Tárca

 

csonak

 

 

Jenei László

 

Csónak, evezőlapát, sodrás

 

 

Éjjel két, emberekkel teli csónak halad egymással szemben a folyó közepén, egyik az egyik partról, a másik a túloldalról érkezett. Izgatott suttogás kezdődik, végül összekeverednek az emberek, néhányan, akik eddig az egyik csónakban ültek, átúsztak a másikba, hogy visszatérjenek oda, ahonnan indultak. Mások tartották az irányt a végzetesen rossz hírek ellenére is. Csónakok a folyó közepén, a két parton pedig a csónakba szorultak ilyen-olyan ellenségei: talán egy perc van a döntésre.

--

Délelőtt kilenc órakor puhán lépkedtem lefelé az utcán. Az egyik családi házra tűzött, utcára kihajló, hatalmas árpádsávos zászló alatt haladtam el, tartalékaimra is igényt tartó érzés volt, főleg azután, ami éjszaka történt. Körülnéztem, hátha elcsípem valakinek az egyelőre még gyáva gyönyörködését, talán sikerül máris bizonyítékot szereznem, hogy nem álom volt.

--

A reggelhez képest egy hajnali álom túl közeli. Szinte zavarja a látást, annyira. Ilyenkor pedig próbál az ember megkapaszkodni valahogy, mondjuk képletesen: megállítani a csónakját a folyón. A teljesség igényét muszájból előtérbe tolva úgyis az lesz belőle, hogy csak mérgelődhet, mert nem lehet megállítani semmit; olyan ez, akár az emlékezés folyamata. Vannak dolgok, amiket nem felejthetünk el. Születési helye, ideje, anyja születési, családi és utóneve, apja neve, foglalkozása, stb., ezek például nem felejthetőek, nem nagyon ismerek olyan embert a környezetemben, aki a meghasonlásban idáig jutott volna. Néhány görbe nap, esetleg pár csődközeli állapotban átvészelt hónap sem volt még elég ahhoz, hogy az ismerőseim közül valaki látványosan elfeledkezzen a múltjáról. Ilyen ismerőseim vannak, minket, ugyebár, ilyen fából faragtak. És ide akkor most egy felmentő erejű szmájli kívánkozik. Mert természetesen nem faragtak itt senkit sem annyira erős fából, hogy lejjebb már ne nézzék a menetrendszerű haladást akadályozó, csáklyázandó uszadéknak, vagy, adott esetben, ne a fenéken rohadjon szét, ha beteljesedik a sorsa. A tervezés fázisában olyan könnyű túltenni magunkat az alaphelyzeten, hogy ugyanis a folyón át lehet kelni, de rá kell tartani, hogy kompenzáljuk a sodrást. Ha pedig a középen tétovázva nem csinálunk semmit, hamarosan nagyon messze találjuk magunkat. Ez még akkor is így van, ha sok ember dörmög ilyet-olyat, nyomja a seggüket az evezőpad; úgysincs elég erő az oszd meg és uralkodjhoz, marad mindig a vond össze és hagyd működni.

--

Igenis el szoktunk feledkezni a múltról, hová is lenne az emberiség, ha ezt a fényűzést, az összpontosítás zavarának luxusát legalább néhanapján nem engedhetné meg magának: egészen bizonyos, hogy az emlékek az állandó igénybevételtől szinte használhatatlanná deformálódhatnak, és akkor arról még nem is szóltunk, ugye, hogy manapság mikor és hol lenne idő ilyesfajta játszadozásra. De még ha valakinek, tegyük fel, olyan erős szerkezetű emlékei is lennének, hogy nem hámlik le róluk a kéreg, nem nyílik meg valahol rajtuk a széthullás első jeleként felületi sérülés -- egy piciny folytonossági hiány, akár csak egy napnyi, de mit is mondok: talán csak egyetlen percnyi, annyi, amennyi gyakran egy-egy döntésre jut -, az illető akkor is gyanú alá vonható, hogy jól használja-e őket: helyesek-e a meggyőződései.

--

Ez a döntésesdi nem közvetlenül a „szavazás", persze hogy nem, a folyó közepének allegóriája mögött remélhetően sokan felismerték Agnieszka Holland Europa, Europa című, Golden Globe-díjas filmjének jelenetét. Azonban ettől függetlenül lehetnek olyan árvák, akik így érzik magukat - csónakokban a folyó közepén, a két parton pedig a csónakba szorultak ilyen-olyan ellenségei -, ha más miatt nem, a lelkük mániás működése teszi ilyenné őket. „Szorongás és betegség nélkül evezőjét vesztett csónak lenne az életem", írta Edvard Munch. Hogy ez az állapot igazából mennyire szolgáltatja ki őket, sok mindentől függ. Például attól, mennyire képzetlenek úgymond a testvériesség szempontjából. Hiszen azt gondolhatnák, mit tudnak ők a társadalmi leépülésről, a tévedésen alapuló hagyományok ártalmasságáról, fikarcnyi közük sincs a megoldásokban megnyilvánuló kísértéshez; halvány lila gőzük sincs a hétköznapi viselkedés- és gondolkodás utolérhetetlen tudatosságáról. Csak ahhoz van elég erejük, hogy az elméjükben összemosódóan ismétlődő bűnkatalógus elemeit lehetőleg szépen, szakmájuk legjobbjait idéző türelemmel rendezzék egymás mellé. Vagyis ahhoz, hogy gondolatban átlapozzák reggelente az aznapi fennmaradáshoz elengedhetetlen teendők listáját, majd egy zavart, lemondó gesztussal mindent félretéve újra odaüljenek a gépük elé, hogy hizlalják magukban a démont. Pedig van nekik erős szerkezetű emlékük annyi, hogy majdnem elsüllyed tőle a csónak. Tudom, hogy megy ez: én sem vagyok hajlandó semmit sem kidobni.


 


 

2010. április 27.
Kopriva Nikolett tárcáiKontra Ferenc tárcáiHáy János tárcáiElek Tibor tárcái
Erdész Ádám: Változatos múlt ismétErdész Ádám: Melyik a járható út?
Boda Ábel: OperettrománcMindák Dániel: Csokitorta
Harkályokról és egyéb kopogtatókrólAz a boszorkányos tavasz
Grecsó Krisztián: Középkorú szerelmesversBecsy András: FelhőszakadásPál Dániel Levente verseiBálint Tamás: Máj hagymalekvárral
Kiss László: Az olvasásOberczián Géza: EgyedülKovács Dominik – Kovács Viktor: Lesz majd mindenKontra Ferenc: A dalmaták fehéren születnek
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabanka-logo_v4.pngpku_logo.png