Demény Péter
Fülcsók egy magyar operában
Ilia Mihálynak szeretettel
Ha Szegedre megyek, csakis azért, hogy megcsókolhassam a fülét.
Nem szeretnék nagy szavakat használni, de férfias barátság a miénk, ahogy egykor értették ezt a szót a kemény, szikár, szíjas öregek. A szemén látszik, hogy örül, megöleljük egymást, de a csókunk soha nem jut el az arcig, félszegen toporgunk utána s beszélni kezdünk gyorsan, ne kelljen tudomást venni arról, amiről muszáj.
Nem voltam a tanítványa, nem lehettem földije, sors- vagy nemzedéktársa, nem utazhatok le vagy fel hozzá, amikor a kedvem tartja, nem levelezünk hosszú évtizedek óta, a kézírását nem is ismerem, mint a másik barátom melegen szálkás betűit, akivel Kolozsváron isszuk szívsöreinket. Még egyszer sem kávéztunk, egyszer sem vacsoráztunk, egyszer sem hallgattunk régi slágereket meghatott pityókossággal.
Talán szerencsés vagyok, ki tudja. Nincsenek zaftos anekdotáim, hahotás történeteim, nincsenek örök órák, amelyeket itt vagy amott felidézhetnék azzal a különös szerénységgel, amely a gőg álruhája. Nekem csak ez a gyors ölelésem van, ez a medveség a harminchat fokos láz határán, két szó, esetleg mondat élőben, nagyon ritkán egy egész bekezdés.
Egy közös barátunk ajánlotta neki a Visszaforgatást, akkor kaptam tőle először emailt. Tudtam persze, hogy ajánlva vagyok, vártam is a levelet - idáig minden úgy ment, ahogy bárki mással, akivel így hoz össze a sors, ment volna. Az email azonban sokkal jobban esett, mint bárki másé, akiről az a hír járja, hogy legendás tanár és legendás levelező. Talán ez, a levelezés mégis elejét vehette volna a meglepetésnek, hiszen a levelező ember figyel, ami nemcsak a mai világban páratlan adomány. És nem egy újabb partnerre vagy áldozatra figyel, hanem éppen arra az emberre, akihez a levelet írja. Abból a néhány sorból az derült ki, érti, amit írtam, mélyen, magából érti és ritkán adatott meg azt éreznem, hogy aki ért, az szeret is már - nemcsak az eszével érti tehát.
Azóta levelezünk. Nem kéthetente vagy havonta - amikor valami mondanivalónk van egymás számára, olyankor. Távolról figyeljük egymást, ahogy egy kolozsvári figyelhet egy szegedit, illetve egy szegedi egy kolozsvárit. De nem is a helyek meg a sorrend a fontos, hanem az, hogy az ember megszokja: figyelve van, nem tehet akármit. Úgysem tennék, de azzal, hogy tudom, Miska bátyám figyel, értelme lesz a figyelésnek.
Talán azért is alakult ez így, talán azért is fogadom el ezt a ki nem mondott elvárást, azért nem érzem kényszernek, mert ő nem a lecsapás pozíciójából gyakorolja a figyelést (hadd legyek nyakatekert, a nagy lecsapók ezt érdemlik). Jártam már úgy s éppen azokkal, akiket barátaimnak hittem, hogy mihelyt tévedtem vagy hibáztam, rögtön hallottam szárnyuk suhogását, mint a keselyűkét. Olyanok részértől ért ez a szerencse, akik úgy viselkednek, mintha autonóm személyiségek lennének s a vijjogásnak semmi köze nem lenne ilyen vagy amolyan oldalról érkezett, szelleminek képzelt, valójában azonban nagyon is tömeg- (mert divat-) elvárásokhoz.
Ő nem emelte fel szigorú mutatóujját, nem húzta el kényes ajkát; nem viselkedett sosem. Nem lépett bele a legendás tanár pózába, aki minden látszólagos segítségével saját magát fényezi - csak elmondta, ha kérdezték, hány tanítványa volt és mióta tanít. Nem lépett bele a határon túliak szeretője pózába sem, holott láthatjuk, milyen jövedelmező tud is az lenni - csak levelezett mindenkivel, akit érdekesnek tartott valamiért, bárhol is élt légyen az illető.
Egyre inkább az az érzésem, kétféleképpen lehet „középen" maradni. Egyrészt úgy, hogy az ember keményen, már-már sprőden védelmezi a pozícióját - ilyen Bodor Ádám vagy Bartis Attila. Másrészt úgy, ahogy Ilia vagy Kis János: a szellem eleganciájával és felülemelkedésével. Számomra mindkét alternatíva rokonszenves, de nem véletlen, hogy egy legendás levelező a másodikat működteti - alkati tulajdonságai erre predesztinálják.
A fül különben is fontos testrész. A kultúra nagy részében az a lényeg, mit hall, illetve nem hall meg; kisebbik részében azonban a szenvedélyek fokmérője. A Parasztbecsületben Turridunak úgy kell férfinak lennie s vállalnia a párbajt Alfio sértése miatt, hogy megharapja a fuvaros fülét. Mi egy másfajta operában megcsókoljuk egymás fülét s így kerüljük el minden párbajnak még az árnyékát is. „Kedves Péter öcsém!", írja olykor, én meg: „Kedves Miska bátyám!", válaszolom. Túl van ez minden formalitáson, minden illemszabályon, minden jólneveltségen - inkább humor és ragaszkodás, mint a fülcsók, amit kétévente adunk egymásnak.
