Versek


 FeketeVince.jpg
(A szerző fotóját Vass Tibor készítette.)

 

Fekete Vince

 

Soporului 60. Az út másik oldalán

Mózes Attila halálára

 

„A halál nem jelent semmit.
Csupán átmentem a másik oldalra.
Az maradtam, aki vagyok,
És te is önmagad vagy.
Akik egymásnak voltunk,
Azok vagyunk mindörökre.
Úgy szólíts, azon a néven,
Ahogy mindig hívtál.
Beszélj velem, ahogy mindig szoktál,
Ne keress új szavakat.

     Hippói Szent Ágoston (Kr. u. 354–430)

 

Baljóslatú éjszaka lett, bár a délután, s az este nem ígérkezett
semmivel sem különbnek, mint máskor; többnyire ugyanaz
a helyszín, a Decanatul, a Porbafingóhoz vagy az Ancora,
a hírhedt bádogépítmény, a Horgony a Garibaldi-hídnál,
vagy valamelyik még lepusztultabb becsületsüllyesztő a
Monostor elején, a piac környékén, vagy ki tudja, hol;
hazaviszel-e, kérdezted, mint mindig, már a legelején,
tőlem, mástól, a kollégáidtól, barátaidtól, így nyugtattad
magad, hogy a magányos, társtalan ember, az út végén,
aznap is, mint addig mindig, rideg betonbunkerébe biztosan
hazakerül; hazaviszel-e, kérdezted, s bólintottam, nem is
kell mondanom, hiszen tudhattad, baljóslatú este volt,

baljóslatú éjszakának induló este, a kilencvenes? kétezres?
évek elején-közepén, amikor – ki tudja, immár hányadjára
azokban az években – nekivágunk az éjszakának, s a
taxi, mint Kháron ladikja érkezik, révésze mogorva
ember, kedvetlenül, gyanakodva szállítja a két viharvert
fickót; nu vă speriați, nu vomit, nem lesz itt semmi baj,
nyugtatod meg a mindenség gyűrűjéből a végtelenbe
röpítő barátságtalan hajóst, aki kiteszi az ismeretlen út
feltételezett végén, am ajuns, megérkeztünk, a két
megfáradt vándort, hadd vágjanak neki együtt, átlósan,
a zöldövezetnek az esőben, a szélben, a ködben és
sötétben, az éjszaka kellős közepén, sárban és latyakban,
egymást fogva, egymást támogatva, elesve és egymást
felsegítve, az őrjöngő mindenség gyűrűjéből kifelé
tapogatva, didergő lélekkel és didergő testtel a borzongató
hidegben, elbukva megint és felkelve újra, szakadt
nadrággal, sárosan és csapzottan, kijózanodva már-már,
világra eszmélve már-már, hadd vágjanak neki ennek

a gőzölgő-fortyogó végtelennek; nem jó, mondod, kis
idő, ám hosszúnak tűnő tanácstalan bolyongás után, nem
ez az a hely, nem jó felé megyünk; és máris ott állunk,
integetve,  kalimpálva az út, a Stüx szélén, nem is kell
sokáig várakoznunk, mert megáll megint egy felhúzott
evezőkkel épp elsuhanó járgány, és mi fáradtan és ázottan
és szakadtan és csapzottan bekászálódunk; ridegen méreget
az új Kháron, unde mergem, domnule, kérdezi, hová megyünk,
mint aki ki akarja fizettetni a sáros, ázott üléseket is, és plusz
obolosz is kell a jóindulatáért, unde mergem, kérdezi megint,
és te mondod, nyögöd, nyökögöd, mint akinek már eszébe is
alig akar jutni, hogy haza, hát haza, dadogod a címet románul,
a Végtelenbe, az Ismeretlenbe, az ismeretlen úton valamerre,
legyőzve a távolságot, Szküllákat és Kharübdiszeket, amikor
indulna már a taxis-Kháron, de bukófékkel lefékez rögtön, dar
aici suntem domnule, hiszen itt vagyunk, ez az a cím, mit mind
beszél, ember, jut eszembe most rólad, rólunk, drága barátom,
itt, a ködben és sötétben, mintha valahol a végtelenbe, ismeretlenbe
vivő, vezető úton, épp egy felolvasásról hazafelé araszolva, a
Nyerges-tető előtt még, már a kozmási letérő után, amikor
valamiért, tán egy hívás miatt az útpadkára félrehúzva, jaj,
a telefon képernyőjéről esemes képében ott villogsz Te, ott
vicsorogsz felém, a Híred az arcomba vág, képembe nyilallik a
fény, és a január 31., év eleje, a Te neveddel;  hazaviszel-e,
mormolja a szám hangtalan a döbbenettől  a történetesen épp
mellettem ülő közös ismerős felé, mert rossz hírem van, neki is,
meg magamnak is, nem jó hír, nem öröm, de fájdalom, keserűség,
ami immár a Végtelenből jön, Rólad szól, barátom, az út túloldaláról
érkezik; hazaviszel-e, hallom megint a hangodat, én ezt az embert
többé meg nem borotválom, néz vissza az arcod emlékeimben

egy tükörből, hazaviszel-e, kérdezed egyre türelmetlenebbül, haza,
Attila, haza, hazaviszlek, mormolom magamnak, hogy haza, Haza!

 

Elhangzott a marosvásárhelyi Református Temetőben,
2017. február 3-án.


Főoldal

2017. február 08.
Vissza
Hozzászólást csak regisztrált felhasználó tehet!
A regisztrációhoz kattintson ide!
A bejelentkezéshez kattintson ide!
Hozzászólások
Még nincs egy hozzászólás, észrevétel sem a cikkel kapcsolatosan.
Versek
Ványai Fehér József versei Fecske Csaba verseiVarga Melinda verseiFellinger Károly verseiFekete Vince verse Mózes Attila halálára
Prózák
Vajda Albert ismét csütörtököt mondAz úr operaénekes leszÖt perc életCzakó Gábor: Dávid herceg és térképFenn a Zangyalon
Kritikák
Én és nem-én - Tőzsér Árpád kötetéről „Égni fog itt minden” - Krasznahorkai László új regényérőlNő, bennemA só allegóriájának lepárlásaTelitalálat - Acsai Roland Szívhajítókjáról
Esszék, tanulmányok
Igehirdetés Borbély Szilárd felettA megértés kudarcai - Kosztolányi AranysárkányárólA Hargitától a Maguráig - A transzszilvanizmus időszerűségérőlKözjáték: az ember halálaBogdán László Vaszilij Bogdanov-verseiről
Drámák
Vörös István: Pisztoly az asztalonMario és A VARÁZSLÓBartis Attila: RendezésV á r k e r t i J u l i s k a, avagy a szerelmi bűzfészekPotozky László: Sztrodzsegon
A jó tanuló felel
Nem kötelező
Üzenet a palackban
Tündérkert
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
KezdőlapImpresszumMegrendelésProgramokFedélzeti naplóArchívum

Hírlevél Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKA