Bárka-díjasok különleges karácsonyai
A karácsonynak rendesen fenyő-, fahéj- és szegfűszegillata van. Az ember a szerettei körében tölti az időt, azokra figyel, akik fontosak a számára. Törölgeti az ingéről a gyantát, gyertyafénynél szürcsöli a forralt bort, a meleg szobából bámul kifelé a hóesésbe. Karácsonykor az ember otthon van, és jól érzi magát. Boldog a körülötte lévőkkel, emlékezik a megváltó Krisztus születésére. Többnyire. Mert vannak évek, amelyek valahogy másképpen forgatják ki az ünnepi képletet, és olyan karácsonyt hoznak, ami különbözik minden korábbi élménytől. Szinte mindenki átél különös karácsonyt, szokatlanul szépet, meghatót, megrázót, extrémet akár. Bárka-díjas barátainkat arra kértük, osszák meg velünk és látogatóinkkal az emlékeikben legerősebben élő karácsonyuk történetét.
Szilágyi Zsófia
Minden boldog karácsony egyformán boldog, minden boldogtalan karácsony a maga módján boldogtalan.
Van bennünk egy karácsony-képzet, hóesésből, fahéjillatból, szikrázó csillagszóróból, a tökéletes ajándékból és véget nem érőnek látszó családi boldogságból áll össze. Úgy tűnik, sok ilyet kell átélnünk, hiszen részletgazdag festményt készítünk belőle, magunkban. Vagy cselekmény nélküli, giccses karácsonyi filmet, amely alá elfelejtettek hangot keverni - lehet, hogy az egész is onnan jön, a filmekből. Mert az igazi karácsony más. Másmilyen, szinte kivétel nélkül.
A másmilyen karácsonyoknak van hangja. Története. És ezek nincsenek kevesebben azoknál, amelyekből a karácsony-képzetünk létrejött: ahogy azt is tudjuk, hogy a meteorológusok szerint statisztikailag a fekete karácsonyok gyakoribbak a fehéreknél.
Másmilyen karácsonyom volt bőven. Amikor a bátyámat nem engedték el szabadságra a katonaságtól, és hárman álltuk körül a fát, én gipsszel a lábamon. Amikor szenteste is a nagymamámat sirattuk, akit novemberben temettünk el. Vagy a tizennyolcadik karácsonyom, amikor az ünnep számomra legfontosabb része már 24-e előtt pár nappal lezajlott egy eldugott kocsmában, én pedig szenteste az ott kapott ajándékkal ábrándoztam valakiről, aki, természetesen, a feleségével és a kicsi gyerekével ünnepelt. Az első asszonyként eltöltött karácsony, amit, a legkevésbé sem asszonyosan, vizsgaidőszakkal és az óvodás unokaöcsémtől megkapott bárányhimlővel töltöttem. Az 1998-as, amikor egy másfélhónapos baba aludt a fa alatt, mózeskosárban. Az antibiotikumok, orvosi ügyeletek közötti szünetekben lebonyolított aggódós karácsony, gyógyulni nem akaró, az örömtől és a láztól csillogó szemű kisfiúval.
Karácsony-filmünk forgatókönyvét valószínűleg a gyerekkori karácsonyok írják. Legyen tehát mégis egy ilyen a legemlékezetesebb, amelyik voltaképpen még nyáron kezdődött és éppen Gyulán. 10 év körül lehettem, Gyulán nyaraltunk, a fürdő bejáratánál volt egy dollárbolt. Naponta mentünk el ott, naponta álltam sóvárogva, és néztem - egy Barbie-babát. Bebocsátásra, dollárra, Barbie-babára esélyem sem volt. Az anyai szív nem tudta elviselni a bánatomat: anyám tervet készített, karácsonyra szerzett, titokban és nehezen, 8, azaz nyolc dollárt. Valahogy elintézte, hogy bejusson egy dollárboltba. Kiderítette, melyikben van Barbie-baba. És megszerezte. Malibu Barbie, fürdőruhában, a karácsonyfa alatt, életem egyik legszebb karácsonyán. Szocialista áruhiányból, hamis női testképet formáló, szőke, nagymellű, lila fürdőruhás babából is megképződhet a szeretet, az összetartozás és az önfeláldozás.
A karácsony nem fehér vagy fekete - a feketének sok árnyalata van, a gyász színe pedig a fehér is lehet.
Podmaniczky Szilárd
A fiú 1971. december 21.-én reggel egyedül ébredt a házban. Sütött a nap, vakított a hó, a madarak egymást hibázatták, hogy nem találnak élelmet.
Kilenc óra is elmúlt, mikor kibújt az ágyból, fölkönyökölt a párkányra, és nézte a szemközti ház ereszetén kiabáló verebeket. A szülei még dolgoztak, de ő már javában benne volt a téli szünetben, s ilyenkor minden másnak látszott, mint iskolaidőben. Nem kellett rohanni, nem voltak időpontok, nem volt becsengetés, kicsengetés, leckeírás és verstanulás, hirtelen mindenre jutott idő.
Kiment a konyhába, ahol langyos kakaó és egy szelet vajas-mézes kenyér várta. Leült az asztalhoz, de az első falat után bevitte a reggelit a szobába, és az ablak elé ült. Az ablak előtt biciklisek bóbitája suhant el, kendők lebegtek, sapkabojtok, a fiú nagyjából tudta, ki, milyen tökfödőt hord.
Aztán kiment a fürdőszobába, megmosdott és belebújt a mackóruhájába. Ebédig, mikor hazajön az édesanyja és összedob egy gyors tojáslevest és előveszi a tegnap este lesütött oldalast, amihez neki kell majd krumplit pucolni, rengeteg még az idő, lehet az utcára vagy a kert felé nézelődni. És akkor egyszer csak eszébe jutott, hogy pár nap múlva karácsony, már biztosan megvették az ajándékokat, és ahogy kell, el is dugták azokat. Mi sem élvezetesebb játék, mint az ajándék utáni kutatás.
A fiú számba vette a lehetőségeket, majd a háromajtós nagyszekrénynél kezdte. Benézett a ruhák közé, kipakolta a nyári cipőket, aztán bemászott az ágy alá, kiforgatta az ágyneműtartót, átnézte a legkisebb fiókokat is, benyúlt a könyvek mögé, és még a vécétartályt is megnézte, de sehol nem talált semmit. Akkor észbe kapott, és a spájzból egyenesen a padlás felé tartott. Hogy le ne csússzon a lába a létrán, még cipőt is húzott. Odafönt hideg volt és füstölt kolbászszag, pókhálók és kartondobozok. Á, hülyeség, odalent kell annak lennie.
A fiú lemászott, visszaült az ablak elé, és gondolkodott. Gondolkodjunk a szüleim észjárása szerint, morogta magában, hová rejtsük el az ajándékot, ahol biztosan nem fogja keresni ez az egyébként jó szimatú gyerek. Hová-hová? Először az jutott eszébe, hogy talán az ágy matracába dugták, és arra gondolt, hogy fölvágja a heverő kárpitját. De azt nem hogy délig, soha nem tudja helyrehozni. Ült és gondolkodott tovább.
Mi lehet a megfejtés? Hogyan lehetséges az, hogy sehol nem találja az ajándékát, holott ajándéknak lennie kell?
Egyszer aztán belemosolygott a ragyogó ablaküvegbe, még a haja is égnek állt. Megvan, csapta össze a tenyerét. Akkora ajándékot fogok kapni, ami nem fér be a lakásba!
A fiú elterült az ágyon, és eltervezte, hogy délután előveszi a szánkót, és akivel csak találkozik, mindenkinek elmondja, micsoda meglepetésben lesz majd része.
Berniczky Éva
Nem vettük mi olyan véresen komolyan a karácsonyt, mint manapság. Kivéve, ha üzent a boltos, hogy árut kaptak, mert az bizony advent idején különösen ütős dolognak számított. Megkockáztatom, fontosabb volt, mint az ünnep maga. Engem küldött az anyám a kincsért. Nálunk a kisbolt azokban az áruhiányos időkben szakrális helynek számított. Nem csoda, hiszen időnként az fordult elő benne, ami általában elő nem fordulhatott. Az árus túlságosan tisztában volt szerepe súlyával. Derékszögben meghajolva, alantas földi imát suttogva, alázattal nyújtotta át a hiánycikknek számító bármit, majd sejtelmesen nézett a boldog vásárló után. Az meg szentséges ajándékként vitte a csomag akármit, mintha meg sem vásárolta volna. Így értékelődött fel gyertya, szappan, mosópor... Mosóport kaptak (járt szájról szájra, ha nagy ritkán áru érkezett a faluba), és anyám engem menesztett, hogy járandóságunkat hazahozzam. A hetvenes évek valamelyik karácsonyán lehetett. Onnan gondolom, hogy akkoriban már nemcsak hogy jól olvastam, de fontos volt nekem a könyv. Caplattam a térdig érő hóban, mentem szófogadóan, teljesítettem megbízatásomat. A bolt előtt beálltam a tekergő sor végére. Már gyerekként kimondhatatlanul érdekeltek az emberek viselt dolgai. Várakozás közben jól elszórakoztam a szomszédaink gesztusain, nemes és nemtelen cselekedeteiken, amit rendre előadtak, ha akadt ráérő közönségük. Így aztán észre sem vettem, máris elszaladt az idő, hamarosan az eladónő elé értem. Kezembe nyomta a mosóport, és ámulatomra mellétett egy könyvet is. Kicsit csodálkoztam ugyan a különös párosításon, a mosópor nehezékén (a nagruzkán, ahogyan nálunk nevezték a kurrens áruhoz csatolt eladhatatlan portékát), de az árus felvilágosított, ez vele jár. Jó, nagyon jó, gondoltam, miközben végtelen elégedettséggel baktattam hazafelé. Szatyromban a mosóporral, hónom alatt ajándékkönyvemmel, mert ez utóbbit képtelen voltam másként kezelni, hiába fizettem ki az árát. Spártai (akarom mondani szovjet) neveltetésemből adódóan már akkor képes voltam ajándéknak tekinteni a kötelezőt. A karcsú könyvecske, amelyhez egy csomag mosópor árán jutottam hozzá, azóta vándorol helységből városba, könyvespolcról könyvespolcra. Bár a hajdani viszonylatok képtelen formációit mai napig nem sikerült okosan, értelmezhetően tisztába raknom. Bűntetni vagy megajándékozni kívántak vele? Holott józan eszem jelzi, hogy éppen ellenkező indíttatásból tették a mosópor mellé a könyvet, mint mostanság a grátisz öblítőszert. Akkoriban köztudottan nem akarták mindenáron eladni az árut, ellenkezőleg, inkább a hiányától szenvedtünk, mint a bőségétől. Mégsem értettem, és nem értem a különös párosítást. Be kellett érnem az egyetlen magyarázattal - a könyvvel. A derék Jonathan Swift utazóregényeinek első darabjával, a Gulliver utazása Lilliputban-nal. Merthogy a seborvos első hajótörésének bizarr kalandja járt, akartuk vagy sem, a mosópor-fejadagunkhoz. Máig sajnálom, de azt sajnos nem figyeltem meg, a sorban állók mindegyike ugyanehhez a kötethez jutott-e hozzá, vagy ki-ki a maga testre szabott történetéhez. Én mindenesetre azóta napi útmutatónak tekintem a karácsonykor rám testált könyvecskét. És stílszerűen hol szánni valóan nyomorultul kicsinek látom magam és környezetemet, hol meg óriásnak, hogy a lovakról már ne is beszéljek. Azt azonban azóta sem sikerült kiszámolnom, hogyan konvertálták a mosószer árát Gulliverbe. Vajon akciósan hány gulliver egy kilogramm mosópor?
(Holnap Podmaniczky Szilárd írását közöljük.)
Darvasi Ferenc
Hogy a legszebb karácsonyom és azon belül a legnagyobb élményem melyik lehetett, azt nem tudom, nehéz lenne egyetlen dolgot kiragadni, de ha muszáj, akkor úgy képzelem, abban az évben alighanem esett a hó, szánkóztunk, majd jött fel a nagymama a harmadikra hatalmas szatyraival, melyek a pilótakekszet, és a saját sütésű pogácsát, perecet rejtették, és nővérem biztosan nógatott, hogy játsszam vele, de én nem, mert csak egyedül szerettem, nem mutatkoztam a legjobb testvérnek, az fix, ráadásul, úgy sejtem, a legjobb karácsony az olyan lehetett, hogy a fa alatt ott volt a gombfocicsapat, éspedig - minthogy az ilyen ajándékot rendesen az apjától kapja az ember - a Fradi, és én, gondolom, mentem is játszani vele rögtön, hálátlanul otthagyva a többieket, csak előbb átalakítottam a csapatot, Gyomaendrődi Előre Spartacus Torna Klub lett belőle, mi sem volt egyszerűbb, hiszen a két gárda színei megegyeztek, csak a címkéket, neveket kellett lecserélni, mert a gyomai Kéki azért technikásabb szélsőnek tűnt Pálingnál, az endrődi Bukva fifikásabbnak Limpergernél, és nem is volt más hátra, mint felhajtani a szőnyeget a szoba sarkában, az olajkályha mellett, és letérdelni, a parkettán állt a futballpálya, és már 24-én este okvetlenül ki kellett próbálni, hogy muzsikál a Kéki Elek-Janis János-jobbszárny, és a próbajátékra érkezett ghánai erőcsatár, Yeboah mit kezd a felívelt labdákkal a minden hájjal megkent védők gyűrűjében, a GYESTK minimum a Reallal küzdött, és az biztos, hogy felejthetetlen élmény volt, mert ha hamarabb nem is, a második félidőben száz százalék, hogy fölébe kerekedtünk az elkényeztetett királyiaknak, talán éppen a mindvégig agilis Yeboah felhőfejesével.
(Holnap Berniczky Éva írását közöljük.)
Tarján Tamás
Legemlékezetesebb karácsonyom az, amelyikre nem is emlékszem. 1950-ben szüleimnek sehogy sem sikerült karácsonyfát szerezniük. Apám mindennapi élethelyzetekben oly könnyen szétporladó akaraterejét a próbára tevő szituációk rendre megsokszorozták. Nekilátott fenyőágakat gyűjteni, majd inkább gyenge, mint közepes kézügyességével a gallyakat szép körkörösen egy seprűnyélre drótozta. Feldíszítve - így meséli a család - a kis fa elég jól mutatott a sublóton. A kiszáradt ágak azonban a gyertyáktól lángra kaptak. Rohanás a fürdőszobába, fejvesztettség: az apai remekmű összeomlott a ráhajított vizes törölközők alatt. Fénykép őrzi egy kerek fejű kisgyerek ijedelmét, ám hogy a fa láttán ijedtem-e meg, vagy kevéssel utóbb a tűztől, mára kideríthetetlen. Édesanyám soha többet nem engedett viaszgyertyákat helyezni a karácsonyfára. Készített is apám egy házilagos izzófüzért, amely minden esztendőben szentestén, este hatkor, az angyalka csengetését követően, a tervezett felgyújtáskor mondott csődöt. Következett az izzócsere, a ragtapasszal való rögzítés, a csatlakozó javítása. És, csodák csodája, mindig lőn fény. Este nyolcra. A tizenegy kis égőből álló fonat, ez a technikai múzeumba illő képződmény még a közelmúltban is kihúzott a csávából, amikor úgy tűnt, a százötven villanylángocskával büszkélkedő vadonatúj füzér négyéves kisfiam kedvéért sem hajlandó szuperálni.
Egyébként az angyalka kisharangja is megvan, remélem, idén újra megcsendül. Anyai nagyapám keze munkája. Színe, formája révén esztétikai unikum; itt csupán kút alakjáról és foltos zöld kalapjáról teszek említést. A harang kijár belőle, de negyven-ötven perc küszködéssel eddig minden alkalommal vissza tudtam szerelni. A szerkentyűnek pompás helye van az aprócska betlehem mellett, amelyből - egyik nagymamám hagyta ránk - két keleti mágus és egy szamár hiányzik. A Kisjézus nem: amióta az eszemet tudom, ugyanúgy tárja karját a jászolban.
(Holnap Darvasi Ferenc írását közöljük a sorozatban.)
