Bíró-Balogh Tamás
Új Kosztolányi
Mint minden ünnepi évben - és 2010 az, „Kosztolányi 125." -, idén minden bizonnyal sokan fognak Kosztolányiról írni. A sajtópublikációk mellett összegző művek, tanulmánykötetek jelennek majd meg, szövegkiadás is lesz, és megindul a kritikai kiadás.
Új kötettel jelentkezik Esterházy Péter is, Esti Kornélról írta. Régóta közeli viszonyban van Kosztolányival, elég csak arra utalni, hogy szintén az ő nevéhez köthető a szerzőről szóló egyik legtöbbet idézett esszé, amely szerint Kosztolányi a bátyánk. Ez a mondat sok öcsöt szült a bátynak, magyarán nagy olvasásbefolyásoló szerepe volt.
Ifjabb Kosztolányi Árpád bizonyára egyetért azzal, hogy „a báty talán olyan, mint anyánk, de mégiscsak férfi, viszont nem béklyózza annyi minden, mint apánkat szegényt", a báty az, aki mindent tud, aki ismeri az életet és ismeri a nőket, és „a bátyánk főként az, aki otthon van; nem bizonygat, nem hepciáskodik, hol fél, hol nem fél, erényeit nem tiszteli önnönmagában, hibáit tudja". Árpi már csak tudta, hiszen tényleg Kosztolányi öccse volt, akit bátyja nem átallott kötetcímmé is tenni (Öcsém), mert mindig irodalmat csinált az életből, kiszerkesztette a húgát, akinek szintén jutott kötetcím (Pacsirta), meg önmagának is (Esti Kornél), de Csáth Gézáról már nem tudott regényt írni (ez lett volna a Mostoha), pedig sokáig készült rá, maradt töredékesnek.
Az esszé írásakor harmincöt éves Esterházy a harmincöt éves Kosztolányiról beszél, így nem hagyható ki az a ziccer, amely annak felismerésében rejlik, hogy e sorok írója is éppen harmincöt éves ebben az évben, tehát fel kell tennie neki is a kérdést (EP-től idézi): „Kitől hidegüljek el, most, 35 évesen, ahogy ez a dolgok rendje".
El kéne hidegülni Kosztolányitól.
Hiszen a bátyámról egyre jobban kiderül, hogy élete egy jelentős szakaszában antiszemita nézeteket vallott, hogy vállalhatatlan írásokat is publikált, anélkül ráadásul, hogy vállalta volna őket, idegengyűlölő cikkeket-verseket is tartalmazó antológiát szerkesztett, és mindezekért később egy regényben úgy kért bocsánatot, hogy nem kért bocsánatot, inkább lefordított egy Mussolini-életrajzot, aztán azt mondta, hogy ő homo aestheticus.
Vétkeztem itt s vétkeztek ellenem,
bár senki úgy, mint lázadt szellemem,
az sarkantyúzott szünös-szüntelen,
s ezért vagyok én bűnös-büntelen.
A Könyörgés az ittmaradókhoz című versében írta ezt, 1934-ben.
Ekkor még élt Füst Milán, Karinthy Frigyes és Somlyó Zoltán is, akik pontosan tudták, mire utalt föntebb, és mit kért alább tőlük Kosztolányi:
Ha meghalok majd, mélyre ássatok
gyarló valómban meg ne lássatok,
ködként inogjon eltűnt társatok,
s nekem, szegénynek, megbocsássatok.
Az irodalomtörténész olykor persze szíve szerént így is tenne. De mit tegyen az elme, ha egymásnak feszülő tényekkel és állításokkal szembesül, ha Kosztolányiról történetesen tudja azt, amit nem szeretne tudni, mert nem örül neki, hogy Kosztolányi ilyen volt, és nem örül annak, hogy ezt ő tudja, hiszen Kosztolányi neki is a bátyja.
Nem lenne jobb eltitkolni a tudást, eltussolni a tényeket, hogy megvédjük a rokont? Kitől is? Talán leginkább a felelőtlen olvasástól, hogy zászlóhegyre tűzzék őt majd azok, akiknek utóéletében biztosan nem akart lobogója lenni.
Nem lehetne meg nem történtté tenni Kosztolányi életét, és csak a művekre figyelni?
(Jaj, a hermeneutika. Ahogy mondani szokás: ügyes.)
A felelősségről dadogok itten, az irodalombúvár elképesztő felelősségéről, ahogy egy életet visszamenőlegesen „átírhat". Hogy minden egész eltörött, mert volt egy szép Kosztolányi-kép, homlokba lógó hajtincses, kedves-bohém örök gyerek, aki a halálra készülve rájön, hogy csak vendég volt, és most e kép mögött felsejlik egy másik, mintha csak az utóbbit ráírták volna az eredetire, az ősire, az eltitkoltra. Előkerül az igazi Kosztolányi, és saját erkölcsiségem tiltakozik az ellen, hogy ezt az embert kedvelni, uram bocsá', szeretni lehet. Az irodalomtörténésznek is van azért lelkiismerete.
De fogjuk meg a dolgot a nehezebbik végénél. Bár fönti versében éppen ő maga kér mindenkit (jaja, engem is) a retusálásra:
Azzal, mi biztos és szilárd-igaz,
holtomban új halálba taszitasz,
aki halandó, folyvást botlik az,
számomra csak a kétes a vigasz.
A kancsal emlék szépitsen tovább,
mint hold, mely a felhőkön oson át,
s széthordva megbocsátó mosolyát,
ezüstté büvöl minden pocsolyát.
Kosztolányit azonban éppen azzal lehet megtisztelni, ha megpróbáljuk megismerni, megérteni, ha igyekszünk lehetőség szerint minél többet megtudni róla. (Hogy ezt ő nem akarta, az pech. Másképp: kit érdekel. Idegen szóval: nem releváns.) Pontos kijelentéseket csak éles képről lehet tenni.
Mindez persze nyilván az olvasó felelőssége is. Martin Heidegger, Gottfried Benn, Günter Grass, Tar Sándor és Szilágyi Domokos sem maradt olvasók nélkül, sőt, irodalomtörténeti elismertségük is tartós. Ez pedig azt jelenti, hogy az új tudás birtokában az olvasó másképp olvas(hat), de mégis olvas.
Mindez nyilvánvalóan Kosztolányi érdeke elsősorban. Ami vele mostanság történik, nem afféle bálványrombolás, inkább a szobor megtisztítása az időközben rárakodott, a vonásokat eltakaró szennyeződéstől. Olyan feladat ez, mint elkészíteni a kritikai kiadást, amelyben a szövegekkel teszik, tesszük ugyanezt. Így természetesen az szintén bizonyos, hogy a Kosztolányi múltjával való szembenézés saját érdekünk. Már csak azon okból is, mert olvasók vagyunk, erről pedig lásd egy bekezdéssel följebb.
Nem lehet mást tenni, meg kell fogadni a bátyánkat idéző Esterházy írásának utolsó sorát: „Kissé lehajtani a fejet. De a szívet, azt föl, föl, barátaim."
