Kiss László
Elmúltak az ünnepek
Hangok
Nem várjuk meg, míg valaki metáltörténeti elfogultsággal vádol bennünket - nem az Ektomorf nagyszabású, 1996-os lemezére gondolunk. (Attól még lehet valaki normális, mert nem érti a metált, hogy egy pillanatra a nagy Laurin George-ot idézzük.)
A Hangokat, amelyekről im allgemeinen szó van, minden bizonnyal tényleg nagybetűvel rója a természet.
Az ősz hangja, ahogy vidáman csattog a metszőolló, és jó, mert Ferike még nincs berúgva. Vagy a nyáré. A Körös mélyén beszélgetnek a kárászok.
De a tél hangja a legszebb. Közelebbről a disznóé. Kajátlan sivítozás az udvar végiből, melyre fölébred bennünk - közelebbről: szívünkben - a szunnyadó gyermek, s takarni van kedvünk biciklivel. Taknyunk-vérünk folyjék egybe.
Németvároson, írja a múlt századi krónikás, az emberek egy időben lejöttek a disznóról, s csupán hasznavehetetlen macskák, elkényeztetett ebek heverésztek a portákon.
Jól csak a szívével lát az ember. Mi keblünkhöz szorított rózsaszín malacokat látunk, akik felserdülvén, csúnya nagy disznókká válnak, s gitárral a nyakukban szökdécselnek egy hátsó udvari ólban, miközben azt énekelgetik, hogy valójában ők mind egy sárga tengeralattjáróban élnek. És bizonyára igazuk is van.
Axl
Attila panaszkodik, hogy akár megbabonázott szerető, összezavarodott az elmúlt években. Mint Jónás a cethal mélyén, seggből a zsoltár: mi is vogymuk ő valójában? Zeneileg, például.
Merthogy be kell ismernie, nem érez különösebb nosztalgiát a Neoton Família iránt, és a Dolly Roll is rég a virsliszagú gyermekkorba száműzetett. Megemésztette, hogy feloszlott a Bros, mi több, a Hip Hop Boyz vagy a Picasso Branch már inkább irritálta őt, mint nem. Nem okozott fájdalmat neki, hogy Bono önmaga paródiájává vált, és a Pearl Jam kazettáit se szokása előásni a fiók mélyéről.
De a Guns n' Roses, tépelődik látható elszánással, azzal mégiscsak kéne neki kezdeni valamit. Ki volt ő egykor, hogy elhitte Axl Rose-nak, feszülős boxeralsóban rohangálni elismerésre méltó dolog. Soha nem büdösödött bele a lába a bakancsba? Vagy hány váltás fehér zoknija volt. És mi célt szolgál rendszeres időközönként elagyabugyálni egy-egy zsurnalisztát!
Egykori kedvencét mostanság hajlamos a rock Michael Jackson-jaként emlegetni, aminél, tudja ő, erősebb sértés kevés akad. De ha mégis?
Tegye fel a kezét, néz rám sötét-súlyos pillantásokkal, aki el tudja képzelni, amint Axl kenyeret vásárol, füvet nyír, vagy nevetve flekkenezik a spanokkal. Na, ugye, jön a következtetés, Axl Rose egy ufó.
Nem múltak el az ünnepek
Tavaly március 19-én, egy nappal a legújabb Ektomorf album megjelenése előtt KFT koncertre voltunk hivatalosak. A KFT zenekar különös képződmény - gyerekkorunkból rémlik fölfele a kép, amint maszkírozott fiatalemberek, akárha a korai Picasso álmodta volna meg őket, geometrikus mozdulatokkal bábuvagyoznak. Akkor azt hittük, hogy ez a KFT ilyen bolondok. Aztán kiderült, hogy de.
A KFT később, mintegy a semmiből előbukkanva, utat mutatott az első szerelmekhez, melyeknek, mint az első szerelmeknek általában, csúfos pofára esés lett a vége.
Utóbb kulturált szanazugi partik állandó rekvizitumává nemesedett, amit kevesen toleráltak. Pedig csumáig tekert voluméval nyomatni a Jó éjszakát! című szentimentál-ódát, hajnali négykor, meglátásunk szerint emelkedett lélekre valló cselekedet. Humánus gesztus, intellektuális jótékonykodás.
A KFT is humanista, a dalok között versek hangoznak el, kétségbeejtően magas színvonalú költemények. Mint Bornai Tiboré, a Tél („Nagy a tél, / nagy a hó, / nagy a sár, / nagyanyó."). Ráadásul hajban is nagyon ott vannak a fiúk. A koncert: ülve pogózás.
No, de mért volt oly kevés ember, hol voltak a sokan mások?
Ők bizonyára a másnapi Ektomorf lemez megjelenésére vártak. Vagy vadul iwiw-eztek, kapcsolatok után kajtatva, barátságtalan meleg szobákban.
Kiss László helyszíni tudósítása a vajdasági rövidpróza fesztiválról, a KIKINDA SHORT-ról
