme tovább folytatni az írást, olvasást, asszisztálást a könyv, az irodalom végvonagláshoz. S önönknek is, kedves jelenlévők, azt javaslom, hogy ne töltsék ilyen hiábavaló dolgokkal a drága idejüket. Bontsuk le ezeket a könyvsátrakat is, zárjuk be a könyvtárat is, keressük másban az önkifejezés lehetőségeit, találjuk meg másban az örömünket, hiszen annyi mindent kínál még számunkra ez a mai világ! Például haza is mehetünk, hátha elérjük még a kedvenc sorozatunkat a kedvenc celebjeinkkel, s aztán még ott a net is, amin egész éjszaka szörfölgethetünk, ha jobb dolgunk nem akad.
Köszönöm, hogy meghallgattak!
............................................................................................................
Kedves jó, gyulai Irodalom- és Könyvbarátok! Ugye, nem csak az utolsó mondataimmal lepleztem le magam, ugye nem vagyok olyan jó színész, hogy bárki egy pillanatig is elhitte, komolyan beszéltem ez idáig? Kötözni való bolond, sőt, bitang gazember lennék, ha valóban így gondolkodnék, főként itt és most, ahol nem temetni, hanem ünnepelni jöttünk a könyvet. Csupán eljátszottam, újraírtam és előadtam egy parafrázisát annak a drámai helyzetnek és magatartásnak, amelyet gróf Széchenyi István mutatott be 1848. március 12-én barátainak, három nappal a forradalom előtt, és amelyet megírt és parafrazált Kosztolányi Dezső a saját kortársai számára a Lenni vagy nem lenni című esszéjében (amiből beszédem jelöletlen idézeteinek többsége való). Mindketten előadták a cáfolatát is aztán, így engedjék meg, hogy én is folytassam még kicsit, s a könyv halála helyett a feltámadásának szükségességéről beszéljek inkább.
Kezdjük azzal, hogy ha előrébb nem is, de hátrébb sem ment a világ, főként a könyvek által nem, s hogy valójában nincs új a nap alatt. A könyv végnapjairól például a 20. század első évtizedeiben éppúgy sokat beszéltek, mint napjainkban, azóta pedig a tudomány és a technika újabb eredményei számtalanszor megkongathatták a vészharangot fölötte, mégis itt vagyunk most is egy elképesztően gazdag könyvkultúra kellős közepén, még itt, Gyulán is. Amelynek szerves része egy régen látott gazdagságú, termékenységű és színvonalú kortárs magyar szépirodalom, még itt, Gyulán is. Meggyőződésem, hogy mindez azért lehetséges, mert a tartalmas, a jó könyv a XXI. század embere számára épp azt jelenteni, amit a XX. századi számára, meg a korábbiak számára is jelentett, s mert egyszerűen nincs semmi, ami pótolni képes lenne. Az első, magyar nyelven alkotó költő, Balassa Bálint, egyetlen életében megjelent könyvének címével élve, Beteg lelkeknek való füves kertecske, mi lehetne más, mint a könyv? S melyikünk mondhatja el a mai világban (is), hogy az ő lelkének nincsen szüksége füves kertecskére? Krisztus előtt 2500-ban, Babilonban már voltak agyagtáblákra ékírással rótt könyvek, a Krisztus előtti 7. században Ninivében már könyvtárak is, el lehet azt képzelni, hogy a 21. században Magyarországon és Gyulán ne legyenek? Egy olyan országban, melyben épp most igyekszünk a hőn óhajtott, határokat is átívelő nemzeti egységet megteremteni? Amely egység alapja mindig is nyelvünk, kultúránk közössége volt és lesz, irodalmunk pedig mindig is „Nyelvünk szellemében él, melyben összeforradunk, valamennyien, akármiféle politikai hiten élünk." Egy olyan városban, amely történelmi hagyományai mellett a legbüszkébb mindig is kultúrájára s azon belül irodalmára lehet?
Mi hát a gond, mégis? Leginkább talán ez a civilizációs, társadalmi környezet, ami valóban nem annyira kedvező manapság a könyvnek. Csakhogy ez a környezet mi magunk vagyunk, legalábbis nem független tőlünk, a mi akaratunktól és tevékenységünktől. A politikusok napjainkban gyakran hangoztatják a gyökeres változások szükségességét. Valóban, gyökeres változásra, szemléleti forradalomra van szükség a minőségi kortárs irodalomhoz fűződő viszonyát illetően is a politikának és a médiának, az írott és főként az elektronikus médiának, s főként a tévéknek. Ennyi. Csak ezen múlik. Kis túlzással. Minden ebből következik. Amit az emberek felé közvetítenek, az hat rájuk. És természetesen, ezzel párhuzamosan, az irodalomoktatásban is gyökeres szemléletváltozásra van szükség: az alapfokú oktatástól az egyetemiig másféle módszerekkel kellene az irodalomhoz való másféle viszonyulást kialakítani, s ebben a másfajta viszonyulásban és módszertanban nagy szerepet kellene kapnia a kortárs irodalmi szövegekkel való foglalkozásnak. A már többször idézett Kosztolányi Dezső valahol, egy másik írásában azt mondja, hogy az irodalomoktatásnak egyetlen célja kellene legyen: az olvasás megszerettetése. „Csak az ember olvas." - szoktuk idézni egyre gyakrabban Márai Sándor velős mondatát is, de nem szoktuk továbbgondolni, hogy aki nem olvas, az vajon ember-e. Igen, ennyi, ez is ilyen brutálisan egyszerű, minden más ebből következik. Például az is, hogy az olvasás és az irodalom megszerettetésében a kortárs irodalmi szöveggel, az élő szerzővel való találkozás jó esetben sokkal többet segíthet, mint az egyébként fontos és mindannyiunk által nagyra becsült klasszikus alkotásokkal történő. Ugyanis a kortárs magyar irodalom legjava (a gyerekirodalom éppúgy, mint a felnőtt), minden ellenkező híresztelés dacára, megfelelő műveltséggel és olvasási tapasztalatokkal felvértezetten, könnyen befogadható, végtelenül szórakoztató, egyaránt kínál érzéki és intellektuális élményt, és hát, legfőképpen, éppúgy segít élni, ahogy a korábbi irodalmunk legjava. Természetesen, a mi gyulai szerzőink művei is.
Ne csüggedjünk hát, kedves könyv- és irodalombarátok, szerzők és olvasók! Küldetésünktől nem szabadulhatunk: „Azt a lelket és nyelvet, melyet rövid időre örökbe kaptunk, új szellemmel fényezve, csorbítatlanul át kell adnunk utódainknak." Igaz, hogy a kételyeinktől sem szabadulhatunk, ezért „Kissé lehajtani a fejet. De a szívet, azt föl, föl barátaim".
*Elhangzott 2010. június 3-án a 81. Ünnepi Könyvhét gyulai megnyitórendezvényén, megjelent a Nagyítás 2010. június 9-i számában.
