Szepesi Dóra
Vakuvillanás
Mondják, a halálfélelem alapfélelem. Mi halandók, ha semmi mástól nem félünk, a haláltól mindenképpen. Ezúton kérek elnézést embertársaimtól, hogy olyan gyakran én sem merek belenézni a halál szemébe. Együttérzésem is csak annyi, amennyi, - és amennyit a másik elvisel.
Egyik este, még lefekvés előtt olvasgattam, - Hizsnyai Zoltán legújabb verseskötetét, már a végén jártam, annál a versnél, amikor édesapja haláláról ír. Illetve általa szembesül saját eljövendő halálával: „...Igazából meg sem lepett, hogy magamat / láttam ott feküdni, pedánsan / törzsem mellé fektetett ernyedt karral, vébe rendezett / talppal, kisimult, krétafehér bőrrel, behorpadt / mellel, faggyúnyugalmú szemhéjjal./ Egészen tetszetős hulla voltam. ..." Két és fél oldal múlva, fél tizenegy lehetett, kivégeztem a könyvet és eloltottam a lámpát. Abban a pillanatban egy nagy puffanás hallatszott az utcáról, és mindjárt utána egy női sikoly. Kiugrottam az ágyból, de az előttünk lévő tér lombtalan fái eltakarták a helyet, ahol történhetett valami. Az úttest üres, a járdaszegélynél parkoló autók mellett három alak látszott, szemből egy kutyás férfi bámulta őket. Talán a parkoló kocsiknál történt valami, de mi történhet parkoló kocsik között? Akkor egy fiatal nő sietett, szinte futott a házunk felé a járdán, mobilon beszélt, járkált idegesen fel-alá. Ennyit láttam. Nem tudom, mi van, nem látok semmit, mondtam a férjemnek. Így hát visszafeküdtem és elaludtam. Ő egy fél óra múlva feküdt le és másnap korán munkába ment. Este tudtam meg tőle, hogy az éjjeli történésekhez van néhány mozaikkoca. Mentősök jöttek, aztán amikor újra kinézett, már félreállva látta a mentőt. Már ágyban volt, amikor hallotta, újabb kocsi érkezhetett, majd erős fény villant, kétszer - szerinte akkor fényképezhették le a feltételezhetően halálos baleset áldozatát. Újabb autózúgás, aztán csend. Lehet, hogy csak ő kombinálja össze a jeleneteket, mondta, de amikor korán reggel elment, a sarkon két feketeruhás ember, egy férfi és egy nő álldogált, majd hosszan összeölelkeztek. Korunkbeliek, talán kicsit fiatalabbak. Mintha a gyereküket vesztették volna el, ott, a késő esti balesetben...
Mentem másnap arra én is. Nyomát nem láttam semminek. Arra gondoltam, hogy életünkben vajon hány haláltól érintett úttesten, járdán kelünk át? Eszembe jutott, hogy néhány éve, szintén a közelünkben, az Uránia mozi előtt mentem, azon a széles járdaszakaszon. A Rákóczi úton, kis szünetekkel, mint mindig, folyamatosan mindkét irányból zúgtak a járművek. Egyszer csak feltűnt, hogy egy idős néni próbálkozik az átkeléssel, az autók között, teljesen lehetetlen helyen, gyalogátkelőtől messze. A tompa puffanás után már csak azt láttam, hogy egy emberméretű óriásbábu emelkedik a levegőbe, harisnyás lábát földobja, és a földre zuhan. Igen furcsa, szinte bizarr jelenet volt! A szomszéd rendelőből ismerős nővérke jött éppen arra, és rögtön, ahogy leállt a forgalom, rohant segíteni. De már a fekete kocsi kellett.
Van még egy emlékem. A hatvanas évek végén történt, tízéves kislány voltam, és anyuval mentünk a tüdőszűrő leletért. Sétával egybekötött programnak indult, plusz vásárlás és cuki. Az Üllői útnál, ahogy a Klinikáknál befordulnánk a Korányi Sándor utcába, látjuk ám, hogy a sarkon, az első világháborús szobor előtt, amelyen egy sebesült katonát emelnek, egy nő fekszik a földön hanyatt. Nem felejtem a szandálos, harisnyás lábát, ahogy fekszik, rendezetten, mintha mi sem lenne ennél természetesebb - és körülötte egy szép szál férfi járkál, mint egy felbőszült állat, és kést döfköd a saját mellébe. Az ember, amikor ilyet lát, (ugyan miért kellene ilyet látni, és miért éppen tízévesen?) fogalma sincs, mi van. Néhány járókelő volt még ott, lévén kora délután, egy fiatalember szaladt a sarki telefonfülkéhez, mi pedig anyuval elborzadva siettünk tovább. Intézni a dolgunkat. Visszafelé, a tüdőszűrő lelettel, már azt láttuk, hogy a férfi is ott fekszik kiterítve a nő mellett: a fehér inge csupa piros. Egy igazi szép emberpár feküdt egymás mellett „...pedánsan ... kisimult, krétafehér bőrrel, behorpadt / mellel, faggyúnyugalmú szemhéjjal." Mi anyuval eredetileg „görbe napot" akartunk csapni, de abban a halálszagban a cukrászda valahogy elmaradt. Vettünk viszont egy nyári ruhát nekem, az Úttörő áruházban. Kellett egy új ruha. Egybe szabott mini, fehér piké, helyes, kislányos, hosszában egy halványzöld szárú rózsaszín virág rátéttel. Bár szerettem, de erről a ruháról később is mindig az a délután jutott eszembe. Másnap olvastuk az újságban, hogy a férfi szerelemféltésből ölt. Mi az a szerelem, mi az a szerelemféltés? Mi az a halál? És miért kell együtt lennie a halálnak meg a szerelemnek? Talán azért, - úgy sejthettem már akkor is - mert a származási helyük azonos?
Mindig mindenben értelmet keresek, és hajlandó vagyok ezért az értelem határait kitágítani. Világos, hogy a megértés fénye, - több fény - összeköt a dolgok rendjével. De mi halandók alig-alig merünk a halál szemébe belenézni. Járunk a nyomain, a nyomában, és nem látunk és nem tudunk - tulajdonképpen - semmit. A vakuvillanás elvakít, de egy pillanatra azért megvilágít. Például akkor, amikor összeölelkezik egy feketeruhás pár. Annyi idősek, mint mi. Vagy talán egy kicsit fiatalabbak.
