Versek

 

 Csombor_Rita2.jpg

 

Csombor Rita

 

Összehangolt támadás

 

Zoknid a varrás mentén szakadt volt.
Ahogy lépkedtél, örvénybe fonódtak
körülötted a levegő részecskéi.
Nem is lépkedtél, inkább törtél
előre a gravitációs meződben,
ahová mindenkit beszippantottál,
ha későn ugrott félre.

Virágporral töltött zacskókat
tartottam belső zsebeimben,
hátha megvédenek a
gonosz emberektől,
vagy legalábbis tőled.

A lépcsőfordulóban nevelkedett
félsejtések csakhamar önálló életre keltek. 
Beköltöztek a szabad testnyílásaimba,
szaporodni kezdtek,
mint a kertbe szánalomból
kidobott madárpókok,
hogy aztán egy alkalmas pillanatban
összehangolt támadást indíthassanak
a gyomor környékén található izmok ellen.

Az idegrendszeremben lappangó
legutolsó képek tanúsága szerint
egy juhbélbe tömködtél minket.

Buborékhegyek között ébredtem.
A negyvenfokos rodeó közben
megláttam magamon, ami rólad hiányzott.

 

 

Az én erdőm

 

Súlya volt minden ágnak, ami az út fölött bókolt.
Tudtad, hogy melyik alatt kezdődhetne az új fejezet,
halhatatlanságunk kérgekből összehordott szentélye.  

Tíz körmünkkel írtuk ezt a történetet,
vaddisznókból téptük ki az élet utolsó darabjait,
hogy sose kelljen elhagynunk az ismerős tájat.

Mozdulataink kezdetben darabosak voltak,
félszegen suttogtunk, és szemeinket becsuktuk,
miközben az őzekből belénk távozott az utolsó lehelet.

Azt hittük, a fák velünk beszélnek, nekünk dalolnak,
de csak hörgés és csattogás kísérte lakmározásunk,
a szagunk megfojtotta lassanként az évelő virágokat.

A cserjék száradni kezdtek, a bogarak hátukra fordulva
merevedtek bele a hitehagyott éjszakába, ami úgy
kúszott a növények közé, ahogy a szorongás lepi meg

az áldozattá magasztosult vadnyulakat.
A fák kérgeit lassanként lekapartuk,
vérünkkel jelöltünk meg minden lombhullatót.

Úgy hatoltunk egyre mélyebben az erdőbe, ahogy
a fenyők tűlevelei fúródtak körmeink alá,
míg végül felsértetted a szemhéjamat.

Tudtam, hogy halandóságom összegyűjtött
bizonyítékai mellett elférnek az erdő maradványai.
De neked ott már nincs helyed.

 

 

Utoljára

 

Ismét feljöttél az emeletre.
Személyes tragédiánk
meghúzódott a lépcső
repedéseiben, mint ahogy
a lépések elől menekülő hangyák.

Valami szakvéleményt kértél,
és azt, hogy magyarázzam meg
a zöngétlen perceink értelmét.

Azonnal papírra akartad
vésetni velem sérelmeidet,
de a szavak engedelmes
katonaként visszavonultak
kettőnk sivatagába.

Egyszerre voltunk
frontvonal,
lövészárok,
géppuska
és tarkón lőtt hadifogoly.

Néma áhítattal
utoljára földeltelek el,
gyászszertartás nélkül.

 

Megjelent a Bárka 2016/6-os számában.


Főoldal

2017. február 01.
Vissza
Hozzászólást csak regisztrált felhasználó tehet!
A regisztrációhoz kattintson ide!
A bejelentkezéshez kattintson ide!
Hozzászólások
Még nincs egy hozzászólás, észrevétel sem a cikkel kapcsolatosan.
Hírek
„Arany 200 busz” – A Petőfi Irodalmi Múzeum mozgókiállításaA Tilos az Á támogatja a József Attila KörtREvolúció ’56 – A forradalom olvasataiNemzetközi Esterházy-konferencia Szegeden
Versek
Szőcs Géza verseiHáy János verseiBotyánszki Ági verseiKerényi Kata versei
Prózák
Beck Tamás prózái Vági János: ViszonyVajda Albert ismét csütörtököt mondAz úr operaénekes lesz
Kritikák
„Csak” a szövegA tétovaságtól az elragadtatásig - Simai Mihály kötetérőlRendezni végre…„mint akit eltakar egy szó” – Darvasi László: Taligás
Esszék, tanulmányok
Legális drogot árulunkKosztolányi Dezső ismeretlen köteteTűnődések az idei Kossuth-díjak egyikérőlA bűvös kulacs – avagy A szegény kisgyermek kifogyhatatlan panaszai
Drámák
Vörös István: Pisztoly az asztalonMario és A VARÁZSLÓBartis Attila: RendezésV á r k e r t i J u l i s k a, avagy a szerelmi bűzfészek
A jó tanuló felel
Nem kötelező
Üzenet a palackban
Tündérkert
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
KezdőlapImpresszumMegrendelésProgramokFedélzeti naplóArchívum

Hírlevél Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKA