Versek

 

 Bogd__n_Laci.jpg

 

Bogdán László

 

Vaszilij Bogdanov:

Robert Lowell históriái

 

1.Vendéglőben

 

Hosszas egyeztetések után, egy washingtoni
vendéglőben találkozunk. Vejem visz el kocsin.
Tapintatosan magamra hagy. Néhány percig
idegesen firkálok a szalvétára.
Talán rosszul értettem a helyszín megjelölését?
Talán mégsem jön el? Miért is jönne?
Nem elég, hogy megírta, angolra fordított verseimhez,
beretva-gyors halála előtt, hódoló előszavát?
Hát ki vagyok én, akinek a kedvéért
kibújjon koporsójából, feladva megszenvedett,
de bizonnyal megérdemelt mennyei magányát?
A história kerekei forognak nélküle is.
Jár a mókuskerék.
Nincs megállás.

 

2.Égi árny

 

A pincérek összefont karral, kihívóan néznek –,
ebben az órában még üres a vendéglő,
egyikük végül megsajnál, sántikálva odajön.
Kávét rendelek, dupla whiskyt, jéggel.
Távolodik a vendéglő hihetetlenül kitáguló terében,
vakító sivatagban, majd váratlanul, mintha a földből,
az üres asztalok közül nőne ki, megjelenik a költő árnya
és megölel. De amikor meg akarom veregetni a vállát,
a levegőbe vész a kezem. Felemelem a poharam.
Széttárja karjait. „Ő nem ihat – magyarázza szomorúan. –
Nincs keze, amivel szájához emelje poharát, szája sincsen,
tulajdonképpen ő sincs, nem akarna megtéveszteni,
ő momentán csak egy légies illúzió. Égi árny.

 

3.A titokzatos arc

 

Milyen lehet a borogyinói ősz? Milyen lehet a tél Szuzdálban?
A napfogyatkozás Normandiában? Milyen lehet
egy délután, a kertben, kedves hársfája alatt,
amikor elcsendesedik minden, csak a feketerigók
suhannak ide-oda, az Isten élő táviratai,
s a Ladoga tavon távolodik egy fehér vitorla?
Falánk darazsak köröznek a borospohár körül,
és a málnabokrok felől tétova zúgás hallatszik.
Összekeverednek a helyszínek. A tajgában van megint,
és a kavargó hópelyhek között, az ónszínű égen,
ismét megjelenik az arc. Évtizedek óta kísérti.
Már az óceán hullámai közül is kirajzolódott,
ott vibrált a párizsi utcán, London vöröstéglás házai között
és a Néva parton is követte. Mit akart vajon?

 

4. Segíthet-e a vers?

 

Minden bizonytalan, mozgásban van, közel az óceán,
közel a kés is. Egy naplemente Bostonban,
amikor a nap eltűnik a meseházak között,
s a terjengő homályban az elveszettek árnyai
köröznek kétségbeesetten. S én ablakomból kitekintve
verset mormolok az Unió halottaiért.
Magára gondolok. Mit csinál vajon a messzi Péterváron,
szomorú arcát vodkás pohara tükrében hosszan elnézegetve?
A bronzlovas megnő. Árnya a városra vetül.
Életünkben sok a közös vonás, a hátrálások, a menekülések,
mintha lenne hova hátrálni, lenne hova menekülni?
Valami végleg elvész. Lehet, hogy nem is volt meg soha.
A bizonytalanságérzet tobzódásai. A hezitálások,
a visszavont nemek, az eltagadott igenek. Segíthet-e a vers?

 

5.Senki

 

Magunkra maradunk mindenképpen, ha egy nővel is a
kalodában, annál rosszabb. A sűrű erdőből
ki nem jutunk többé, didereghetünk vasárnap hajnalán.
Gyűlnek az üres üvegek a balkonon,
éjszaka, jól hallhatóan mozog közöttük Senki,
az orosz mesék hőse. Mióta fordítom verseit,
az én balkonomon is megjelenik. Kíváncsian nézeget befele.
Ott áll az ágyam mellett is, amikor, mostanában,
egyre ritkábban, ölelkezek egy nővel, aki megvet és lenéz,
s ezen már nem változtathat semmi. A bizalmatlanság
jóvátehetetlen. És mégis elveszek benne, pillanatokra,
mintha repülnénk ilyenkor, hullámzó búzamezők fölött,
és látom Senki figyelmes arcát. De hát mit láthat egy árny,
aki minden bizonnyal nem is létezik, csak egy fikció,
egy illúzió, egy absztrakció, mint jelenleg én?

 

6.A cella

 

Azok a bostoni telek. Szél fúj. A börtöncellában ülök megint,
amit te megúsztál, messzi, orosz barátom.
Hópelyhek kavarognak a levegőben. Zúg az óceán.
Nézem anyámat, haja kibomlik, a tengernek vallja meg,
hogy meg akar halni. A cellában elmosódik az arca,
de hallom átkait, örökké hallom. Fogja a kezem
a tengerparton. Hullámra hullám. Nem engedi el soha,
miközben a sereg bombázza a német városokat,
s én lelkiismereti okokból megtagadom a szolgálatot.
Öt hónap a cellában. A priccs, a kübli, a plafon, hazudozó
repedései. Ezra ketrecében könnyebb lett volna?
Huszonhárom év múlva, a tiltakozó tömegben,
a Pentagon előtt rémlik fel újra, reflektorfény vándorol
a szürke falon, s egy madár füttyög az ablak négyszögében.

 

7.Vaszilij Bogdanov verse

 

A petrovszki fák. Igor, Dimitrij, Aljosa, Vologya,
Iván és öreganyó. Egy nyírfa külön.
Két rák az öböl homokjában. Jégzajlás a Néván.
Az Izsák híd égése. Sziklák Normandiában. Üvölt az óceán.
Két kisfiú, térdig homokban. Közel a háború
Vörös zászlók hullámzanak, a diadalív árnyékában.
Jön a hír az apa és a fivér hősi haláláról.
Mankóikat dühödten rázzák a veteránok.
Lángol az ősi kastély, a tűzben. Anyád benne ég.
A szibériai égen feltűnik a hatalmas óra. Mutatói
a tizenkettesen állanak. Nők forognak el hajnali fényben,
combjuk nyakad körül. Léna jön a reggeli teával.
Sír egy feketerigó. Halott barátod új alakban.
Szűnünk egy miccenésre. Nincs menekvés.

 

8.Kérdések

 

Milyen lehet diktatúrában élni? Nincs összehasonlítási alapom.
Orwell, Szolzsenyicin, Camus lázadó embere,
Szalamov kolimai történetei. A félelem, a rettegés, az undor
ott kerengőznek a sorközökben, mondataid zegzugos átjáróiban,
az utalásokban, az allúziókban, a sejtetésekben,
a versek között kanyargó el-elvesző, eltévedő,
hihetetlen történetekben… Hó hull valahol,
Szibéria ősrengetegében. A végtelen járatokban,
ugrásra készen várakoznak a démonok és a föld alatt –
ahogyan a bányarémekről szóló, döbbenetes képzelgésedben
el is hangzik –, a szovjet pokolban siránkoznak az elkárhozottak.
Hetekig verseidben élek. Tétován felrémlik, mégiscsak
meg kellene ismerkednünk, el kéne utaznom Szentpétervárra,
hogy együtt nézhessük, amint az öböl felett felkel a nap.

 

9.A halál testmelege

 

Metaforái vakító fényénél látom a szögesdrótokat.
Verebek hintáznak rajtuk. A legfőbb érték az ember –
olvasható a felirat a Gulág szigetcsoport lágereinek
kapui felett. A munka szabaddá tesz – rémlik fel
egy másik tábla és őrjöngök, whiskys poharammal
a kezemben, ingerel a történelem cinizmusa.
Hogyan lehet, ép elmével túlélni a zsarnokságot?
Barátaink halálát? A halál kerengését, testmelegét?
Mégiscsak el kell utaznom Pétervárra,
megnézni a bronzlovast, a rakpartot, a Névát,
az Admiralitás tűhegyes, égbe fúródó tornyát,
a Ladoga tavat, a Mars mezőt, a Nyári kert szobrait.
Az Anyicskov híd lovakat megfékező szoboralakjait…
Télen kellene odautaznom, hogy elmehessünk a szigetekre szánon.

 

10. Eljő az emlékezés ideje…

 

Messzire ragadott a ló, elmaradt Cerszkoje Szelo.
Nyáron kellene odautaznom, hogy kimehessünk Petrovszkba
és együtt hallgathassuk, egymás mellett heverve az ürömfűben,
(miért nem örömfű, miért?) az orosz föld panaszhangjait.
Kobzosok, igricek, hegedősök. Itt mindég volt miért sírni,
de örülni is. Mégiscsak tavasszal kellene érkeznem
amikor zöldbe robban a kerted és énekelnek a feketerigók,
és a duruzsoló szamovár elringat. Ennyi az élet.
Halott barátait idézné, Ahmatovát, Tinyanovot, Zoscsenkot.
Néznénk a hullámzó Ladoga tavat, így hullámzott
háromszáz esztendeje is, amikor egy férfi,
elképzelte ezt a várost, az ingoványon és rázta a láz.
Ősszel kellene ideérnem mégis, amikor sárga levelek
forognak a levegőben, s eljő az emlékezés ideje.

 

11.Kezem kalimpált, mint

egy rák ollója

 

Szavai, a nekem írott, vagy soha le nem írt, csak rögtönzött,
kitalált, de mindenesetre, ha nem is fennhangon –
hiszen nem volt szája, hangja, tán ő sem volt –,
de valamiképpen mégiscsak elhangzó versei
mélyen elbűvöltek és meghatottak. Elismerésem jeléül
dadogva kezdtem, dicsérni empátiáját, beleérző képességét,
érzékenységét és meg akartam ragadni a kezét,
hogy megrázzam. Elfelejtettem, hogy keze sincs!
Kezem áthatolt az ő vélt kezén, s mint egy rák ollója
kalimpált a levegőben. A pincérek megdöbbenve
bámulhatták, ahogyan felállva, jobb kezem előrenyújtva,
vakon tapogatózok, mintha keresnék valamit.
„Az öreg megőrült” – hallottam, erre ő búsan legyintett. –
„Ez már ilyen!” – És szertefoszlott a levegőben.

 

12.Az ajánlat

 

Hogy hogyan értem ki az utcára, már nem tudom?
Bizonyára fizettem, a pincér, a nagy borravaló láttán,
udvariasan segítette fel bundámat. Fejembe nyomtam a kucsmát,
igyekeztem lassan lépegetni, de így is imbolyoghattam,
mint egy süllyedő hajó. Az utcán, a hideg kissé magamhoz térített,
s noha égi árnyam eltűnt, még mindig éreztem jelenlétét.
Dideregtem a láztól, a dupla whiskytől, az érzelmek rohamától,
egyre bizarr verseit mormoltam, hát ilyennek láthatott?
Én voltam és mégsem én. Estélyi ruhás hölgyek szállottak ki
a taxikból, a vendéglő előtt, s frakkos férfiak karján lejtettek tova.
Két fiatal prostituált is leszólított. „Csodát teszünk veled, bácsika –
mondották. – Meglátod, csodát teszünk… Csak száz dollár,
csupán száz… Ne légy fukar, utolsó ajándékaid vagyunk…”
Legyintettem és tovább botladozva leintettem egy taxit.

 

13.Az útitárs

 

Mielőtt beszállhattam volna a taxiba, öreg rabbi lépett mellém,
„Merre megyek? – érdeklődött. – Elvinném-e egy darabon?”
Bólintottam és bemondtam a címet. „Ő is arra megy –
derült fel és suttogva kérdezte – „mi bánt, mért vagyok szomorú?”
„Honnan veszi, hogy szomorú vagyok? – ingattam a fejem. –
Fáradt is lehetek, nem? Öreg vagyok már. Elfáradtam.”
„Maga orosz? – kérdezte felcsillanó szemmel. – Rögtön tudtam.
Egy amerikai fel sem vett volna taxijába, félt volna tőlem.
De az oroszok mások. Van szívük. És nem félnek soha senkitől.”
„Ha csak egymástól nem – szakítottam félbe gorombán. –
Maga mikor jött el onnan? Még az első háború előtt, nem?”
„A polgárháború idején – rázkódott össze és elfordult. –
Amikor már elviselhetetlenné válott az élet, Zsitomírban.
Egymást követték a pogromok. Tombolt a terror!”

 

14.A honvágy

 

Otthon a kandalló előtt, mert meghívtam teára,
kedvetlenül jegyeztem meg: „idealizálja az oroszokat,
noha a fekete százak tagjai között is sok volt az orosz
és ezek a tomboló, őrült terroristák, a bolsevikek előhírnökei
akarták számtalanszor meggyilkolni, nem?”
„Maga ezt nem érti, Vaszilij Ivanovics – sóhajtott. –
Ha közelről nézem az egészet, vagy megálmodom
az éjszakát, amikor ránk gyújtották a zsinagógát,
ahova előlük menekültünk, ráz a gyűlölet,
és megátkozom őket, különféle halálnemeket jósolva nekik,
de ha felébredek, vagy imádkozom és megnyugszom,
újra érzem az orosz nyírfaerdők vadító, tavaszi illatát,
és honvágyam van, uram, bármennyire is furcsa,
oda vágyom vissza, ahonnan elüldöztek…”

 

 

15.Az utolsó kerengő

 

Két öregember, sötét szobában.
A kandalló rőt, bíbor fényei
dühödt árnyakat írnak a falra,
utolsó remény, ama mennyei
akár váltóláz rázza őket,
szemhéjuk mögött fehér nyírfák,
zöldbe robban az orosz erdő,
míg teájukat szürcsölve isszák,
foguk között kockacukorral,
és mintha falra lenne festve,
éjszakába vált lustán az este.
És megmozdul most a fehér korall,
    a komódon. Szikrázik, mintha jelt
    adna, de úgyis mindent elfelejt.

 

* A versekben Robert Lowell-címek és idézetek találhatók. – Vaszilij Bogdanov jegyzete.

 

** Amint a versekből is világosan kiderül, a ciklus nagyapám amerikai tartózkodása alatt íródott, 1979 telén. Érdekes módon a létezéséről nem tudtunk, noha washingtoni ittléte alatt több akkor írott versét felolvasta, vagy ideadta nekünk. Hogy a Lowell ciklussal miért tett kivételt, nem is sejtem? Tény, hogy intenzíven tanulmányozta Robert Lowell életművét, hálás volt a költőnek, amiért az orosz költészetben szinte ismeretlen biografikus költészetét elemző, értő előszót írt versei angol nyelvű gyűjteményéhez. Sajnos már nem találkozhattak, Lowell 1977-ben tragikus hirtelenséggel elhunyt. A vizionárius versek, követve a jellegzetes, szonettre emlékeztető 14 soros Lowell versformát, a Történelem köteteiből, mintegy megpróbálja egy idegen tükörben szemlélni önmagát, elképzelni hogyan is láthatta őt, az ismeretlen pétervári költőt Lowell. –  Tatjána Bogdanova

 

A versek a Bárka 2016/6-os számában jelentek meg, közülük a 15. sorszámú a szerző kézírásában.


Főoldal

2017. január 03.
Vissza
Hozzászólást csak regisztrált felhasználó tehet!
A regisztrációhoz kattintson ide!
A bejelentkezéshez kattintson ide!
Hozzászólások
Még nincs egy hozzászólás, észrevétel sem a cikkel kapcsolatosan.
Versek
Szilágyi András verseiSimai Mihály verseiGéczi János verseiTőzsér Árpád versei
Prózák
Vajda Albert ismét csütörtököt mondAz úr operaénekes leszÖt perc életCzakó Gábor: Dávid herceg és térkép
Kritikák
„Csak” a szövegA tétovaságtól az elragadtatásig - Simai Mihály kötetérőlRendezni végre…„mint akit eltakar egy szó” – Darvasi László: Taligás
Esszék, tanulmányok
Tűnődések az idei Kossuth-díjak egyikérőlA bűvös kulacs – avagy A szegény kisgyermek kifogyhatatlan panaszaiIgehirdetés Borbély Szilárd felettA megértés kudarcai - Kosztolányi Aranysárkányáról
Drámák
Vörös István: Pisztoly az asztalonMario és A VARÁZSLÓBartis Attila: RendezésV á r k e r t i J u l i s k a, avagy a szerelmi bűzfészek
A jó tanuló felel
Nem kötelező
Üzenet a palackban
Tündérkert
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
KezdőlapImpresszumMegrendelésProgramokFedélzeti naplóArchívum

Hírlevél Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKA