Csillag Tamás
Eszter!
Nem éreztem mást, csak klórszagot.
Tiszta a csempe, tiszta, tiszta.
Betoltak a folyosóról,
betoltak epidurálisra,
s csak akkor döbbentem rá,
mennyire szerethetlek,
amikor már üres volt az előkészítő szoba,
nem is integethettem utánad,
nem volt idő, csak a klórszagú
csempék szimmetriája,
meg az a poharas kávé,
ami égette a kezem,
amikor eltoltak epidurálisra,
nem szólt nekem senki,
ültem az utazótáskád tanúhegye mellett,
pedig tudod, hogy utálom,
ha nem mehetek a dolgok elé,
elvittem a cuccokat, hogy valami legyen,
át a felmosott folyosón
a kórterembe, majd vissza, át klórszagon,
ahol leszel, mutatta a lábnyom.
S akkor megszületett a lányom.
Nem tudják, nem értik
Hiába mondom, nem vagyok bátor.
Pár lépésre a gyerekszobától,
sosem hagynám, ne lássanak többé,
így válik az apaságom ösztönné.
Féltem őket, szárnyát a madárnak,
hajamban újabb ősz hajszálak,
jó, hogy nem tudják, jó, hogy nem értik,
hogy az a hajszál mitől fehérlik.
A félrenyelt mondat, ami gátol,
a haza, ami ellök magától,
a hazugságok, hogy futja többre,
hogy itt leszek velük örökre,
s ahogy néznek, szembogár bolygó.
Elhiszem én is, vagy valami hasonló.
Ámít
Nem mond igazat a test sem. Ámít.
Alig jutok esténként az ágyig.
Mellkasomban lüktet az önvád. Forró.
Mintha fulladoznék. Valami hasonló.
Reggel újra hangyautak várnak,
szervilise magamnak, valami másnak.
Ha kell, felettem hazugságok csillaga
ragyog. Kétgyerekes édesapa vagyok.
Megjelent a Bárka 2020/3-as számában.