Kiss Ottó
Az elmerült kert (V.)
Só
- Kéri a sót? - kérdezte Komoróczy bátortalanul a szemben ülő hölgyet, akit a menzán messziről nap mint nap figyelt, de ma volt az első alkalom, hogy megszólíthatta, mert a nő végre az asztalához ült.
- Igen, köszönöm - mondta a hölgy, és kivette Komoróczy kezéből a sótartót.
Míg a nő megsózta az ételt, Komoróczy arra gondolt, hogy pontosan ilyen asszony kellene neki. Egy az ízlésük, egyforma ételt választottak most is, mint szinte minden áldott nap, s az asszony a sóból is éppen megfelelő mennyiséget használ. Igen, végre eljött a pillanat, gondolta Komoróczy, az, amire évtizedek óta vár. Az alkalmat, amelyet a szerencsének, na és egy sótartónak köszönhet, nem szalaszthatja el.
Csendben és nyugodtan ettek, de Komoróczy agya gyorsan járt. Arra gondolt, hogy ez a nő megfűszerezhetné az életét, éppen olyan mennyiségben, ahogy szüksége lenne rá. Egymás után jutottak eszébe azok a dolgok, amelyeket majd együtt csinálnak. Kirándulások, esti beszélgetések, tévézések, sőt: mozi. Gondolatban átrendezte a lakást is, ahol élt. Eldöntötte, hogy a nő este melyik oldalon fekszik, s hogy néha megfogják majd egymás kezét, úgy alszanak el, vagy nem is alszanak el, hanem...
De amikor Komoróczy idáig jutott, a hölgy azt mondta:
- Egészségére!
- Köszönöm szépen - felelte Komoróczy bátortalanul.
A síró ember
A síró embert, amint az később kiderült, Mangel Emilnek hívták, de a faluban mindenki csak síró embernek nevezte. A környékbeliek nem tudták, hogy hol lakik, hogy honnan és mikor került a faluba. Egész héten nem is látták, csak péntekenként jelent meg, leült a játszótér egyik padjára, mindig ugyanarra, és sírt.
Mangel Emil minden pénteken délelőtt tizenegy óra tájban jött, húsz-huszonöt percet sírt, aztán elment.
A gyerekek az első két alkalommal tudomást sem vettek róla, de a negyedik héten már várták, mikor jön a síró ember.
Mangel Emil jött, sírt, aztán elment.
Szabó Pici, az óvodások legbátrabbika a következő pénteken odament a síró emberhez, és azt kérdezte:
- Azért sírsz, mert nincsenek még lepkék?
Mangel Emil felemelte a fejét, ránézett Szabó Picire, és azt felelte:
- Nem.
- Hát akkor miért sírsz? - kérdezte Szabó Pici.
A síró ember mondott valamit Szabó Picinek, de ezt a többiek nem értették.
- Mangel Emilnek hívják - újságolta Szabó Pici, amikor visszament a társaihoz.
Aztán elmondta azt is, hogy Mangel Emil egy regény főszereplője, csak az a baj, hogy a regényíró meghalt, ezért Mangel Emil egy pénteki napon ottmaradt a huszonnegyedik oldal tetején, egy padon.
De hogy miért sír, azt Szabó Pici sem tudta.
Az óra
Pikó M. Béla gyerekkorában meg volt róla győződve, hogy elég előrébb tekerni az órát, és ő máris idősebb lesz.
Pikó M. Béla úgy hitte, az óratekeréssel nemcsak ő, hanem körülötte minden idősebb lesz.
Az óratekeréssel az egész világ idősebb lesz, gondolta Pikó M. Béla.
De amikor megpróbálta a tekerést, semmi se változott.
Pikó M. Béla nagyon megsértődött az órára, sokáig csak visszafelé volt hajlandó tekerni.
Akkor, néhány nap ideges tekerés után a világ, amely körülvette Pikó M. Bélát, egy rettenetes méhlepényhez kezdett hasonlítani.
Mocsok és vér volt mindenütt.
Pikó M. Béla tovább tekerte az órát visszafelé. Akkor meg tankok jöttek, teljesen szétlőtték a várost, ahol addig élt.
A nagy sikerre való tekintettel Pikó M. Béla folytatta a tekerést. Most az emberek lövöldözték egymást. Csoportokba verődtek, elfoglalták a tévét meg a rádiót, és az utcákon rengeteg halottat hagytak. Néhány golyó Pikó M. Béla lakását is elérte.
Amikor a második vagy a harmadik lövedék süvített át az ablaktalan szobán, Pikó M. Béla izzadságszagot érzett a sarokban, ahová a golyók elől húzódott, és valami nedves lé is csordogált a lába között. Csak később értette meg, hogy levizelte magát.
- Végre sikerült - mondta akkor Pikó M. Béla. - Megöregedtem.
Pedig csak azután kezdődött minden.
