Nagy Gergely
A sötét folyondár kora
A lentebbi elmélkedésért talán illene előre elnézést kérnem. De minthogy egy írás, még ha a valóságból indul is ki, mégiscsak elméleti konstrukció, s eképp a képzelet szüleménye, s némileg játék is, mégsem teszem. Egy dalról szeretnék beszélni, egy zeneszámról, amely az 1980-ban bemutatott Az áldozat című magyar film betétdala. A dalt, amelyet Komár László ad elő, s amely elszakadva a filmtől önálló életre kelt, kedvelem, a premier, vagyis 1980 óta változó intenzitással. A filmet amúgy nehéz ma megtekinteni, a tévék nem játsszák, DVD-n nem hozzáférhető. Kár - hogy egy apró kitérőt tegyek. Dobray György alkotása viktimológiai esettanulmány, s egyben a közép-európai bűnügyi film egy érdekes darabja. A sorozatgyilkosság ügyében kutakodó, már-már reményvesztett Nyomozó (Reviczky Gábor) új módszert keres: nem a tettest, hanem a következő lehetséges áldozatot keresi, hogy így jusson el az elkövetőig. Az eddig meggyilkoltak kivétel nélkül nők voltak, s a Nyomozó az azonos mintákat, azonos motívumokat keresi bennük. Az elmélet praxisra váltásában pedig - minden bűnügyi film alapszereplője - egy már viszavonult, mogorva, idős rendőrnyomozó (az Öreg, Kállai Ferenc) segíti. Áldozattá válás és kiszolgáltatottság drámája ez, hiszen a keresés során ösztöneire - ha úgy tetszik, animális ösztöneire is - szüksége lesz, s a Nyomozó beleszeret a lehetséges következőbe (Sáfár Anikó). Viszonyba bonyolódik vele, majd maga is viktimológiai példány lesz, belehal a nyomozásba.
A filmnek jó ritmusa és remekül megteremtett atmoszférája van. Sok van benne az éjszakai Budapestből, és jelentős szerephez jut a metró (a Délinél, ami akkor még valami nagyvilági grandeur-t is hordozott), mint a modern élet, a személytelen viszonyok, a sebesség, az igazi metropolisz-létforma metaforikus helyszíne, s úgy is, mint az árnyékvilág, a Hádész evilági előszobája. Nem jellemzi az a hitelességi deficit sem, amely a nyolcvanas évek számos magyar filmjénél fennáll, amelyek nem tudnak mit kezdeni az akkori idők reáliáival (Trabantok és Ladák az utcákon, rossz presszók, közértek, lerobbantság és kosz, az egész elhanyagolt és küzdelmes magyar élet), azaz nem állnak viszonyban mindazzal, ami saját kontextusuk. Ez a film nagyon is viszonyban áll vele. Csak éppen nem direkten, hanem szellemében. S itt akkor visszakanyarodnék a film egyharmadánál, egy éjszakai lokálban elhangzó dalhoz.
Presser Gábor zenéje Juhász Sándor szövegével, aki egyben a filmnovella szerzője is. A közismert Óh, csak a hajnal jönne már nem egetrengetően nagy dal, félhangonként emelkedő versszakaival, halványan behízelgő dallamával (amolyan bizalmunkba férkőzős melódia ez). S az előadó, a magyar Elvis sem nagyon mérhető az eredetihez. Mégis. Perfekt kis darabról van szó, remek filmzenéről. S az énekes is mintha megsejtene valamit a dal és a film mögött rejlő sötét, kilátástalan világból, amelyet az első pillanattól, hogy a zeneszámot tizenegy évesen meghallottam, az általam megismert városra, az általam is érezni vélt közérzetre vonatkoztatok.
A dalban egy magányos férfi valamitől, vagy inkább valakitől, valakinek az emlékétől hajtva bolyong az éjszakában. Néptelen, hűvös, vizes utcát, lehúzott redőnyöket látok, mindezt Budára és az I. kerületbe képzelem (Budát szövegszerűen említi is a dal), valahová a Vár alá, a Vérmező fölé, vagy a Duna felőli oldalra, a Víziváros környékére. A film amúgy valóban nagyobb részt Budán játszódik, s a zeneszám, amelyre a lokálban Reviczky és Sáfár először szemérmes, majd egyre vadabb táncot jár, nyilvánvalóan a Nyomozó és a lány bekövetkező végzetét vetíti előre. Repkény és házfal, ósdi kapuk, kopott kerékvető, lehullott vakolat, csupasz, megfeketült téglák, a város történelmi arca, háború szaggatta sebei. Az utca fölé lógnak a kétoldalra kifeszített, gyér fényű lámpák, amelyeket ráz a szél.
"Sötét szárnyakkal száll az éj, a hídon sárga fény" - szól a kezdősor. Ballonos, felhajtott gallérú alakot képzelek (mi mást lehet?), Pestről tart Budára valamelyik hídon, vagy a vízhez közel, a rakparton járkál. Talán figyelik, követik: "Zizzenés és holdsugár, ott lenn egy férfi vár". Eközben valahol Budán: "A kerti úton suttogás, száz árnyék útra kél. Fakó, furcsa látomás és úgy fél Rácz Adél".
Adél a következő áldozat? Lehet. Mindenesetre két helyszín elevenedik meg, és két eseménysor fut párhuzamosan a dalban - lehet, hogy csak mi látjuk, lehet, hogy csak a férfi képzeletének kivetülése, de lehet flashback is -, igazi filmes megoldás ez. "Jaj, nyissanak ki már a boltok, húzzanak fel egy rolót! Mert nem bírom, mert felsikoltok, ha nem szólal meg egy rigó" - nyögi az éjszakai járókelő, a jaj kissé feminin és modoros, könyörög, hogy jöjjön a hajnali derengés. A felsikoltok szó tökéletes választás, és fedésben is van Komár kissé affektálós modorával, legyen végre vége az éjszakának, jöjjön egy új nap. Rácz Adél, azaz az áldozat képe, a heverő, púderszínű test látványa, amely egész éjjel kínozza, azonban vélhetően nem múlik el a sötétséggel. Van az egészben valami szorongásos megszállottság, valami notórius, mániákus. Ezt még a refrén ciripelő mandolinjai sem képesek oldani (ezek a filmbéli soundtrack-en nem, csak a későbbi lemezváltozaton hallhatók), mert nincs itt semmiféle mediterrán hangulat, inkább csak baljós kabócák és izgatott tücskök. Mindezt a feszültséget az előadó is érzi, nem tudja teljesen súlytalanítani a dalt, pedig Komárt a laza gigoló imázsában ismerhettük meg ekkoriban. Könnyű súlycsoport, apró dráma, de mégiscsak dráma. A jambikus lejtésű sorok pedig elegánsan lendítik tovább a dallamot, a félhangos emelkedés fokozatosan kúszó feszültséget ad az egész, mindössze két és félperces zeneszámnak.
A magyar krimi és a magyar klasszikus rock and roll új hullámának ideje ez. A Hungária zenekar és Komár próbálkozik a műfajjal, a szóban forgó dalban is ez a hangszerelés, vokális és instrumentális hangütés jelenik meg, lehetne ez Paul Anka nótája is, de még inkább az örökösen fekete öltönyben szereplő Roy Orbisoné. A filmművészetben ekkortájt a hazai bűnügyi mozi, krimi igyekszik újrafogalmazni magát, nem zárkózva el a társadalmi tartalmaktól sem, nemsokára jön az akciódús és végtelenül kiábrándult Dögkeselyű, a brutális nemi erőszakot ábrázoló Chachacha és a krimi elemeit magán viselő, líraian reménytelen Ripacsok.
Két szép filmes mondat között vagyunk: a Szabadíts meg a gonosztól zárómondata (Mi lesz velünk, Anya?) és a Megáll az idő felütése között (Jó, akkor itt fogunk élni.). Odalent pedig, az undergroundban már készülődik az egész hazai punk és new wave, amely a kiábrándultságot és reménytelenséget tökéletesen és pontosan ragadja meg, a város, a magyar főváros katasztrófa-hangulatát, átmenetiségét, az álló időt. Nem tudom, hogy hatnak-e egymásra ezek a folyamatok, vagy sem. A szubkultúrából nem tudom, mennyi szivárgott az akkori main stream-be, úgy sejtem, nem sok. De a Zeitgeist bizonyosan megtermékenyítette mindkettőt, s a kor lenyomata ott van a kulturális termékeken.
Milyen kor ez? "A nyolcvanas évek sapkát viselnek" - írja Bereményi Géza egy dalszövegben. Sapkás kor. Fülünkbe, szemünkbe húzott fejfedő, hogy kibírjuk, ami a következő dekádban jön. Az évtized végére már nem lesz szocializmus és nem lesz kétosztatú világ, az 1980-ban megválasztott Ronald Reagan doktrínája az összeomlásba hajszolja a Szovjetuniót és a keleti blokk rezsimjeit. A bomlás korszaka azonban tökéletes reménytelenséggel veszi kezdetét. Az örökkévaló szürkeség érzetével. A kádárizmus jóléti kísérlete, reform-nekifutása végképp felemészti önmagát, a rendszer a hetvenes évek végére bemerevszik, Magyarország kiebrudalja mindazokat, akik önmaguktól még nem mentek el, aki pedig ittmarad, végképp elkedvetlenedik. Megkésettségünk tökéletessé válik. Az ártatlanság halott.
"Sötét folyondár ablakán, tűnődve zúg a szél. Kék bársonyon hever Budán púderszín Rácz Adél" - énekli az enyhén képzavaros, de még éppen megmagyarázható sorokat, kissé modoros, elcsukló hangján az énekes, itt már D-dúrban, emlékezzünk, C-ről indultunk, s még van egy lépés Disz-re, hogy ebben a kulcsban fejezzük be, vagy inkább függesszük fel ezt az éjszakát.
A filmbéli változatban a szám vége felgyorsul, kissé hisztérikus rock and roll lesz belőle, talán azért, hogy Reviczky és Sáfár rázhassanak rá egy szenvedélyeset. A számnak nem tesz jót, a dramaturgiának igen. Közhelyszerű igazság, hogy dalok, slágerek olykor képesek magukba sűríteni egy korszak levegőjét. Itt ez valóban sikerült. Ahogy a film is elkapja a kor hangulatát, a benne szereplő dal is, előbbi szinte rögeszmésen nem politizál, nem enged be semmit, ami közéleti, utóbbi pedig - jóllehet szándéktalanul - korfestő.
A folyondár szó mindenfajta szétfolyó, szétágazó növényt jelent. S hogy a mindent átszövő sötétségből miért is kellene már megszabadulni? Azaz miért kellene, hogy jöjjön végre a hajnal? "Hogy megnézzem még zöld szemét, zúgó tenger haját, s zöld szemének tengerén a múltba ússzak át" - mondja az énekes. A szintén kissé suta versszakban a haj is a tengerhez válik hasonlatossá, meg a szem zöldje is, talán szerencsésebb lett volna a hajat a folyondárral hozni össze. De sebaj, a lényeg a múlt keresése s megtalálása abban a remélhetően elkövetkező pillanatban, ami majd a hajnalhasadás lesz. A múltba kívánunk átúszni tehát. Minden jobb, mint a jelen, s a jövő is csak akkor lehet elfogadható, ha megteremti folytonosságát ezzel a vágyott múlttal. Ha nem szakad, nem foszlik szét az élet idő-folyondára, ha nyomozásunkat nem kell feladnunk, ha nem kell lemondanunk arról, hogy létezik oksági összefüggés létünk eseményei között, ha van sorsunk, amelyet végső soron nem teljesen hiába éltünk végig.
