Szakács István Péter
Szindbád és az álmokban tovatűnő Gimi emléke
Hommage a Krúdy Gyula
Szindbád tűnődve forgatta nikotintól megsárgult ujjai között a múló idő összetéveszthetetlen illatát árasztó meghívót, mely véndiák találkozóra invitálta ifjú évei templomokkal, iskolákkal és kocsmákkal dicsekvő városkájába.
Miközben merengve ült ódon íróasztalánál, melynek kifényesedett lapján oly sok illékony álmot és emléket próbált lágyan zenélő mondatokba illeszteni, mint lassan felszálló, havasi ködfátyol mögül, rég elfeledettnek hitt képek derengtek föl benne. Hány éve is már annak, hogy reggelente elindultam a Szent Miklós-hegyen megfeneklett fehér óceánjáró hajóként karcsún magasodó Gimnázium felé, Istenem, de régen is volt már, vagy csak úgy tűnik nekem, töprengett homlokát ráncolva Szindbád. S mint ahogyan az a közönséges álmokban és képzelgésekben szokásos, melyeknek hamis voltáról bárki megbizonyosodhat, ha csak egyszer is csalódott az életben, már ott is baktatott Szindbád a szürke kockakövekkel kirakott szerpentinen, mely lustán emelkedett hajdani iskolája felé, melynek alapkövébe valamely ismeretlen kőfaragó mester üres tekintetű, fogatlan oroszlánfejet faragott, hogy némi szelíd tiszteletre bírja a bolondozásra hajlamos diákságot a múló dicsőség iránt. Az ünnepi alkalomhoz választott cipője, melyet egyik hajdani szeretője ajándékozott neki, hogy a haldokló őszi erdők sárgán és vörösen lángoló útvesztőiben tett szenvedélyes sétáikra emlékeztesse Szindbádot, valahányszor csak a lábára húzza, határozottan kopogott most az egyenetlen kőlapokon, kipp-kopp, kipp-kopp, kipp-kopp, mintha gazdájának már semmi féltenivalója sem lenne az életben. A szíve azonban nyugtalanul verdesett feltűrt gallérú, sötét köpönyege alatt, amilyent manapság már csak megszállott poéták és kiégett tekintetű csavargók hordanak a nagyvilágban. Igen, Szindbád szíve fájdalmasan lüktetett, mintha ki akarna szabadulni szűk csontkalitkájából, hogy végre beledobbanhasson a Budvár dombja fölött az égbolt kéklő ürességébe.
Szindbád fölsóhajtott, majd megállt, s egy pillanatra lehunyta a szemét. A szivárványosan ködlő félhomályból egyszerre csak ifjúsága fénylő tereiben találta magát. Ott ült hajdani osztályterme meg-megnyikorduló, pajzán szavakkal telefirkált padjában. Latinóra volt vagy kémia, talán matekóra vagy magyar, esetleg angol vagy filozófia. Szindbád megigézve ült, s kifelé bámult az emlékezet magas és keskeny ablakain. Az évszakok, mint holmi vásári ringlispiel színes képei, egybefolytak előtte. Aztán a körforgás akadozni kezdett, majd meg-megállt. Szindbád tisztán látta magát, amint reggel elkésve végiglopakodik a folyosón, még a titkárság felől lengedező hajdani kávéillatot is érezni vélte. Osztálykirándulások képei elevenedtek meg előtte, letűnt májusok tündöklő fényében, s hajnalba nyúló bulik, amikor végzős diákként a lányokhoz bújva, bódultan táncolt a cigarettafüst szürkés-kék fátylába burkolózva. Egy lány arca hosszabb ideig elidőzött a tekintetében, s Szindbád szíve ifjonti hévvel dobogott újra, amint a filigrán gimis lány után lopakodott a Petőfi utca csatornaszagú sötétjében, hogy meglesse, merre lakik titkos szerelme. Az orgonabokrok mögé bújva tágra nyílt szemmel nézte, amint a holdfénytestű lány hálóingébe bújik poszterekkel kitapétázott szobájában, s olyan közel érezte ekkor magához, mint még eddig soha senkit az életben, megszólítani azonban sohasem merte. Kilencedikes volt ekkor, s egyszerre érezte magát a világ legboldogabb s legboldogtalanabb emberének.
Szép sorjában megjelentek előtte régi tanárai is, ott fontoskodtak, kerengtek körülötte, buzgón szajkózva életbölcsességeiket. Feltűnt előtte hajdani magyartanára is azt bizonygatva, hogy az irodalom segít élni, titkos gyógyírként hat a lélek legkülönfélébb nyavalyáira is. Szindbád a százéves vének csendes bölcsességével mosolyodott el a múltból visszhangzó poénok hallatán.
Aztán újból fölsóhajtott, és kinyitotta a szemét. Ott állt a szelíden emelkedő szerpentinen. Az emlékek dagálya lassan visszahúzódott előtte, csak a Gimnázium százéves épülete magasodott a feje fölött megfeneklett karcsú óceánjáró hajóként, mely az álmok végtelen vizén vitte őt valamikor régen. Talán még mindig álmodok, ötlött föl Szindbádban, s mindezen álmok közül, melyek lassan gomolyognak a fejemben, a legkülönösebb az, hogy nem csak diákja, hanem tanára is vagyok ennek a matuzsálemkorú iskolának, melynek véndiák találkozójáról íróasztalom fölé hajolva ezeket a lágyan zenélő mondatokat írom.
