Füzi László
Korszerűtlen gondolatok
... a paraszti világ széteséséről és a mai faluról
Hetek-hónapok óta nem a mostani, hanem egy régebbi világban élek. A gyerekkorom világában. Az foglalkoztat, hogyan éltünk a családban, hogyan éltük az életünket a faluban, a hatvanas-hetvenes években. Mi az, ami az életünkből általánosítható, a magántörténeten túl. Mondhatnám, hogy könyvet írok a gyerekkorom világáról, de ez csak részben lenne igaz, hiszen most nem a könyv fontos számomra, hanem maga a szembenézés az akkori világgal és az akkori idővel. A szembenézés szándéka indította el az alábbi gondolatmenetet is.
A paraszti osztály szétbomlásával kapcsolatos adatokat Tomka Béla a huszadik századi Európa társadalomtörténetével foglalkozó munkájában alig több mint egy nyomtatott oldalon összefoglalja. Ne lepődjünk meg ezen az egy oldalnyi terjedelmen, azt, hogy hat millió áldozata volt a holokausztnak, pár szóval le lehet írni, noha tudjuk, hogy a hat millió halál súlyát ez a pár szó nem képes érzékeltetni. Az adatokra mégis, ennek ellenére szükségünk van.
„Az agrárnépesség csökkenése ugyan változó ütemben, de már jóval az általunk vizsgált periódus előtt megindult szerte Európában - írja Tomka Béla. - Ennek ellenére a 19-20. század fordulóján Nagy-Britannia és Belgium kivételével - ahol 1821-től, illetve 1880-tól már az ipari foglalkoztatottak domináltak - még mindig a mezőgazdaság számított a legnagyobb ágazatnak mindenhol. (...) A skála mindazonáltal széles volt: Albániában a munkaerő több mint 80%-a, Bulgáriában 80%-a, Romániában 79%-a, míg Magyarországon 53%-a, Spanyolországban pedig 52%-a élt mezőgazdaságból. (...) A második világháború utáni gyors gazdasági fejlődés néhány évtized alatt csökkentette az agrárnépességet Nyugat-Európában. (...) Kisebb ütemű volt a csökkenés Közép-Kelet-Európában."
Ha a tanulmány szövegéhez kapcsolódó táblázatot nézzük, akkor azt látjuk, hogy Magyarországon a „gazdaságilag aktív lakosságnak" 1910-ben 58%-a, 1930-ban 55%-a, 1950-ben 50%-a, 1960-ban 37%-a, 1980-ban 20%-a, 1997-ben pedig a 8%-a dolgozott a mezőgazdaságban.
Ha jól olvasom az adatokat, akkor azt kell mondanom, hogy Magyarországon egy évszázad alatt a „gazdaságilag aktív népesség" fele hagyta el a mezőgazdaságot. A falvakban általában több gyermek született, mint a városokban, amiből az is következik, hogy bár a lakosság a falut nagy tömegben hagyta el, azért maradtak is ott, bár az ott maradók többsége már nem mezőgazdasággal foglalkozik.
A fenti adatok azt is jelzik, hogy a paraszti osztály szétesésének folyamata a huszadik században egyre gyorsuló ritmusban ment végbe. Tegyük ehhez hozzá a háborúkat, a nélkülözéseket, az öröknek tudott szegénységet, a kulákosítást, a téesz-szervezéseket, az erőszakos városiasítást, a sokszor kényszerű falun-maradásokat, s akkor megtudjuk, hogy mi mindenen ment keresztül ez az ország a huszadik században. (Ha Kelet-Európa huszadik századi történetére gondolunk, az éhínségekre, éhséglázadásokra, táborokra, a miénkénél is durvább iparosításra, akkor még megdöbbentőbb a kép.) S mindehhez tegyük hozzá azt is, ami ebben a században nem a paraszti eredetű népességgel történt, a háborúkat, az emberek tömeges pusztításának egyre hatékonyabb eszközeit, az ideológiákba való kapaszkodást, a holokausztot, a gépiesítést. Ha mindezt megtettük, akkor képet alkothatunk a huszadik század egyik, pusztító vonulatáról.
A paraszti világ huszadik századi felbomlása az ember földtől való elszakadásának immáron a sokadik lépcsőjét jelenti. Ezt az önmagát sokszor és sokféleképpen újrateremtő folyamatot a kultúra végigkövette. Kétféleképpen is. A paraszti világban benne élők megteremtették a maguk kultúráját, a belőle kiszakadók elmondták a kiszakadás gyötrelmeit, a másik világba való belehelyezkedésük nehézségeit.
A hetvenes években, amikor ezekkel a kérdésekkel szembekerültem, a kultúrának ez a sajátosan megmutatkozó kettős vonása már megszűnt. A paraszti közösségek szakadoztak, már nem teremtettek kultúrát. Nem az évszázadokon keresztül csiszolódó népdalokra, népballadákra gondolok, nem is a múzeumokba bekerülő hímzésekre, fazekas-termékekre, inkább arra, hogy a világról sem alkottak a maguk számára egységes képet. Kósa László a „Ki népei vagytok?" (Magyar néprajz, Budapest, 1998) című munkájában hangsúlyozottan történelmi szemléletet alkalmaz. A 19-20. században rögzített népi kultúra történetileg gazdagon összetett, mondja. S azt is mondja, hogy a népművészet utolsó szakasza, többek között az újonnan kialakuló üzleti világnak köszönhetően, hanyatló jellegű. Történetileg a mi világunk akkor már túl volt ezen a hanyatló kultúrán is, az felbomlott, új kultúra pedig nem alakult ki, ezt az űrt töltötte be a televíziózás megjelenésétől az újonnan formálódó tömegkultúra. Valódi kultúra azóta sem létezik tömegméretekben. Sem a faluban, sem a városban.
S mintha a kilépők is kevesebbet szóltak volna régi világukról, mint korábban. A harmincas évek után a hatvanas években mutatkozott utoljára a falu társadalmi élete iránt komolyabb érdeklődés. A hetvenes évek mozgalmai már csak a valamikori kultúrát, a magukénál szervesebb kultúrát keresték, a falu létgondjai, a társadalom egészével való kapcsolatának ellentmondásai nem foglalkoztatták ezeket a mozgalmakat.
Könyvek, szociográfiák és művek akkor is születtek a faluról a falu társadalmának felbomlásáról, de mintha lezárult folyamatról írtak volna bennük, mi pedig még mindig benne éltünk, mondhatom-e, a szétbomlás folyamatában. Ahogyan sokan még ma is benne élnek, már kisebb eséllyel a későbbi életükre, mint amennyi számunkra adatott. Csak legújabban, a fiatalabbaknál érzem a törekvést a maguk küzdelmének, a kikeveredésüket kísérő küzdelmek megírására. Néhányuknál az elszántságot is tapasztalom, hogy önmagukat az új világban is megteremtsék.
A küzdelmeikről írnak ők is.
A küzdelmeinkről beszélek én is.
Miért történik ez így?
Azért, mert a szétbomlás akkor már belülről is elkezdődött, s megkésett volt. A kilépésnek már sokadik hullámát figyelhette az érdeklődő.
Azért, mert sokan úgy érezték, a kilépésnek erről a szakaszáról már nem lehet újat mondani.
Azért, mert úgy gondolták, hogy az akkori kilépésnek már nincsenek új jellemzői.
Azért, mert az ember legbelsőbb világát érintő ütközések nélkül nem lehetett a faluból kilépni.
A falu azóta is önmagában létezik. Önálló világa alig foglalkoztat valakit, pedig, igaz, változó formában, de még mindig újrateremti önmagát. A város nem képes új otthont, tanulási lehetőséget, menedéket, kiutat biztosítani mindenkinek, a városból kiszorulók pedig visszatérnek a faluba, vállalkoznak, újabb világot építenek maguknak a faluban, vagy éppen csak élik az életüket. Nemegyszer vegetatív szinten. Zárványok keletkeznek, eltűnik a világhoz való kapcsolódás lehetősége.
Az akkori falu még őrizte ezt a lehetőséget. Akkor is, ha nem tudtuk, hogy azon a világon túl, amelyikbe igyekeztünk, már egy másik világ is formálódik.
