Beszédes István
Babérerdők születése
Itt valaha vendéglőasztalok álltak, a biztonsági őr posztja helyén lehetett a söntés. A mostani pénztár körül asztalok kockás abrosszal fedve, körülöttük alkuszokkal, piaci járókelőkkel, kopott ruhák viselőivel, zsíros szájú étkezőkkel. Még azelőtt, az idők kezdetén a talponálló alumínium étkezőpultjai. Egyszer, mikor még ide be se léphettem, mert kiskorúkat nem szolgáltak ki - legfeljebb Dezsőt, aki úgy harapta a vöröshagymát, akár az almát -, egy esős estén az egyik pult végén, a kirakattal szemben állva, egy ismeretlen, jól öltözött vendég vacsorája végéhez közeledtén pörkölt káposztával teli szájából egy egész babérlevelet húzott ki. Akárha színész volna, aki szöveg nélkül játszik, hosszú monológot kerül, jelentőségteljesen emeli szeme elé a sértetlen, viaszos, barna levelet, mintha azt mondaná szavak nélkül: ilyen az ékesszólás, s mihez kezd magával az ékesszólás hétfő este az esőfelhő árnyékolta, szürkületbe vesző kisvárosban, amelynek rejtett udvaraiban, félvad virágoskertjeiben ismeretlen céllal mozgolódni kezd a sár, isten háta mögött, ahol az égre nem került nap, ahol mindenki esernyő alá búvik, miközben két gyerek versenyt röhög egy gyorsétterem kirakata előtt, két idióta. - Mihez kezd az idiótákkal a retorika, mit kezdek én, a színész, aki megszólalni már sose fogok, eszközeim birtokában ezt meg is tehetem, mosom kezeim, monológom befejeztével törölgetem a szám... - És valóban, vacsora végeztével még vagy negyedórát dörzsölte száját, lehet, az új előadásra gondolt, amelyben minden elmegy valami mellett, elhalad mindenki a másik mellett, senki nem ismeri fel, nem akarja felismerni a másikat, súlyosan sokszorozódik a magány, és elmaradnak a válaszok, mert nem volt rájuk kérdező. És az olcsó papírszalvétával oly hosszasan tisztálkodott, mintha nem is egyetlen levelet, hanem egész koszorút húzott volna elő belőle. Finom, pörkölt, ízes lében pácolt koszorúkat, az emlékezés ajándékait, vagy esetleg - hajolt láthatatlanul a bádogpult fölé a szillogizmus -, végül egész babérerdőket öklendezett ki magából, míg egy szálkás ágtól szája sarka kirepedt, állkapcsát a kiforduló gyökérlabda leszakította. Szúrt már az oldalunk a röhögéstől, amelynek rövid szüneteiben levegő után kapkodtunk.
* * *
Milyen indítéka lehet egy sötét esten a mozgolódó, valamire készülő sárnak? Mi is készül a rejtett udvarokon, öreg virághagymák mélységében? Hol vannak most a valaha itt állt vendéglőasztalok, hová vitték a biztonsági őr posztja helyén valaha álló söntést? És mi az igazi célja egy olyan takarékpénztárnak, amely vendéglői asztalok ételfoltos térképabroszára rátelepül? Amelyben ügyfelet alig látni, mert ebben a városkában, meglehet, nincs is pénz? Hová lettek az alkuszok, a piaci járókelők, a kopott ruhák, a zsíros szalvéták belőle? Talán maga a bank falt fel mindent, amit csak a falak emlékezete őrzött? Dezsőt is, almaként harapdált vöröshagymájával. A kölcsönperiódusok végén az törlesztő részletekkel elmaradó ügyfeleket. Mi van akkor, ha ez az egész egy nagy szervkereskedés (szervbank), és ott hátul nem teli széf, hanem a régi konyha alumínium hentesasztala található? A színész reinkarnációja vagy kísértete a pult felett ezen az esős estén vagy éjfelen egyenest szembenéz velem, aki a párás, csapadékfoltos kirakat túloldalán állok másodmagammal, miközben mint egy ismeretlen, jól öltözött vendég, akinek gyorsétkezdés étellel teli még a szája, a befektetési tanácsadó kemény babérlevelet húz ki a szájából. Vagyis dehogyis babérlevél az. Látom, szöveg nélkül játéka folyamán, elkerült hosszú monológja végén, akár egy színész, jelentőségteljesen emel szeme elé egy sértetlen, aranyszállal átfűzött, barna bankót, mintha azt mondaná szavak nélkül: ilyen a stilisztika, s mihez kezd magával a stilisztika hétfő este az esőfelhő árnyékolta, szürkületbe vesző kisvárosban, semmi esélye arra, hogy kiszabadítsa a szervbank széfjéből a szegényeket, akiknek szeme, szíve, lépe várja, hogy egy szerencsésebb testben folytassa életét, távol az olyan helyektől, amelyek rejtett udvarain, félvad virágoskertjeiben ismeretlen céllal kezd mozgolódni a sár, elfordult mindenható háta a horizonton, az égre Nap se derül, ahol mindenki esernyő alá búvik, miközben két gyerek versenyt röhög egy pénzintézet üvegablaka előtt, két idióta. - Mihez kezd az idiótákkal a stilisztika, mit kezdek én, a szavaiból élő befektetési tanácsadó, aki megszólalni már sose fogok, eszközeim birtokában ezt meg is tehetem, mosom kezeim, monológom befejeztével törölgetem számat - és valóban, a pénztárablakban még vagy negyedóráig törölgette aranyfedezetű száját, oly hosszasan, mintha nem is egyetlen bankót, hanem tisztes életjáradékot hozott volna világra a szája. Finom, ropogós bankjegyekből font koszorúkat, a jószolgálat ajándékait, vagy esetleg, hajolt láthatatlanul a bádogpult fölé a szillogizmus, végül országos devizatartalékokat öklendezett ki magából. Szúrt már az oldalunk a röhögéstől... Nem kaptunk levegőt, fennállt a veszélye, hogy a komikus jelenetbe belehalunk.
