Kiss László

Érzelmes utazás

 

Tanya

Egy kisfiú a minap akkorát burkolt, hogy a közelben cseverészők fölkapták rá a fejüket. Csörömpölt a bicaj, zörgött a lapulevél. Tudni lehet, hogyan működik ez: teker a gyerek lazán, elengedett kéz, szemcsajozás - aztán nyekk.

Nem vártuk meg, míg összekaparja magát, ám a breakdown hallatán fölidéződött bennünk egykori esésünk a templomnál, melynek jelentőségét nem csupán a szomszédos kertben kapálgató Marika néni együttérző tekintete jelezte - mai napig erre utal az ujjakon fölpárnázódott két hegecske is, mindörökké, ám, ahogy nézzük.

Nemrég azon filóztunk, tudunk-e még esni, van-e még bennünk spiritusz megúszni holmi véletlen röptéket, vagy egy óvatlan kormánymozdulat nyomán menthetetlenül összetörjük magunkat.

Három nappal később a Fekete-Körös gátján kerekeztünk, amikor ránk csörrent kollégánk, meló-ügyben. Talán a rozoga térerő tehette, vagy a távolban részvéttelen vitorlázó ölyvek, netán a közeli múlt eredménytelen pecái, de egy kidolgozottabb kátyúcskához érve egyszer csak feje tetejére állt a világ. Első fék behúz, magunk a váltónak csapódva lendületet nyerünk (szekrényugrásos rész), a levegőben búcsút int a bicaj - fülünkön telefonnal (első a munka!) landolunk a keményre szikkadt gátoldalban. Csönd, meleg, viszkető tenyér, a háton szivárgó vérerecske.

(Tudunk. Van.)

A nagy tragédia

Hazánkkal ellentétben, Ukrajna frusztrált ország. Máskülönben minek volna tulajdonítható a gesztus, hogy mind oda-, mind visszafelé egyaránt két órát várakoztatnak bennünket a határnak mondott valamin - mintha határok tényleg és eleve. Az autóból kiszállni is veszélyes: Misa, a mackótestű határvadász vigyorogva ront rá cigarettázó munkatársunkra. Terelik a jónépet, akár Móricz juhászai a nyájat a szöveggyűjteményben.

Ukrajnában a legtöbb koldus kutya; a hölgyek herecsiklandozók, látványilag, az urak mogorvák. Errefelé egyszerű az élet, ez van, az nincs. Sokat faggatózni, példának okáért, nem érdemes: a bolhapiacon a göndör néni kis híján leharapja a fejem, viszem a zacskós cukrot, vagy nem viszem.

A nagy tragédia: a beregszászi Illyés Gyula Színházzal szemközti kisbolt pultjánál a fickó, aki a csaplárost játszotta a Liliomfiban, nem hajlandó közös fényképre. Nincs kötélnek állás. Elsomfordálunk. Kedvünk, akár főnk, leszegve.

Egyébként is, nem voltunk még vidéken, amelyben ne lett volna szép. A munkácsi vár emléke is csak: sárga test, a puszta felé integető parabolaantennával.

Itt magyarnak lenni, tűnődik a belhoni polgár, és a várakozás 130 perce alatt, akár a szégyenlős kisgyerek, mélyen a hátsó ülésbe süpped.

Sorstalanság

A hajléktalan, akit pénteken éjjel láttam, se a cipőjét, se az orrát nem dugta ki a dupla paplan alól.

Kisebb bevásárlásból tértem vissza, szikrázott a májusvégi pesti éjszaka. Az út lejtett, ügyelnem kellett a lendületre, amivel a buszállomás felé kanyarodtam. Az egyik beugrónál figyeltem föl a paplanra, a pad alatt. Nem a hajléktalan személye döbbentett meg; olyan nem volt neki, személye. Nem is a paplan; hideg volt, csillagos, részvéttelen ég, akár a Kosztolányi versben, amelyben a költő fölkiált, hogy az égben minden este bál van. A mozgás volt iszonyú, a fészkelődés, amiből nem derült ki egyértelműen, két nekihevült test gabalyodik-e össze a takaró oltalmában, vagy valaki épp kényelembe helyezi magát, fölkészül a megváltó éjre.

Hogy véletlenül se merüljek alá a reflektálatlan mesélés undorítón giccses mocskába, hadd áruljam el, hogy miután a szállásra visszatértem, s - akárha tiltott dolgot cselekednék - szobám ajtaját gondosan bezártam, a közeli benzinkúton vásárolt söröket a félig nyitott ablakba helyeztem, hűtés céljából.

Másnap - akárha álom lett volna - nyoma sem volt, hogy valaki ott aludt az éjjel; pontosabban: olyan volt neki, nyoma. Ellenben a szomszédos padon két gyűrött, sovány alak nevetgélt, s - akárha filmforgatás volna, amelyről eltűnt a kameraman és a statiszták - össze-összekoccintották a kezükben égő olcsó cigarettákat.