Grecsó Krisztián
Kerék alá tesznek
Megígérem önöknek, nagyon figyelek. Csak kicsit fogok a nők ürügyén magamról beszélni, jó szeretők, hűséges asszonyok, kikapós pincérlányok történeteiben magammal vesződni. Kit érdekelne ez bővebben? No persze engem, az elhagyott, fölmagasztalt, megcsalt, megvárt, elkelt és eladott férfit, engem nagyon is érdekel(ne). Legfőképpen a fájdalom, mert a nőkről, bevallom, nekem a fájdalom jut először eszembe. Szúrós, mély fájdalom: beszorul a levegő, és mintha pár ütésre kihagyna a szív. Na, az! Fájdalom és halálfélelem, kínzás és kínzatás, sós kútba tesznek, onnan is kivesznek. Hogy miért lenne így? Igaztalan vagyok, és ez igazán túlzás?
Dehogy, barátaim, nők és férfiak, gondolják csak végig!
Ki feszül föl a szivárványra, ha el kell hagyni a nőt egy másik nőért, vagy nem elhagyni, maradni, és akkor nézni a kihalt Szondi utca sarkán, bele a kályhasötét pesti égbe, hogy mekkora hiba is volt ez már megint! A nők és a fájdalom jegyesek, mert a nő ragaszkodni akar, „kislánykoromban kitaláltam, hogy te leszel a férjem", ilyeneket mondanak, én meg csak hagyom, hogy fájjon, feljöjjön a lélek csikarása egészen a tüdőmig. Kislánykoromban kitaláltam, aszongya. Belém kucorodott a félelem, férjnek lenni a teremtés legnagyobb tisztessége, csalókat, hazug, kétszínű galádokat csalfább remény még nem ért, mint ez a hit - van megállás. Pedig nem, megállás nincsen, a nők nem hagyják, a nők nem akarnak megállni, néhol lassítunk kicsit, és aki kiugrik, vetődjön.
Csupa fű a hátam, annyit vetődtem, mégsem védtem ki semmit.
Feladvány a Teremtő skandináv-rejtvényében: függőleges sor, két betű, az élet legizzóbb fájdalma. Nő. Ha nem írod be, nem jön ki a megfejtés. Írd csak be, barátom! Beírtad? Akkor se jön ki? Sebaj, lehet, hogy nincs is megfejtés. A nő a fájdalom szinonimája, ha nem ragaszkodik, akkor még inkább. Öntudatos, félős, okos nőkkel van teli a város, rájöttek, hogy nem kell minden ölelésbe belehalni, és most már úgy élnek, hogy nem halnak bele. Bárcsak ismerhetném azt a férfit, akiért utoljára meghaltak! De nem, minden hiába, nincs olyan férfi, aki ne hibázna örökké. Hiba-hiba hátán. Utoljára egy betlehemi alak maradt sértetlen a nőktől, megmentett egy utcalányt, úgy, hogy leírta a porba az ítélkezők bűneit.
„Menjél el, kérlek, nem örülne, ha itt találna.", máskor meg ilyeneket mondanak. Reggel van, átölelkeztük az éjszakát meg a hajnalt, arra sincs erőm, hogy felvegyem a gatyám, és akkor kihasad a szívem, mikor ezt hallom, elképzelem, hogy jön ide valaki, fújunk egymásra, kaparunk, mintha valódi bikák lennénk, nem nyápicok. Nem örülne, aszongya. Néz a kökény kék szemével, barna frufruja a szemébe ér, olyan törékeny, hogy ölelés közben megijedek, elroppannak a bordái, féltem, mert megszeret, és nincs, aki megvédje, féltem, mert nem nyugszom, míg ki nem vetkőzik magából, és addig fogom őrülésig szeretni, míg föl nem adja, szét nem tárja a kezét... és mégsem, visszafogom magam, vigyázok rá, hiszen olyan fiatal még, nem akarom, hogy... és cserébe ezt kapom. Keresztül megy a szívemen.
Kerék alá tesznek, onnan is kivesznek.
Ez a kor otromba kor, ahogy mind, sose volt jó, Krúdy Gyula bácsi már egészen fiatalon úgy kezdte, ha nőkről írt, hogy bezzeg régen... pedig mit tudta ő, mi volt bezzeg régen. Hazudott. Én viszont most az igazat, a szín tiszta igazat mondom, ahogy mindig, kérem, a nőknek ebben a lápos nadályban akad valami egészen új, és nem is kicsi öröm! A század végére sikerült nekik: megtörték a férfiak álszentségét. Ők is vágyhatnak, akarhatnak, van a női testnek szava, akarhat, elutasíthat, követelőzhet. Nincs álság, a férj intézmény spanyolfala, egy önfeledten ölelő nőnek nem kell rutinosan rutintalannak lennie. Tudhat, emlékezhet, kinyílhat.
Ismerem a pesti Don Juant, nő, minden valódi férfiba szerelmes, egyetlen valódi férfi sem akad, akiért kihagyna egy másikat. Magányos, mert mindig más szeret, és mert kevés a valódi férfi. Nem baj, ha nem tudnak udvarolni, elég, ha jó vadászok, de az igazán elegáns vadászból is alig akad, pedig Pest új Don Juanja a legnemesebb vad. Vacsorázni akartam vinni, kinevetett, nem ér rá, mondta, ilyesmivel nem vacakol, minek abrakolni, harisnyakötő volt rajta, és barackízű volt a bőre, szerette magát, szerette, hogy ismeri, érti a testét, és hogy nem tudok uralkodni rajta. Tiszta volt, őszinte, egyenes. Én meg bűnös lettem, mint régen egy nő a gyakori szerelemtől.
Tessék?! Mit kiabálnak önök, onnan a hátsósorból? Hogy nincs új a nap alatt? A nők mindig tudták mit akarnak? Legyen maguknak igazuk! Minden idők leghíresebb magyar asszonya II. András lánya volt, csodás nőszemély, nem illett a korába, nem volt jó kislány, később akaratos, önfejű asszony lett, nem lehetett kihagyni a számításból, már akkor többet tudott önmagáról, a céljairól, a saját szerepéről, mikor a feministák se nem ették, se nem itták az egyenjogúságot. Erzsébet nyolcszáz évvel ezelőtt született, négy gyerek anyja volt, konok nőszemély, tett rá, hogy a király lánya, tett rá, hogy egy másik neje, dacolt törvénnyel, élettel, származással, mert volt szeme, akarta és vágyai. Erzsébet a családi és társadalmi kitagadás dacára betegeket ápolt, és mikor önfejűen kenyeret csempészett ki a várból, összeakadt a sógorával, Henrikkel. A férfi meg számon kérte az egyre kínosabb, deviáns nőszemélyt, hogy mit művel. Mit cipel a kosarában? Erzsébet azt felelte, rózsákat. És a Teremtő rózsává változtatta a kenyeret, mert nem bírta elviselni, hogy egy nő hazudik. Ez a mese az igazság. Az igazi nőket a Teremtő megkíméli a valótlanság terhétől.
