V. Gilbert Edit
A meglepő Szabó Magda
Szabó Magda Napok a Gyulai Várszínházban
augusztus 16-18.
Már a fesztivál egésze, zökkenőmentes lebonyolítása is az; csaknem egész nyáron át akár napi két előadás, zenei hét, közben egy-egy kiskonferencia a magyar Shakespeare-ről és a humor nyelvéről (Shakespeare, amikor magyar és X. Irodalmi Humorfesztivál és konferencia). Ugyan nincsenek szakmai megbeszélések, mint az a színházi fesztiválokon megszokott, de belátom, az már nem férne bele a keretekbe. A Gyulai Várfesztivál valóban a közönségé: helyiek és turisták látogatják, nagy az érdeklődés, a színház régóta szerves része a szépséges kisváros nyárestéinek. Megbízhatóak az állandó kezdési időpontok, a Szabó Magda Napokon a 17 óra és a 20.30.
S hogy Szabó Magda miért is meglepő? Az ő napjaival zárult a gyulai színházi nyár, nagy sikerrel és tapintható érdeklődés közepette. A hat előadás jól érzékelteti a szerző sokoldalúságát, s azt hiszem, kellemesen meglepi olvasóit, akik bizonyára megoszlanak a tekintetben, hogy az életmű melyik oldalát ismerik és szeretik. A lányregényírót? A történelmi drámák megalkotóját? Az önéletrajzi családregények elbeszélőjét? A meseregényekét? A verses műfajait? Avagy az ezekbe nem illeszkedő, másféle, modern, egzisztenciális regényvilágok Szabó Magdáját? Mindegyiket képviselte a mindössze hat, jól összeválogatott előadás s a keretezés: keskeny cetlikre nyomtatott gondolatokat húzhattunk a terekből kifelé menet a szerzőtől. Ez a gesztus – s a Kamaraterem előterének fotókiállítása az írónő portréival s tőle származó jól eltalált idézetekkel képaláírásokként, megteremtették a méltó közeget a napokhoz, kiegészítették, összefűzték az egyes darabokat.
Az Agyigó versekből, zenéből és prózai részletekből összeállított műsora végigvezette Szabó Magda életét Nagyváradi Erzsébet és Vasicsek János (rendező: Czeizel Gábor) előadásában. A művész és a magánszemély a közélet, a politika présében arra jut, hogy feláldoz életéből egy jelentős szeletet: nem lesz gyereke, mert az által zsarolhatóvá válna.
A szuggesztív előadás megértette azt az elméletileg ismert és a történelem egyes korszakaiban, így a 20. század közepén is megelevenedő belátást, hogy a kifejezés, az igazmondás szabadságát korlátozná a családalapítás. A szülői indíttatás – és az egyszer csak rátaláló szimbiotikus szerelem, az okos és magába zárkózó férfitárs befelé fordulása feloldásának gyötrő vágya, az összeolvadás, majd az egyedül maradás intenzív állapota sűrűsödött a másfél órába. A Gózon Gyula Kamaraszínház színpadi estjét, életrajzi indíttatású pódiumelőadását esti bemutató követte a Várszínpadon.
A Nemzeti Színház és a Gyulai Várszínház közös produkciója (rendező: Szabó K. István) az örökzöld s méltán világhírű Az ajtót nyitotta ki újra. Udvaros Dorottya Emerence szigorú, szikár, puritán, tiszta beszédű, határozott öregasszonyként vitte tovább a titkot, hogy ki is ő. Kegyetlen, öntörvényű, egyenrangú partner, aki úgy gondoskodik „gazdáiról”, ahogy azt ő látja jónak. Ő szabja meg határait, nem tűr beleszólást magatartásába. Segíti, s mindeközben kendőzetlenül jellemzi és ítéli meg munkaadóit.
Hatékony megoldása volt a rendezésnek az íróházaspár s Emerenc lakásainak egybenyitása, s a kutya: az élő és a makett megkétszerezésének elvetése. Emerenc fiatalkori énjét meglepően dekoratívra és elegánsra formálták, a háttérvetítések túlzott használata illusztratívan hatott. A ház népe karneváli, szürrealisztikus jelenetekben elevenedett meg. Az egyforma, kaucsukszerű cicák jelenléte és felemelése a záróképben giccshatáron mozgott, ami Emerenc sajátos: a hasonlóan megformált porcelánkutya kapcsán kifejtett zavaros giccselméletére rímelt: ami olyan lekerekítettségében, egyszerűségében, ráismerhetőségében, mint az eredeti, hogy is lehetne giccs?
A romantikus zenei háttér és az első két nap előadásaiban megjelenő vetítések valamelyest egységes érzetet közvetítettek s vontak a feldolgozások köré: a szentimentális, illusztratív, referenciális, kisrealista színházi stílusét. Amikor dörög az ég, hatalmas robbanást hallunk, amikor sírról van szó, egy temető villan be. Ez utóbbi már Az őz másnapi adaptációjának záróképe. Itt is sok a vetítés és a konzervatív-polgári megoldás, ám a zseniális Nagy Mari elviszi a hátán az előadást, de több szerepet játszó partnerei is jól teljesítenek. Emlékezetes a bájos, naiv Angéla (Erdélyi Tímea) és a több férfiszerepet alakító Gáspár Sándor, aki talán túl erős, már-már karikírozó gesztusokkal jelenítette meg Pipit, a színészbarátot-szeretőt. Izgalmas rendezői találmány, hogy a nagy szerelem nem tűnik fel emberalakban, nem kap szerepet: a nő neki, aki már nem él, mesél el mindent – ahogy a regényben is. Jól meghúzott és megformált, hatalmas terjedelmű monológjában, amely követi a regény egyes szám második személyű megszólalásmódját, kislányos daccal, durcássággal beszéli el Encsy Eszter az Angélával szembeni ellenérzésének csillapíthatatlanságát. Megvilágosodik traumatizáltságának gyerekkori, családi eredete: az, hogy láthatatlan volt szülei számára, akik jobbára csak egymással foglalkoztak. Éles fény vetül az apa vakfoltjára. Amikor az anya megsajnálná a kislányt, akit rendületlenül kemény fizikai munkával terhelnek, leinti: szívós lány ez, szeret és tud dolgozni.
Ezt a múlhatatlan sértettséget, dühöt transzformálja Eszter egy életen át tartó irigységbe. Nem észleli, hogy már rég elégtételt kapott a sorstól, színészi pályán van, háza lett, s a férfi őt szereti, nem Angélát. Mindennek a rosszabbik felét, az árnyoldalát látja. Az derül ki ebből a műből – az író és a rendezés is arra teszi a hangsúlyt, hogy a gyerekkori sérelmeken, szocializáción alig lehet változtatni. Semmi nem semlegesíti, nem kompenzálja itt az elhanyagolást. Nincs olyan erő, ami kielégíthetné, ami elégtételt szolgáltatna számára. Ő mindenért megdolgozik, ám nem tudja élvezni fáradozásai gyümölcsét, képtelen észlelni a sikert, mert elvakítja, hogy más anélkül is érvényesül: aki gyenge vagy annak tetteti magát, szüntelen segítséget kap. Az életművön végig vonuló másik lányalak, az önéletrajzi énnel szemben szőke, nőies, gyengéd, érzelmes és másutt általa is imádott lény itt Angéla. Ebben a műben nem imádja, nem szereti őt a főszereplő-mesélő, de arra vágyik, hogy bárcsak ő lenne a helyében. Ő az a standard ellenpont, ellenfél, akivel kíméletlen, igazságtalan, amit Nagy Mari kifelé szóló gonoszkodásai, csínyei, ahogy nem fogad el tőle semmit, az ölelését sem, karakteresen mutatnak. Angéla az ő számára kibillenthetetlen viszonyítási pont, ő a horizont, amelyhez képest neki nincs esélye, s akit mindig szerencsésebbnek érez magánál, még ha menekülniük is kell, még ha el is szereti a férjét. Még ha kedves is hozzá Angéla, mert mindig az. Vetélytársnőjét csak a közösen szeretett férfi halálos ágyán sikerül észrevehetően megsebeznie, amikor annak utolsó kívánsága az, hogy ő, Eszter menjen be hozzá. Ellentmondásosan, zavarosan nyilatkozik a férfiről, hol úgy, hogy szerette, hol pedig hogy nem, csak a másiktól akarta megszerezni, elorozni. Fúriaként, daccal kiáltja világgá végül, hogy ő ölte meg. Más ez a modalitás, mint Az ajtó zárlata, amikor is az írónő-alak (akit nem neveznek nevén az előadásban, de Emerenc a kórházi ágyán megenyhülve, ahogy a könyvben is – Magduskának szólítja, a színlapon viszont Molnár Annaként szerepel) beismeri és megvallja: Én öltem meg Emerencet. Nagy Mari remek, bravúros, de kislányosan durcás előadásába, Az őzben kerülhetett volna még több szín, hogy ne legyen olyan egyenletes.
Őszi, vöröses levelek a földön, ezekből képzett lugas, koszorú jelentik a vizuális kereteket, az izzásét, csillapíthatatlan szenvedélyét és melankóliáét. Olyan vallomás azonban Eszteré, amely nem jut el a beismerésig, az önreflexióig, a saját részesség felismeréséig. Dacosan hajtogatja a magáét, de nem látja be saját nézőpontja, vonatkozási rendszere viszonylagosságát. A falevelek és a temető érzelmes szomorúsága nem illik hozzá. A kontraszt lehet elgondolkodtató, de legalább annyira átgondolatlan és megoldatlan: másfelé, egy konszolidált Szabó Magda-világ irányába vivő.
A második esti Régimódi történet (rendező: Csiszár Imre) a Szolnoki Szigligeti Színház előadásában az Erkel Művelődési Központ nagy színpadán úgyszintén élt a háttérvetítések eszközével, ám kissé elemeltebben, pasztellmódban: többnyire a fizikai díszletelemekkel megképzett környezet folytatását jelezte. Az előadás zárlata Rickl nagymama (Radó Denise) beismerése Lenke, Magda anyja (Pertics Villő) felé: te voltál az egyetlen Jablonczay, aki ledolgozta felém az adósságát. A színen, ahogy a regényben is, szörnyeteg; vagyonukat – vagy feleségükét – elkártyázó férfiak, s többnyire keserű vagy megkeseredő nők, akik mentik maguk módján a menthetőt. Családi fotók merevségével ülnek a színpad peremén a jelenetből kilépő párok és szereplők.
Az ő báli táncuk, forgataguk választja el egymástól a jeleneteket is, miközben a díszletmozgató munkások cserélik a bútorokat a színpadon. Lepereg előttünk az írónő szüleinek és nagyszüleinek élete, a katolikus és kálvinista nagyszülők ellentéte, ellenségessége. Jablonczay Lenke apjának, Kálmánnak könnyelműségéből fakadóan elvész a hozomány, a birtok, aminek következtében a kislány a mindannyiukra fenekedő apai nagyanya udvarába kerül. A rideg, bántalmazó nevelés és az ambivalens zárdaiskolai környezet sem tudja elfojtani Lenke érzékenységét, bátorságát, kreativitását, igazságérzetét. Szerelmei, férjei sorában a második: Szabó Elek kormánytisztviselő említéséig juttat el a színpadi cselekmény.
Szabó Magda bármely műve mellé állítva egy másikat izgalmas kaleidoszkópként rajzolódik ki az önéletrajzi anyag átstrukturálása, fiktivizálása. A szülőpár kapcsolatának különbözősége, a gyermekükhöz való viszony mássága különböző kompozíciókban, a tehetséges utód megjelenítése – nemcsak lányként. Erre példa az utolsó, harmadik nap nyitódarabja, a nagyváradiak Tündér Lalája (rendező: Tóth Tünde). Itt fiú a bájos és akrobatikus, könnyed és megszeppent Lala (Tötős Ádám) a rakoncátlan, kezelhetetlen, eredeti, egyéni és nagyon tehetséges gyermek – akinek emberből van a szíve. Az alapmű zsenialitását kelti életre és tetézi ez a vérbő, koreográfiájában, látványában, élőzenei világában csillapíthatatlan játékossággal előadott mese. Felejthetetlen a gyerekeknek – és a felnőtteknek: szülőknek, kísérőknek egyaránt. Nekik ugyanúgy szólt: mind a rejtvényszerűség: mit is mutogat a hal (SZÜNET), mind a humora, amely karakteresen egyénítette a szereplőket, s a viszonyok általában, a szerelem és érzékiség, a hatalom arcai és mozdulatai, a végén az igazából zenélni szerető (mert a zene mindent megold) feltaláló megkoronázása. Csill beismeri bűnét: ő, a patikus adta át varázshatalmát a tohonya, buta és rosszindulatú Aterpaternek. A feldolgozás ritmusa és elevensége minden réteget megmozgat. A bűbájos mosoly a királynő és az esetlen Amalfi kapitány között mindannyiszor kigyullad, mikor egy jelenetbe kerülnek.
A nyelvi bravúrok az eredeti szerzőt és a dramaturgot is dicsérik: Csill és a csillapíthatatlanság (ez Szabó Magdáé), a paragra fuss (mire fussak? milyen paragra?; ezt nem találtam nála), s nincs ez másként az utolsó, a nagyszabású záróelőadás, az Az a szép, fényes nap esetében. Mind a szakirodalom, mind az olvasóközönség nagyobbik részében elterjedt nézet, hogy történelmi drámái képezik az életmű leghalványabb részét. Bagó Bertalan rendezése, Gáspár Sándor kivételesen megformált államférfije az ember és stratéga, Géza alakításában, s az az érthető, tiszta, deklamációtól, sallangoktól mentes intellektuális beszéd, ami a Tószínpadon felhangzott – nem mellesleg a felemelő, hihetetlen környezet a várral és az óriásfával, amely közrefogta a színpadot, azon a dobozokból és állványokból emelt díszlet – együttesen rácáfolt az iménti vélekedésre. Hűvösbe fordult ez az este, amit tudni lehetett, beburkolózva kellemes volt az éjszakai lehűlés, így zavartalanul lehetett élvezni a történelmi játékot. Itt a kivetítés funkcionált, nem illusztrált: mai televíziós közvetítést imitálva, mai nyelven és hangsúlyokkal, kontextust vonva tudósított a Nyugatba integrálódni akaró Magyarország és a Nyugat találkozójáról, kapcsolatfelvételéről. Ezekkel az ismétlődő médiagegekkel inkább csak a mimika, a testbeszéd és a nonverbalitás szintjén ágyazta a mába a rendezés – néhány kiszólással – a drámát, amelynek alapanyaga meglepően modern volt és aktuális. A gyulai előadás időpontja, az augusztus 18-a, az államalapítás ünnepének elő-előestéje és a közelgő, nálunk megrendezendő Eucharisztikus Kongresszus is dermesztően aktuálissá teszi a darab felvetését. Azt, hogy mindössze geopolitikai taktikázás-e a kereszténység felvétele. Azt, hogy tudnak-e csillapodni egykor szerzett sebek. Azt, hogy a hagyomány miként ötvöződhet az újítással. Azt, hogy a nem színlelt, hanem átérzett, komolyan vett, belsővé vált kereszténység megbocsátó és nagylelkű-e. Itt Vajk-István is megtiltja a régi, címadó dal éneklését, bünteti a szabad lányt, s éppen apja, Géza lesz az, aki sajnálja mindezeket, a saját világukat, így apósát, az érzelmes és bolondos Gyulát (Kuna Károly), mert hát ő, Géza megmaradt pogánynak, s csak színleg lett keresztény. Itt gyakran ölnek, s nem csak ellenséget, hanem barátot is, ha el kell tenni az útból, mert kényelmetlen, amit képvisel.
Ebben a Szabó Magda-műben kevés nő szerepel: az eredetiben csak a lány, aki énekel és szabad, a Bagó-féle verzióban ott a riporternő is. Ők a rákérdezés és a lelkiismeret, s a beágyazottság az univerzumba: természetbe, múltba, jövőbe, ebben a férfiak uralta világban. A jogszerűség és a szív diadalra jut a Tündér Lalában: aki jogot sért, le kell mondania. Az emberek is tündérek, tudjuk meg ott végül, s hogy csak rajtunk múlik, milyen lesz az országunk. A sokféleség is szép abban a mesében, egymás barátai az állatok, a víz, a manó és a föld képviselői. Van képviselete a szféráknak. A történelmi drámában mintha minden ellentétesen lenne. Minden színlelés, a múlt sebe nem gyógyul be, s ha nemzedékeket kell várni a bosszúra, hát úgy legyen, kivárják. A vallás ott színlelés, s ha nem, akkor sem jobb. Isten nevében ölnek, a legközelebbit is, ha útjában áll a diplomáciai érdeknek, a megjátszásnak.
Ritkán hallani ilyen pontos, tiszta beszédet és gondolatiságot, mint itt, többször felújulva a nagy nap, a megkeresztelkedés előestéjén apa (Gáspár Sándor) és fia (Kovács Tamás) között. A drámai feszültség az alapanyagnak, a rendezésnek, a koncepciónak, a színészeknek és az előadás többi elemének, valamint a fesztiválkörnyezetnek és időzítésnek is köszönhető. Ez az utolsó nap bebizonyította az írónő s az életmű sokszínűségét s a színházi feldolgozásokban rejlő lehetőséget. A nagyváradiak játékossága kellett hozzá – s a székesfehérvári Vörösmarty Színház pontos artikulációja, ahogy a szimbolikus s egyben fizikailag értelmezhető térben egy ünnep előestéjén a háttérben, a kulisszák mögött rejlő ácsolatot, a nagyszabású esemény mellékzöngéit, áldozatait, hordalékát megmutatja. Hogy könnyen túladnak azon, ami, aki nem illik az összképbe. Ahogyan – s ezzel hadd szolgáltassak igazságot Az őz díszletének – Eszter/Mari mindent, ami a kezébe kerül, kidob a szemeteskukába.
Tanúm volt, mondják több előadásban is arról, aki, bármilyen minőségben is, végigkísérte valamely szereplő sorsát, s hiánya pótolhatatlan. Szabó Magda tanúsága köztünk van, velünk van, nem évül. Ezt élhettük meg az éppen elmúlt augusztusi estéken, Gyulán.
