Tóth Krisztina
Színöröm
„a nézés gyönyöre, hogy minden látvány
a maga más-más módján színöröm"
Petri György
Kilépek az éjszakai reptérről és megcsapja arcomat a meleg. Nehéz, kora nyári illat van.
A városi éjszaka tele van fehér fényekkel. Balwinder Singh az autóhoz kísér. Mindenáron a sofőr helyére akarok beszállni, de aztán végre megértem, hogy baloldalon van a kormány, mint az angol kocsikban. Elszundítok, aztán hirtelen felriadok és látom, hogy teljes sebességgel robogunk forgalommal szemben, sofőr nélkül. Egy szellemautó! Jaj, mégsem. A turbános ember ott ül a másik oldalon.
Reggel körbejárom a kertet. A Magyar Kulturális Intézet Újdelhiben van, a városnak abban a részében, amit a britek 1911-ben kezdtek el építeni, hogy ide helyezzék át a fővárost. Hatalmas, fákkal szegélyezett sugárutak és tágas, levegős terek jellemzik ezt a területet. Az egyik itteni sugárúton, a Dzsanpathon található a villa, ahol ébredek. A kertben sok száz cserép áll tele virággal. Itt az a szokás, hogy a kerti növényeket is cserepekbe ültetik. Könnyebb öntözni őket, mert a föld hamar kiszárad, a cserepeket pedig mindig új alakzatba lehet rendezni. A fákon pávák lépegetnek, és mint utóbb felfedezem, mókusok is laknak itt.
A teraszon mindjárt meg is ismerkedem az egyikkel. Más, mint az otthoniak: a háta hosszában barna csíkos. Leteszek neki egy kis csemegét, gyanakodva kapja fel. Aztán másnap megint látom a teraszon. Ebből nagyképűen arra következtettek, hogy barátságot kötöttünk, de könnyen lehet, hogy nem is ugyanarról a mókusról van szó. Valószínűbb, hogy egyszerűen csak leadta a drótot a többieknek: srácok, buli van, menjetek a teraszra, időnként előjön egy nő és átszellemülten osztogatja a kesudiót.
A második és harmadik napon magyarul tanuló hallgatókkal találkozom. A kulturális intézetben lakva az a csalóka érzésem támad, hogy valójában nyelvi nagyhatalom vagyunk. Köves Margit tanítványai ide-oda visznek a városban, mindegyikük magyarul beszél. Vikram Singh elmondja, hogy mennyire tetszett neki az Egri csillagok, egyébként pedig Arany János a kedvenc költője. Basharat Khan bejárja velem Ódelhit, mosolyogva félreránt a riksák elől, és türelemmel viseli, amint a Kutub Minár műemlék együttesének kertjében négykézláb üldözök egy mókust a telefonommal. Később atyai mosollyal ő maga fényképez le nekem egyet, később pedig megmutatja az üzleti vállalkozást, amiből a három gyerekét és a feleségét eltartja. A külvárosi hímzőműhelyben alkalmi ruhákhoz készítenek különleges, kézi díszítésű kelméket. A rámára feszített sárga anyagon üveggyöngyökből és aranyszálakból áll össze a minta. Egy-egy rész körülbelül harminc óra alatt készül el. Basharat Khan joggal büszke a munkára, később szeretné majd bővíteni a piacot. Kívánom, hogy sikerüljön neki. Amar Singh szintén hungarológiát tanult, választékosan és szemráncolva meséli, hogyan tüntetett Londonban, amikor megtudta, hogy be akarják zárni Delhiben a magyar tanszéket. Éppen egy konferencián érte őt a hír, mire csinált egy táblát és kivonult vele tüntetni. Igaz, fűzi hozzá, hogy tök egyedül volt, de másnap talált valakit, aki csatlakozott az ügyhöz. „És akkor már ketten tüntettünk" - meséli. Nyilván ennek a nemzetközi nyomásnak köszönhető, hogy a tanszék ma is működik, sőt, mindig új hallgatók jelentkeznek. Mint az a huszonhárom éves fiú, aki a Lódi kertbe kísér el, és aki Lukács Györgyről meg Hamvas Béláról beszél nekem lelkesen.
A Lódi kertben hosszan időzünk egy varjú mellett, aki kisajátított magának egy vízzel teli tálat. Egy szomjas mókus próbál közelebb jutni, de a harcias varjú nem engedi. Még akkor se repül el, amikor közel merészkedem a géppel, csak szigorúan néz rám, mintha én is a vizére pályáznék.
Tényleg rettenetes meleg van egyébként, alig viselhető, állandóan inni kell, hogy az ember ki ne száradjon. A sugárutakon mégis zöldellnek a lombok, a parkok füvét locsolják. Az India kapu melletti öntözött parkban egy asszonyt látok, amint a földön guggolva mos. Megnyitotta a vizet, és a feltámasztott, kerek fémfedőn mángorol. Egy rendőr külsejű férfi rásípol, de a figyelmeztetést egyikük se veszi komolyan. A nő kicsit arrébb húzódik, de aztán tovább most, a pasas pedig vissza se néz.
Éjjelenként is fülledt meleg van. Nem kapcsolom be a szobában a légkondit, mert a berendezésbe beköltöztek a gekkók. Időnként előjönnek, kukucskálnak, esznek egy kis szúnyogot, aztán fürgén eltűnnek a rácsok közt. Az egyiket megpróbálom lefotózni, hogy elküldjem a fiamnak a képet. Szegény gyíkocska épp a faburkolaton kapaszkodik fölfelé, amikor hopp, hirtelen mögé lépek. Úgy megrémül, hogy hanyatt lezuhan a parkettára, aztán vagy egy percig döglöttnek tetteti magát.
Szegény kis gyík. Délután fel kellene olvasnom, legszívesebben én is hasonlóképpen járnék el. Én egy döglött gekkó vagyok, jó napot kívánok, hozzanak nekem szúnyogot, inkább megeszem, csak felolvasni ne kelljen. Aztán túlesünk rajta: elvégre ezért vagyok itt. Lázár Imre bevezetőt mond, Köves Margit pedig beszélget velem. Mindenki olyan kedves, hogy mégiscsak elkerülöm a szívrohamot, utána este Margiték még vacsorázni is meghívnak. Fantasztikus, joghurtban pácolt kecskehúst eszünk. Nagyon érdekesek az ízek: sokszor olyan, nálunk csak édességekhez használt fűszereket kevernek a húsokhoz, pl. szegfűszeget vagy fahéjat, amiktől a csípős alapízek egész különlegessé válnak. Ittlétem alatt legjobban a kókuszos Rava Dosai és Ghee Rosat Dosai ízlik a legjobban. Ez utóbbi egy vékony, rizses tésztából sütött álomfinom kályhacső, amihez különböző szószokat szervíroznak. Másik kedvencem a szamosza, ezzel Basharat Khan kínál meg a Csándni Csáuk egy kis éttermében.
Másnap hajnalban indulok a Tadzs Mahalra egy buszos kirándulásra. Balwindet Shing elvisz a gyülekezőhelyre, ahol álmosan toporgó, fehér kalapos turisták várják a beígért legkondis buszt.
Nem jön, beáll helyette egy másik, amiből így elsőre én se nézek ki négyszáz kilométert. Aztán kiderül, hogy nincs tévedés, ez bizony a mi buszunk. A számozott ülőhelyek kicsit túlzásnak tűnnek, de engedelmesen bogarásszuk a rozsdás számokat, mint a színházban. Egy magas amerikai férfi a légkondit vizsgálgatja, és jól láthatóan szívja fel magát, egyre lilább a feje.
Hogy milyen a légkondi? Sajátos. A buszban körben vagy tíz darab kerek, lapátos kis ventillátor van fölerősítve dróttal. Amikor elindulunk, csörögve-börögve forogni kezdenek és kavarják a már kora reggel is langyos levegőt. Az amerikai felturbózta magát, üvöltözni kezd. Egy csinos fiatal nő van vele, nyilván annak is szeretné megmutatni, hogy ő mennyire kemény legény és mennyire meg tudja oldani a helyzeteket. Azt ordítja, hogy ő nem erre a buszra fizetett be, és azonnal küldjenek ide egy másikat. A sofőr félrehúzódik, összenéz az idegenvezetővel és leállítja a motort. Leszállnak, komótosan rágyújtanak. Nyilván van tapasztalatuk az őrjöngő turistákkal, tudják, hogy a műsor körülbelül tíz percig szokott tartani, abba pont belefér egy cigi. Az amerikai próbál más utasokat is maga mellé állítani, de a végén egyedül marad, és magányosan toporzékol fehér nadrágjában az ülések közti folyosón. A sofőr közben eldobta a cigit, visszaszáll, és halálos nyugalommal kérdi: hát van itt légkondi vagy nincs? Akkor meg? Az amerikai még duzzog egy kicsit, hogy különben is, nem fér el a lába, mire az idegenvezető átengedi neki a saját helyét. Pulykavörösen rendezgeti lábszárait az új helyen, távol a barátnőtől, aki szégyenkezve egy könyvbe merül. Amikor rákérdeznek, hogy így már elfér-e, sértetten bólint. Végre indulhatunk.
Óriási a dugó, két órába telik, amíg elhagyjuk Delhit. Kaotikus a forgalom. Hosszan nézek egy emberekkel dugig tömött kisbuszt, amint mellettünk araszol. A pótkeréken állva egy sötét tekintetű férfi utazik, és amikor le akarom fényképezni, szúrósan néz. Kilométerekkel később megint mellénk sodródik, még mindig a fémrúdba kapaszkodva követi szemével a buszt.
Az úton időnkét marhacsorda kel át, ilyenkor leállunk. A tehénlepényeket lapos, kör alakú formára préselve szárítják az út szélén. Nyilván tüzelő lesz belőle, a szabályos, sötétbarna gúlák ritmikusan ismétlődnek a poros út mellett. Sokan most ébredeznek, kutyák szaladgálnak a nyomortelepek sátorai előtt, egy ponyva alól sárga száriban kilépő asszony hosszú, fekete haját fésüli. Egyre erősebben süt a nap, nézek ki az átmelegedő üvegen. A riksák megritkulnak, itt már több a motor. A nők féloldalt ülve utaznak a férfiak mögött, a kék, arany, vörös szárik feldagadnak a szélben.
Hat óra alatt érünk Agrába, a Tadzs Mahalhoz. Az épület valóban álomszerűen szép, ezen még a tolongó turisták és kiabáló árusok sem képesek rontani. Valószínűtlen fehérséggel lebeg a hosszú, párás sétány végén. Az idegenvezető hosszan magyaráz, folyton lemaradok.
Érzem, hogy eddigi beszámolómban kicsit túltengtek az állatok, de kénytelen vagyok írni a Tadzs Mahal parkjában szaladgáló majmokról is. Sajnálom, ha olyannak fogok tűnni, mint Örkény egypercesében T. Viktor, a festő, akit fölrepítettek a világűrbe, aztán narancsokat kezdett festeni. Minek megy az ilyen a Tadzs Mahalhoz, kérdezhetik felháborodva, ha folyton csak az állatokat bámulja? He?
Ott a pálmafákkal szegélyezett sétányon valami ilyesmit gondolhat az izzadó idegenvezető is, aki kiabálva terelgeti a csoportot, és nem érti, miért maradok le állandóan.
A füvön egy indiai család pihen, mögöttük teli pillepalack. Az egyik majom folyton a közelükben ólálkodik. Látom az arcán, amikor megfogan benne a gondolat, hogy elcseni a palackot. Először csak közömbösen őgyeleg a sétányon, aztán felméri a távolságot. Végül dönt: villámgyorsan odarohan és felkapja az üveget. A nők sikítoznak, a férfi félkönyéken vigyorog. A majom kiviszi a zsákmányt az útra és szemrevételezi. A többiek már messze járnak, én meg próbálok közelebb lépni hozzá a géppel, de dühösen rám vicsorít. Nyilván azt hiszi, én is az ásványvízre utazom. Ide-oda görgeti a palackot, végül sikerül beroppantania. A vizet szétlocsolja és boldogan beleül. Később roppant műgonddal elkezdi csíkokban lehámozni a papírt, a darabokat egyenként megnézi, és maga mellé teszi.
A csoportot nehezen találom meg, de végül csatlakozom. Az amerikai folyamatosan pózoló barátnőjét fényképezi, a háttérbe időnként véletlenszerűen bekerül a Tadzs Mahal is. A spanyol lány napszúrást kapott, és pecsenyére égett lábfejét ápolgatja egy papírzsebkendővel.
Visszafelé a buszban sokan elalszanak, és az esti fényeket figyelem. Tüzek égnek, sokan az utcán térnek nyugovóra. Lepleket terítenek magukra a földön, amelyet alul a sarkuk alá gyűrnek, felül a fejükre borítanak. Kicsit félelmetes nézni a buszból a sok emberforma bábot: mintha halottak hevernének szanaszét.
Az egyik nyomortelepen kézzel festett táblát veszek észre egy sátorra erősítve, de a sötét miatt már nem tudom lefényképezni: Mobile Medical Center.
Éjjel van, mire visszaérünk Delhibe. A lassító busz mellett egy beton felüljáró árnyékában, közvetlen az út mellett munkások alszanak. Abba a sávba feküdtek be, ami reggel védve lesz a naptól. Mellettük kutyák hevernek mozdulatlanul, őket se zavarja az eldübörgő forgalom, kinyújtott lábbal, az oldalukon fekve bóbiskolnak.
A parkolóban is mindenütt emberek alszanak a földön, a busz kénytelen az út szélén megállni. Rögtön meglátom Balwinder Singh megnyugtató arcát, és hálás vagyok neki, hogy értem jött.
Marika, Lázár Imre felesége felhívja figyelmemet a pávák éjszakai alvóhelyére. Az indulás hajnalán felnézek az emelet magas óriási fára, és valóban, az ágak elágazásaiban ott alszanak a pávák. Reggel szoktam hallani, amint rikoltozva landolnak a tetőn, ami később, nap közben már átforrósodik. De most még sötét van, a nagy kert hallgat, a mályvák és dáliák világítanak a szürkeségben. Beáll az autó, és megint megpróbálok a sofőr helyére beülni, amikor a reptérre indulunk.
A gutaütés szélén
A majom kinézett magának egy üveget
Megszerezte, vizsgálgatja
Szétlocsolta a vizet
A vendéglátókkal
A mókus nem fér a tálhoz
Buszra váró asszonyok
