Versek

 

 1._T__thErzs__bet__1_.jpg

 

Tóth Erzsébet

 

 

Lesz egy reggel

 

én azt már nem élem meg,
madarak ébresztenek, harsognak, csiripelnek,
jelzik, hogy fontos dolgunk van,
de annál nincs fontosabb,
hogy még öleljük egy kicsit nagyon egymást,
jár még egy puszi, vagy kettő, vagy három,
vagy még több is,
ami azután nem érhet véget olyan hamar,
valami még következik,
aztán a kávé, a rántotta,
esetleg még a gyerekek is
előállnak valamivel,
letört a maci lába,
hívni kell az orvost,
nincsenek tapasztalataim a boldogságról,
talán ilyesmi lehetne

 

 

Mindenki, aki él   

                                                                         „Mindenki, aki él, az életét veszélyezteti”

                                                                                                                    Zacher Lászlónak

 

Akkoriban minden utca, minden nyár, minden évszak
minden lélegzetvétel
az életemet veszélyeztette, hiszen voltak még évszakok.
Röpültem szárnyak nélkül, kesztyű nélkül indultam hógolyózni,
úsztam merészen, pedig le sem ért a lábam, tüdő nélkül is lélegeztem,
elhabzsoltam a málnát a medvék elől, féljen tőlük a nyavalya,
szerettem mindenkit, aki azt mondta, hogy szeret, nem volt emberismeretem,
szerettem békát, nyulat, szöcskét, lepkét, szentjánosbogarat,
mindenkit, mindent, ami él.
Személyes barátom volt város és vadon.
Fogalmam sem volt arról, hogy veszélyben vagyok,
hogy a gyíkocskák kígyók is lehetnek, hogy a fekete csík a lábamon pióca,
és a véremet szívja.
Azokban a nyarakban más volt a szatyorban, más volt az agyban,
az öröklét fénye vonta be bőrömet,
és volt, ami volt, az élet ragyogott, mint az Isten.
Csak a sörért kellett két utcával odébb menni.
Hogy ott settenkedtek az árulók körülöttünk?
Hogy mindig bírtuk éjszakákon át?
Mániánk volt az éjszakázás?
Ugyan. Egy kérdés volt: hogy megyünk haza?
Hogyan? Éjfélig könnyen, azután meg főleg.
Ebben maradtunk, eszünkbe nem jutott félni.
Pedig a tankok ott vonultak az Egyetem presszó előtt,
a Kossuth Lajos utcában.
Ma már nem vagyok veszélyben,
aki egykor napimádó voltam, már a naptól is félek.
Tövig eresztem az árnyékolót,
leengedem a redőnyöket, zörög a ventillátor,
éjszakánként hatalmasakat rúgok a levegőbe,
valószínűleg az érgörcseimmel bajlódom.
Eddig megúsztam, sötétzárkám bársonnyal bélelt.
A poloskák is barátaim már, egy mozdulattal megsemmisítem őket.
Talán már nem is élek.

 

A versek a Bárka 2020/5-ös számában jelentek meg, az első a szerző kézírásában.


Főoldal

2020. október 19.
Szil Ágnes tárcái Nagy Koppány Zsolt tárcáiGyőrei Zsolt tárcái Éltető József tárcái
Egy nagyváradi szállodatulajdonos a legendákban és a történeti szövegekbenErdész Ádám: A meghatározó évszázad történeteiből
BodzavarázsA világ legnagyobb látványossága Csabán
Tóth Krisztina: Fűthető kabátKirály Farkas verseiSzálinger Balázs verseiSzabó T. Anna: Kín
Molnár Lajos: Jó KaresznekKötter Tamás: Fair játék Légrádi Gergely novelláiDöme Barbara: Angyal a pincéből
Zalán Tibor: El kell mondanomMárton László: Nibelungok, I. felvonásMaruszki Balázs: Vasember fiaiTéblábolók, avagy eszetlenül váltjuk a rendszert
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumProgramokFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKA