Darvasi Ferenc
Retek
Keresztury Tibornak
A borozó neve tényleg az, hogy Retek, na, nem azért, mintha rossz hely lenne, bár kétségkívül az, hanem, mert a Retek utcában található.
A csapos az a típus - mondja a haverom, mert ő is itt van, illetve ott volt, és kedvét leli mindenféle kategorizálásban -, akin rögtön látszik: azt képzeli magáról, ő ennél, hogy Retek, sokkal többet, jobbat, magasabb nívót, valódibb perspektívát érdemelne; sőt, mi több, már tervei is vannak, hogyan fog a közeljövőben kiszabadulni ebből a pokolból. Csak még egy hónapot dolgozok itt, gondolja, és lelépek.
Csak még egy sört lehúzok itt, és továbbállok, mondja, bár azt hiszi, hogy magában, de nem, mert félhangosan egy hajléktalan a vaskályha melletti sarokban.
A vaskályha állítólag működik, de nem melegít, csak világít.
A pult előtt hatvanas férfi, előtte decis pohár és korsó. Előbbiben szóda, utóbbiban pirosbor, olyan fagyis-kimérős.
Vaskályha, fapadok, kannás bor, házi sör, légypapír, egérszar.
Vécék ülőke, vendégek jövőkép nélkül.
A borozóban nagy a csend, mindig nagy a csend, ezért jár ide az összes vendég, hallani a gondolatokat, persze minek.
De egyszer csak, pedig senki nem kérte rá, vagy kínálta meg ötvenessel, százassal, ám teljesen váratlanul rázendít a zenegép, beúszik, nem is olyan távolról, és ez még hagyján, de nem is olyan halkan, viszont alattomos hirtelenséggel, mert egyből a szívbe, a csapos, a hajléktalan meg a hatvanas törzsvendég felkészületlen szívébe Balázs Fecó, még a vaskályha is rákezd, lelkesen brummog, mikor felcsendül az a már-már elviselhetetlenül őszinte, cseppet sem férfias, fülsértő hangerejű tenor, hogy azt mondja, ho-mok-a-szééél-ben, tu-dom, hogy-az-va-gyok, na, erre itt senki nem számított, ez látszik a pillanatok alatt bebábozódó arcokon, összeránduló testeken, behorpasztott hátakon; a ráncok egészen a fülig futnak, mikor jön az a sor, hogy és senki nem fog emlékezni rááám, a hajléktalan ekkor már a sírással küszködik, mit küszködik, egyszerűen bőg, a csapos meg nyüszít, a hatvanas intézkedik csak, állítsák már le, ordít, és, mert jobb ötlete nem támad, mit soha nem csinált még, bedob a rozoga gépbe egy érmét, kér egy számot, de nem, nem és nem játssza le a nótáját a doboz, amely ekkor egy végképp könnyfakasztó dalra zendít rá, nem marad más hátra, a csapos igyekszik kirántani a zsinórt a konnektorból, de nem megy neki, a törzsvendégnek sem, és senkinek, ekkor jön a megváltó ötlet, a megváltónak szánt, legyen teljes áramtalanítás, ezzel nincs is gond, totális sötét lesz, pontosabban csak az épület egyik részén, és hopp, a zenegép mintha villogna középen, sivalkodik, igen, rákezd Homonyik, te jó isten, Sándor, Álmodj, királylány!, tüdüdűdűdű, tüttüdüttüdüttüdűdű, és a haverom, mert nem bírja tovább, hiszen mindig is hajlamos volt az elérzékenyülésre, vevő a melankóliára, a búbánatra, kivált most, hogy elhagyta a barátnője, rádől a gépre, úgy énekli, hogy annyi mindent elvesztettél mááár, hát, ekkor távozom, s csak sejthetem a folytatást, mikor az ajtóból visszafordulva látom, mocorog is az a szerkezet, igen, valóban, táncol a gép a haverral, jobbra lép, balra lép, pörög, forog, oldalról, mert ekkora már ők sem képesek ellenállni a muzsika csáberejének, a hajléktalan meg a csapos fogják, hogy a haver zavartalanul rophassa vele, a gép hálás, és újra meg újra elkezdi az Álmodj királylányt, míg csak mind, a csapos, a hatvanas, a hajléktalan és a haver is bömbölni nem kezdenek, és bele nem fulladnak a könnyeikbe, de ezt már csak az utcán, rohanás, menekülés közben gondolom.
