Dérczy Péter
Manga
Megszólalt a csengő, gyorsan egymás után kétszer, mintha azt mondta volna, ti-ti. Családi csengetés volt, arra találtuk ki, hogy tudjuk, családtag toporog az ajtó előtt, nem a bősz postás. Tudtam, hogy a feleségem.
Akkor már három hete volt, hogy elküldtem a szeretőjéhez, mert már kibírhatatlan volt minden, és kettesben éltünk a fiammal. Kóvályogtunk egy hatalmas lakásban, néha egymásba botlottunk. A fiam többnyire szótlanul és végső elszánással animéket, még inkább mangákat nézett az interneten a szobájában, már egy kicsit gajdolt japánul. Az apja meg egy másik szobában hasonlóan erős elszánással vedelt, és arra gondolt, hogy előbb vagy utóbb kell egy japán nyelvkönyvet vennie, ha még kommunikálni akar a fiával.
Fölálltam, kimentem, és kinyitottam a lakásajtót.
Rögtön tudtam, hogy baj van. Rágta a szája szélét, de nem ám csak úgy, hanem szinte véresre, és látszott, hogy a sírás határán jár.
Mire az előszobából a hallba értünk, már sírt. Ült az ebédlőasztal sarkánál, remegett, vonaglott az ajka, eltorzult az arca, és folytak a könnyei, kenődött a smink.
Tudtam, hogy valóban baj van. Arra gondoltam, hogy több évtizedet voltunk együtt, de még soha nem láttam sírni ezt a nőt, kivéve, ha idióta érzelgős filmeket néztünk valamilyen rejtélyes okból, akkor viszont gyakran itatta az egereket, ahogy a családban ironizáltunk rajta.
Tudtam, hogy baj van, de egyetlen porcikám sem akart tudni róla. Tele voltam bajjal, volt nekem akkor már éppen elég, nem kívántam többet.
Néztem a síró nőt, és nem tudtam másra gondolni, mint arra a rohadék januári szerda délelőttre, amikor elment. Előtte való este küldtem el, másnapra persze már megbántam, de akkor meg ő volt hajthatatlan. Ürültek ki a szekrények, pakolta a ruháit a sporttáskákba, én meg szédelegtem körülötte, mintha kómában lennék, aztán segítettem levinni a táskákat, a taxi már ott volt. A taxis próbált tréfálkozni, ez talán valami sofőrbetegség, hogy milyen szerencse, hogy kisteherautóval jött, így legalább befér minden. Pedig hát csak egy kombi volt, és sírni valóan kevés csomag, négy sportszatyorba befért, mondhatnám érzelmesen, egy egész élet. Persze később, hónapokkal később majd rosszabb lesz, amikor szétszedjük a lakást, csupaszodnak a könyvespolcok, eltűnnek a dolgok innét is, onnét is, fölbukkannak a vakolathiányok, a néhol feketére színeződött falak, és akkor már mindenütt a pusztulás nyomaiba ütközöl. Ami elsőre befért négy táskába, az később sehova nem fér már, bútorraktár, összevissza pakolt, rendetlen, rossz, mocskos, a végső romlás előtt álló ószeres bolt lett belőle.
Pocsék, latyakos, esős januári délelőtt volt. Elnéztem a Bajza utcán az Andrássy út felé, szörnyű szürke galambok szálltak a levegőben, a Szondi és a Bajza sarkán éppen befordult a 72-es troli, az Epreskert kopár fáinak az ágai csontszerűen meredtek a borús ég felé, a távolból sziréna szólt, talán mentőautó.
A taxis már bepakolt, vajon mit gondolt, ki hagy el kit.
Odalépett hozzám, és meg akart csókolni, de még az Epreskertet néztem, s ahogy visszafordultam felé, elcsúszott az ajka, alig érintett, megállt a légüres térben az arcom mellett.
Aztán beszállt az autóba, hogy korosan elinduljon az ő kiszámíthatatlan, talán jó, talán rossz új története felé, de nem vártam tovább, hátat fordítottam és beléptem a házba, már nem láttam. Eszelősen csak arra gondoltam, hogy a taxis csalódni fog, amikor bemondja az úticélt, és kiderül, hogy néhány sarokkal odébb már ki is teheti. Nyilván nagyobb fuvarra számított.
Néztem a síró nőt, a fiam még ki se jött a szobájából, továbbra is elszántan mangázott, szóval néztem, nem akartam a bajt, de valamit tennem kellett, hát megkérdeztem, hogy mi történt.
Nehezen artikulálva, azt mondta, retteg attól, hogy elveszíti őt.
Egy pillanatra megfordult velem a világ, hogy kit veszít el, mitől retteg, de pár másodperc múlva megértettem, hogy a fiunkról beszél, akivel akkor már három hete voltunk kettesben, egyedül.
Néztem ezt a síró nőt, aki becsapott, elárult és még a csillagokat is lehazudta az égről az elmúlt években, és egyszerre csak azon kaptam magam, hogy ott állok mellette, magamhoz húzom a fejét, megcsókolom a könnyes arcát, simogatom a valaha oly gyönyörű és sötét barna haját, amit valamiért már rég borzalmas narancssárgára festetett, és azt súgom neki, hogy „semmibaj, semmibaj, semmibaj".
És közben látom magunkat, hogy milyen végtelenül szomorú és szánalmas ez az egész. Mint egy rossz képregény. Mint egy másodosztályú manga.
